Mindig is tartottam a három lépés távolságot Kassai Lajostól. Nem a vélt vagy valós érdemei miatt – a tényleges eredményeit természetesen semmilyen jogalapom nem lenne elvitatni tőle –, hanem, mert van az embernek egy rejtett, sokszor még önnön maga előtt sem teljességgel ismeretes érzéke, amely megsúgja, ha valaki valamilyen oknál (okoknál) fogva nem lesz szimpatikus a számára, ennélfogva gondolatai sem igazán lesznek befogadhatóak, még akkor sem, ha objektív szemszögből nézve némelyikkel mégis azonosulni lehet.

Ezután a felvezető után engem kevéssé ért meglepetésként, amit Kassai leművelt az Apu azért iszik, mert te sírsz! június 20-i műsorában, Puzséréknak meg nyilván az ínyükre volt, hiszen részletként kiragadva önálló megosztást kapott magától Puzsértól is. Két okból szoktak ilyen részleteket kiragadni: vagy nagyon egyetért vele az illető, aki kiragadta, vagy nagyon megbotránkoztatta. Ebben az esetben pedig nyilván az előbbiről van szó.

A Hegyvidéken található turulszobor lassan híresebb lesz, mint tatabányai párja, ezért pedig a megfelelési kényszertől bűzlő magyar politikai, kulturális közeg egy személyben okolható. Ironikus, hogy ezt is a Fidesznek "köszönhetjük". Ha Pokorni annak idején nem zokog nyilas nagyapján, nem turnézgat bűnbánó módon zsidó prominenseknél, hanem határozott polgármester módjára lecsap az asztalra, hogy "a turul marad úgy és ott, ahol van", ma nem lenne miről beszélgetnünk. Ugye mennyi mindenen tud segíteni a kellő határozottság, s fordítva, mennyi galibát tud okozni, ha ennek híján van az ember? Mindegy is, alea iacta est.

Kassai első 30 másodpercben elhangzott gondolatai igazából nyugodtan származhatnának egy akármilyen "futottak még" kategóriájú nemzetromboló agyából, legalábbis, hogyha elém tennék pusztán az idézetet, valószínűleg nem Kassai Lajos neve jutna először eszembe mint "szerzőé". Amikor valaki arról beszél a turul, vagy akár az árpádsávos zászló esetében, hogy "a politikai díszletté való züllesztésükkel irtották ki a magyar zsidóság egy jelentős részét", ott olyan szintű önmegtagadásról és belső káoszról beszélhetünk, melyet most egészen biztosan nem tudunk feltárni a lovasíjász esetében, mindenesetre úgymond "nemzeti körökből" nagyon régen nem hallottam ennyire megfelelési kényszertől áthatott vonalvezetést, pedig országunk tragédiája, hogy van rá versenyző bőven. Más kérdés, hogy egy Kassai szintjén lévő embertől több tárgyi és elméleti tudást várnék a két világháború közötti Magyarországgal kapcsolatban, de ezzel az egy mondatával elismerte, hogyha tud is dolgokat erről a korszakról, magyar szívvel megérteni egészen biztosan nem sikerült őket.

Mégis… leginkább az foglakoztatott a gondolatmenetével kapcsolatban, hogy ki kérte, vagy mi szükség volt arra, hogy leüljön egy rabbival "ezeket a dolgokat megbeszélni"? Miért érzett rá indíttatást? "Üljünk le, beszéljük meg, mert itt nekünk együtt kell élni"? Én nem akarok velük együtt élni, meg szerintem sok más magyar ember sem. Beszélgetni lehet, de örökké nekünk alkalmazkodni és megalázkodni viszont hadd ne.

Ironikus, de egyetlen tanulságos gondolat van ebben az öt percben. Amikor Kassai saját maga is arról beszél, milyen rögösen ment a kapcsolatfelvétel a zsidó féllel, először le is pattintották, de mivel valószínűleg elég lelkesen hajbókolt, végül mégis megszánták a "kiválasztottak" szegény gojt, és küldtek neki egy rabbit hamis "megváltás" gyanánt, és elkezdődhetett a "párbeszéd".

Aztán kezdődött minden elölről, és ugyanaz a kérdés fogalmazódott meg bennem, ami már az előbb is. Miért kell nekem leülnöm bármilyen zsidóval (főleg egy rabbival), hogy "átbeszéljük a turulmadarat és az árpádsávos zászlót", hogy "ne triggereljem a zsidóságot azzal, hogy megélem-e szimbólumok örökségét"? Képzeljük el mindezt fordítva. Már az is elképzelhetetlen, hogy a zsidó fél keresné a magyart effajta párbeszédre, de képzeljük el, hogy Izraelben eljátsszák ezt egy keresztény emberrel fordított esetben. "Beszéljük át, mi a véleménye a Dávid-csillagról, zavarja-e, hogy palesztinokat mészárolnak halomra stb.?" Annyira lehetetlen, hogy már-már elneveti magát rajta az ember.

Mindezek a szolgalelkű megnyilvánulások és megalkuvó gondolatok olyan mély szekunder szégyenérzetet indítottak el bennem, mely érzést sosem gondoltam volna, hogy Kassai nyomán fogok érezni, még akkor sem, ha sosem volt azok között az emberek között, melyek rám túlzottan nagy hatást gyakoroltak.

Természetesen a végkövetkeztetést mindenki sejtheti. Kassai "nem tartja ízlésesnek" a turulszobrot Budán (majd elbonthatja közösen a kétfarkúakkal), ott, ahol "Kun páter tombolt", mert "triggereli szegény zsidóságot", sőt, ha rajtuk (mármint Kassaiékon) múlt volna, az a szobor el sem készül a Hegyvidéken. Ebben az 5 percben az az érzés kerített hatalmába, hogy Kassai szerint lassan nem is mi vagyunk otthon, hanem a zsidók. Nem ők a vendégek, hanem mi, akiknek mindenben alkalmazkodni kell, ráadásul egy olyan népcsoporthoz, amely elemi erővel gyűlöli a magyarságot, mióta világ a világ.

De nem csak ebben a kérdéskörben hajtja a vizet a másik oldal malmára Kassai Lajos. Szerinte nagyon fontos elválasztani a kultúrát a politikától, ezen megnyilvánulás pedig – ha magyar szájból hallatszik – minden ős-szadeszos nedves álma. Amikor már rá sem kell erőltetni a saját akaratukat az őshonos népre, mert azok saját magukat cenzúrázzák és herélik ki gondolati (majd később gyakorlati) síkon. "Nem akarnak magyar kultúrpolitikát? Annál jobb, mert mi idegent akarunk, legalább kevesebb ellenállásba ütközünk." Ezek szerint ellenségeink addig sulykolták fülünkbe az "objektivitást, az értéksemlegességet és a kultúra leválasztását a politikától", hogy meg is fogadtuk azokat?

Kassai Lajos rosszul időzített. Ha vállalkozásaihoz némi NER-pénzt kívánt szerezni a filoszemita Fidesztől, akkor kétségkívül erején felül teljesített, de ha a zsidóság jelenlegi helyzetét szemléli, akkor rossz lóra tett a lovasíjász. Izrael gázai népirtását a világ józanabbik fele egyre nagyobb kritikával szemléli, a zsidóságról mint "kiválasztottakról" szóló kép omladozik, a ránk oktrojált hamis regula pedig hamarosan szertefoszlik. Kassai mondatai még aktuálisnak hathatnak Izrael legerősebb európai bástyájában, Magyarországon, de legnagyobb valószínűség szerint 10-15 év múlva ez már egyáltalán nem így lesz, ha a gázai háborúk kapcsán végre olyan mércével méri a világ a zsidóságot, amilyennel eddig is kellett volna.

És akkor a bónusz: tudják, ki volt az a rabbi, akivel Kassai "jót beszélgetett, és kölcsönösen megértették egymást"? Megyeri Jonatán, a Neokohn szerzője, a NER-be is kiválóan beágyazódott közszereplő, az egyik legelszántabb magyarországi képviselője a zsidó érdekeknek, Izrael népirtó háborújának.

Facebook-oldalán olvashatjuk, hogy "Kassai Lajossal, az emberrel, aki a leghitelesebb a témában, kibeszélték nyolcvan év traumáit, és nagy dologra készülnek". Persze Megyeri számára nyilván ő a "leghitelesebb", mert ebből profitál a legtöbbet, de tegyük fel a kérdést magunknak: elért eredményeit nem vitatva miért egy lovasíjász a "leghitelesebb személyiség", akivel kultúrpolitikáról beszélni lehet?

Ugyan, minek nekünk ellenség, ha az állítólagos "magyar gondolat" egyik prominens (?) képviselőjének is pusztán erre futja? Egy dolog valamiben sikeresnek lenni, megint másik dolog magyarként, magyar szellemmel önvédelmet folytatni.

Ha az annak idején hazánkban dúlt tatároknak és törököknek szintúgy lettek volna hírlapjaik, mint vannak ma a zsidóknak, s azon hírlapjaikban folyton azt kürtölték volna, hogy az ellenük irányuló ellenségeskedés a tatár vagy a mohamedán vallás elleni türelmetlenségből származik, s a vallás dolgában türelmes őseink ezt a svindlit elhitték volna nekik, a tatárok és törökök tán még ma is a nyakunkon ülnének.
Istóczy Győző

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info

Korábban írtuk: Az ellentétek kibékítése önfeladáshoz vezet