Vannak állandó dolgok az életben. Például a vasárnapi Heti progresszió, vagy éppen az, hogy a modern világ még hetven-x évvel később is mindenhol „nácikat” sejt. Ez egyrészt jól jelzi, mekkora nyomot hagyott az európai történelemben a nemzetiszocializmus, miért akarják mindenáron ma is démonizálni és elnyomni, másrészt pedig hogy mennyire nem sikerül új ideológiákat, világnézeteket létrehozni.

Mondjuk az is megérne egy misét, hogy Európa miért ünnepli meg a saját hanyatlását, hiszen az 1945 óta tartó időszak minden szempontból lejtmenet a civilizációnk számára. Ennek meg-, illetve belátására még csak nemzetiszocialistának sem kell lenni, elég, ha körbenéz az ember. Ezen a ponton persze „ordít” a dolog, hogy belekezdjünk egy jó kis „nyugatozásba”, és hát valóban, mialatt a „győzelem napja”’ alkalmából minden évben tort ülnek a „gonosz nácik” felett, folyamatosan vesztik el a saját életterüket. Ironikus, de nagyon is érthető, önmegsemmisítő folyamat ez.

Még "szerencse", hogy a demokraták és a kommunisták legyőzték a tengelyhatalmakat, így az európai kultúra "virágkorát" éli

A „győzelem napját” hagyományosan május 8-án ünneplik a győztes nyugati hatalmak, május 9-én pedig a szovjetek... őőő, izé... oroszok. Az eltérő dátum igazából teljesen lényegtelen, a menetrend és a mondanivaló mindkét esetben ugyanaz, eltérés kizárólag a más-más globális célok között van, no meg aközött, hogy Oroszország az egészet megspékeli még egy magamutogató felvonulással is, amely során valamiért úgy érzik, hogyha minden évben katonákat és hadi felszereléseket villogtatnak majd, jobban fognak félni tőlük.

Ezen a ponton nem sok további újdonsággal lehetne szolgálni e napot illetően, szerintem a végletekig agyonismételt nácizó mantrát már az is kívülről fújja, aki egyébként magasról tesz a történelemre, a háborúra, a politikára, mindenre. Csakhogy a tavaly kirobbant orosz-ukrán háború még ezen az eleve abszurd helyzeten is csavart egyet.

Márt tavaly is, de idén még inkább aktualizálták a „győzelem napjának” hamis szellemiségét, ahol Putyin a második világháborús „felszabadítás” mellett párhuzamot igyekszik vonni a Harmadik Birodalom és a ma regnáló nyugati körök között, akik természetesen ugyanúgy „veszélyeztetik” Oroszországot, mint anno a hitleri Németország. (Az, hogy a korabeli Németország és a ma uralkodó nyugati körök ennél élesebb ellentétben nem is állhatnának egymással, nem érdekli.) A „világ minden tájáról összegyűjtött neonáci söpredék” – ahogy a szovjet elnök fogalmaz – első számú szálláscsinálója természetesen Ukrajna, ami azért vicces, mert a Zelenszkij-féle rezsim Putyinékat nácizza hasonló felhanggal. Az ukrán elnök annyira bepörgött, hogy az „ünnepet” még át is hozná május 9-ről 8-ra), egyébként ezen a napon jóval többen ünneplik a „győzelem napját”.

Amíg Oroszország esetében a szovjet romantika nemhogy szerves része a nemzeti öntudatnak és az orosz politikának, de lényegében a legfőbb identitásteremtő struktúra is, addig Európában a „győzelem napja” egy hamis szabadságképpel párosult, a kilúgozott történeti tudat pedig a nemzetiszocializmust jelöli meg első számú ellenségként. Ezzel kapcsolatban jó hír, hogy ez az említett kilúgozás mintha kissé vesztene az erejéből, hiszen a liberális, demokrata rendszerek egész egyszerűen nem képesek erős és biztos jövőt teremteni az európaiaknak, akik ahogy nő a baj, úgy lesznek egyre elégedetlenebbek, míg Közép-Európában a „győzelem napja” gyakran a vörösök féktelen pusztítását is jelenti az itt élők számára. Az egymásra mutogató „nácizás” kiüresedett bulijának romjain pedig az egykor oly erős Európának maradék életereje is szertefoszlik.

Ezzel – mármint a „győzelem napjával” – kapcsolatban egyébként Zelenszkij döntése is teljesen érthetetlen. Az ukrán nép egyike volt azoknak a népeknek, akik a legjobban megsínylették a szovjet őrületet, épp ezért egyik legnagyobb arányban harcoltak a vörösök ellen a második világháború folyamán, sőt, sokan most is a régi szovjettel azonosítják az előretörő oroszt. Ilyen helyzetben nemhogy átpakolni hülyeség a „győzelem napját”, de egyáltalán megünnepelni is, hiszen pontosan azok emlékét köpik szembe, akik annak idején fegyvert fogtak a Vörös Hadsereg ellen. Ugyanez egyébként igaz a szovjet romantikát ápoló Oroszországra is, hiszen annyi orosz harcolt a tengelyhatalmak oldalán, amely már egy polgárháborúnak is felfogható.

A valódi identitásképzés helyett tehát még mindig a „nácizmus mint első számú ellenségkép” hamis ernyője alatt gyülekeznek a politikacsinálók, amely a történelem tagadás mellett egyfajta valóságtagadást is eredményez. Akik pedig ezeket a hibákat elkövetik, azok lába alól előbb-utóbb kicsúszik a talaj.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info