Május elsejét, az úgynevezett munka ünnepét a fősodratú történetírás – és éppen ezért a közvélemény túlnyomó többsége is – a nemzetközi munkásmozgalmakhoz köti, amely munkaszüneti nap kvázi az általuk kiharcolt vívmányoknak állít emléket. Ennek megfelelően az államszocializmus évtizedei alatt az igazán átkommunizált rétegeknél lényegében fontosabb ünnep volt, mint a húsvét vagy a karácsony, az állampárt pedig örült, hogy felmutathat egy általuk kreált munkaszüneti napot, amelyet befogadtak a szélesebb rétegek is.

Mindez idővel, az érett Kádár-korszakban egyfajta sör-virsli kombóvá, kirakodóvásárrá, ad hoc „vidámparkká” konvertálódott, ahol a vezetés évről évre bebizonyíthatta: a legvidámabb barakk vagyunk.

Andrássy úton felállított május elsejei vörös paraván a Tanácsköztársaság Magyarországán, 1919-ben (forrás: Wikipédia)

Milyen létjogosultsága van 2023-ban május elsejének és valóban a nemzetközi munkásmozgalmaktól eredeztethető-e az ünnepnap? Ezekre keressük ma a választ!

Legnagyobb valószínűséggel ma 1000-ből 1 embert érdekel a klasszikus május elsejei történet, vagyis az, hogy bármilyen fronton, bármilyen ideológia mentén a munkával, annak eszményi fogalmával kösse össze ezt a napot. Természetesen általános közbeszéd szintjén a kifejezés megmaradt, de azt semmilyen szellemi vagy fizikális téren nem rokonítják a munka kultuszával. Önmagában ez a kiüresedés persze nem feltétlenül jó dolog – sőt – de legalább megereszthetünk egy fanyar mosolyt a klasszikus értelemben vett marxizmus felé is: ím, eljárt felette az idő.

Május elseje ma leginkább egy olyan nap képében tetszeleg, amelyen legalább nem kell dolgozni, az ember kirándulhat, otthon pihenhet, esetleg megcsinálhat a ház körül (vagy a házban) rég elmulasztott feladatokat stb. Az igazán nagy felvonulások már a múlt ködébe vesztek, sőt, ha összehasonlítjuk 2023-at mondjuk a kilencvenes évekkel, azt láthatjuk, hogy még a rendszerváltoztatás utáni magyar politika is folyamatosan kihátrált május 1. mögül.

Ennek a jelentőségvesztésnek persze számos oka van, rohamosan változó világunk egyre inkább bajban van, ha klasszikus fogalmakat kell értelmeznie, és ebből a halmazból bizony a munka sem kivétel. A 20. századhoz képest számtalan olyan munkakör látott napvilágot, amely egy állami, főleg egy organikus állami tudatba nehezen integrálható, hiszen semmilyen téren nem teremt például közösségi létet. Sőt, magának a munkának a puszta léte is átértelmeződik, esetlegesen veszélybe kerül, hiszen a közösségformálás szerepe helyett ma már olyan dolgokról beszélünk, hogy a mesterséges intelligencia hány ember munkáját veszélyezteti majd, illetve veszi el. Az ezen a téren bekövetkezett – véleményem szerint váratlanul gyors – áttörés felgyorsította az erről való diskurzust, és az MI eredményeit látva olyan foglalkozások is bajba kerültek, amelyek „lába” alatt eddig biztos talaj állt (programozás, digitális tartalomkészítés stb.).

A mesterséges intelligencia előretörése alapvetően rajzolja át a munkaerőpiacot és magát a munkát is (forrás: Pixabay)

Egyszerűbben fogalmazva a klasszikus értelemben vett május elsejétől évre évre távolabbra kerülünk, s ha maga a szórakozás része meg is marad, a munka mint „szereplő” itt már csak egy régmúlt időkből itt ragadt statiszta, nem a lényeg.

Pedig 90-100 évvel ezelőtt – amely a történelem egészét nézve nem túl sok idő – még arról folytak a vérre menő harcok, hogy a munkát mely világnézet szerint kell Európának értelmeznie. A II. világháború végkimenetele persze a marxista értelmezést igyekezett egyeduralkodóvá tenni, valójában azonban a nemzetközi munkásmozgalmak kizárólagossága történeti hazugság. A kádárizmus sör-virsli kettősével szemben ugyanis a III. Birodalomban olyan felvonulásokat rendeztek ezen ünnepnap alkalmából, amelyekről a szovjet tábor maximum álmodhatott, hiszen a nemzetiszocializmus által megalkotott organikus eszményt és lelkiséget nem tudták Lenin-portréval meg vörös csillaggal pótolni. Noha a többi, két világháború közötti európai antikommunista államban május elsejét nem igazán sikerült integrálni – kísérlet is kevés volt rá – a hitleri Németország olyan mesterien vegyítette az állami világnézetet a munka szentségével és antikommunista gyökereivel, amely iskolapéldája annak, hogyan kell levakarni egy ünnepnapról a marxista mocskot.

A Német Munkafront egy propagandaplakátja (forrás: Pinterest)
Mindezzel a fősodratú történetírás persze nem dicsekszik, de éppen tagadni sem tudja, csak kicsinyíteni. Május elseje története a III. Birodalomban viszonylag jól dokumentált, a német munkások a korszakhoz képest kiemelkedő megbecsültségét pedig szintén nem reklámozzák, de a köztudatban ott lappang, mint ahogy az ebben a szektorban végzett pozitív kimenetelű reformokat sem tudják elvitatni. A Német Munkafronton keresztül a munka kérdéskörének antikommunista felfogása érvényesült, a marxista értelmezés természetesen – s nagyon helyesen – semmilyen teret nem kapott.

Érdekes, hogy magyar viszonylatban már nem állunk annyira jól a dokumentáció terén (sem). A Horthy-rendszer nem próbálkozott e nap antikommunista átértelmezésével, sőt, széles körben még a hazai szélsőjobboldal sem. Ennek ellenére két világháború közötti magyar szerzők – vagy német műveket fordítók – foglalkoztak a kérdéssel, és amikor a német gyakorlatról beszéltek, azt természetesen pozitív színben tüntették fel, egyfajta antikommunista harc sikeres állomásaként. Ennélfogva aki a Német Munkafrontról vagy a birodalmi május elsejékről magyar nyelven keres forrást, két világháború közötti könyvekhez fordulhat elsősorban, ezekből természetesen az összes betiltásra ítéltetett 1945 után.

Mindezekből nem nehéz kikövetkeztetni – magyar gyakorlat híján –, hogy aki valamilyen oknál fogva önszorgalomból nem ismeri a munka kultuszának antimarxista felfogását, az a hazai viszonyok miatt május elsejét kivétel nélkül az államszocializmussal fogja azonosítani, s ez sajnos nem is feltétlenül az adott illető hibája, hanem az azóta is tartó kisajátításé. Persze a publikációm kezdetén leszögeztem, hogy már ez a klasszikus értelemben vett marxista nézetrendszer is erősen megkopott, ám ennek helyébe nem egy nacionalista értelmezés nyomult egyfajta „váltó ideológia” gyanánt, hanem a globalizmus és liberalizmus által szétzilált és atomizálódott társadalom értelmezhetetlen masszája. S mivel a marxizmus által amúgy is megtépázott munka nem kapott egy régi-új kultuszt, így oda az új világrend káosza tudott benyomulni, ami azért ironikus, mert ennek az alapjainak a megteremtésében maga a marxizmus is részt vett, előbbi mégis szétzilálta az államszocializmus totalitásából fakadó össznépi, kollektív tudatot, a többezres vörös felvonulásokat.

Amíg tehát a 21. század ködös jövőjén, a munkalehetőségeken, a nyugdíjrendszeresen aggódunk, magával a munka értelmezésével is problémák vannak, ezen pedig csak ront a fogyasztói társadalom és a fékevesztett liberalizmus felfogása, ahol a dolgozó egy kizsákmányolandó tárgyhoz hasonlatos – láss csodát, épp úgy, mint a marxista gyakorlatban. Nem kérdés, hogy mindezeken sürgősen változtatni kellene, de egy régi-új kultusz építése közben olyan kérdésekre és problémákra is válaszokat kell adnunk, amelyek ebben a formában a 20. század során még egyáltalán nem léteztek, vagy nem így – élen az azóta lassan egyeduralkodóvá váló globalizmussal.

Ezekkel a gondolatokkal köszöntöm a tavasz utolsó hónapját és az értékteremtő munka szentségét is, bízva abban, hogy a jövőben a megfelelő világnézeti válaszokkal tudjuk megoldani ezt a kérdéskört, amely időtálló mind a liberalizmussal, mind pedig a marxizmussal szemben, miközben a magyar munkásság sanyarú helyzetén is képesek leszünk javítani.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info