Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény, és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat.

A legenda szerint – ami mára már inkább vált egyfajta kánonba besimult ténnyé – ezeket a szavakat mondotta Knézich Károly, mielőtt bitóra küldték 1849. október 6-án.

Köztudomású, hogy az elbukott szabadságharcunkat osztrák részről példátlan megtorlás követte, amelyet – több egyéb ok mellett – az orosz és nem osztrák csapatok előtt való fegyverletétel és a magyar csapatok szívóssága, küzdeni akarása táplált. Erősen kérdéses, hogy az orosz intervenció nélkül az osztrákok egyáltalán elbírtak-e volna a magyarokkal, amely tovább táplálta bennük a felgyülemlett ellenszenvet.

A hősök tettei - tartozzanak bármely nemzethez - nem halványulnak el az idő múlásával sem (forrás: Wikipédia)

Az aradi vértanúk sorsa egyfajta példastatuálás is volt. Példastatuálás, hogy a Habsburg Birodalom rangra és korra való tekintet nélkül akár tábornokokat is bitóra küld, amely egyáltalán nem volt bevett szokás a korszakban. A megtorlásról azt már kevesebben tudják, hogy a halálraítéltek között voltak, akik ténylegesen soha nem harcoltak császári csapatok ellen, vagy a magyar sereg gerincétől eltérően az osztrákok előtt tették le a fegyvert. Ezek az „elhanyagolható részletek” azonban ugyanúgy nem számítottak, mint az 1945-46-os népbírósági perekben sem, a „kegyelmet” pedig maximum a golyó általi halál jelenthette.

A fenti vélt vagy valós Knézich-idézethez hasonlóan az aradi vértanúk „utolsó mondatait” valamiért széles körben megőrizte nem csak a történetírás, de a néphagyomány is. Nem véletlenül. A halálraítéltek szájából elhangzó utolsó gondolatok olyan szintű emberi minőséget és emberi tartást sugároznak, amelyet ma maximum nagyítóval kereshetnénk, de úgy sem biztos, hogy találnánk, ezen a ponton pedig mindegy is, hogy ezek a gondolatok pontosan így, ebben a formában hangoztak-e el, avagy sem. Ha valamikor, akkor most igazán szüksége van nem csak nekünk, de egész Európának héroszokra és a hozzájuk kapcsolódó mítoszokra, a harc mítoszára. Az aradi vértanúk önfeláldozása pedig nem csak a múltunk, hanem a jelenünk és a jövőnk is egyben, tetteik nem halványulnak el az idő múlásával.

Gyakran éri a vád a történelemmel aktívabban foglalkozókat, hogy „rákjárásban közlekednek”, magyarul a múlttal foglalkoznak, gyakran a jelen és a jövő rovására, meg amúgy is, „minek olyasmivel foglalkozni, ami már elmúlt”. Erre mindig azt szoktam mondani – és ezt az aradi vértanúk is megerősíthetik – hogy a történelem nagy pillanatai – legyen az egy adott nép számára pozitív vagy negatív – igazából nem múlnak el soha, erőt meríthetünk belőlük, vagy tanulhatunk, mit kell máshogyan, vagy éppen úgy csinálni, ahogy elődeink. Útmutatás és figyelmeztetés egyben, ezért a jó történész feladata egyben az aktualizálás is, ahol ez lehetséges.

Az aradi vértanúk emberi minőségének megértése pedig nem ott kezdődik, hogy felsorolom a nevüket, vagy tudom a dátumot, mikor végezték ki őket, vagy tisztában vagyok a szabadságharcunk utolsó mozzanataival. Ezek a szükséges alapok, ahhoz azonban, hogy megértsük, miért sétáltak ezek az emberek a szó szoros értelmében halálnyugodtan a bitóhoz, vagy a puskacsövek elé, képesnek kell lennünk felfogni a korszak szabadságra szomjazó atmoszféráját és az ehhez párosuló heroikus mítoszt. Önfeláldozásuk időtlen, melyet minél satnyább egy társadalom, annál nehezebben tisztel, vagy ért meg.

A világot azonban sosem a kishitűek, a kisszerűek vagy a gyávák mozgatták, hanem az önfeláldozásra is képes ikonok, akik tetteikkel beírták magukat fajunk és nemzetünk panteonjába. Kemény idők jönnek, sose feledjük.

Alföldi Géza: Még él a faj

Október 6. A gyásznak ünnepe.
Bitófák árnya, kínja lengi át.
Az én lelkemre mégis sohasem
Borulnak, hullnak gyászdrapériák.
Gondolatban fehérbe öltözöm,
A gyásznak ősi, büszke szép jelébe,
Fölgyújtom hitem ezüst csillárját,
S felemelt fővel felnézek az égre:

Uram, magyarok Öregistene!
Köszönő szóm ma Hozzád emelem.
Kései fiad esett imáját,
Hitet és hálát, fogadd kedvesen!
Köszönöm Neked, csordultig szívvel,
Hogy Árpád vezért csak mi nékünk adtál,
S kacagányos hősök tízezerjét;
Kik hont szereztek a Duna folyamnál.

Köszönöm Néked, hogy Vajk István lett,
Szent László bárdja rendeket vágott,
S hogy Kapisztrán Jánosról csak én, a
Magyar szőhetek színes szép álmot. –
Baljában kereszt, jobbjában kard,
Szent lett, mert pap volt, és hős lett, mert harcos.
S hogy Hunyadi János emlékét csak
Én, a magyar, szoríthatom magamhoz.

Hogy Kinizsi magyar dalra táncolt,
Szájában, kezében három török.
S hogy Nyugatra a Kelet tövében
Ezer éve a magyar őrködött.
Elhullt Muhinál, elhullt Mohácsnál,
Mert mindég örök nagy rendelés űzte,
Kiverten a puszták hidegjére
Őrködni a Krisztus-rakta tűzre.

S mikor a többi falkában jár még,
Hadrendekben harcol rég a magyar már.
De mégis mi lettünk félvilágnak:
Nyereg alatt húst puhító barbár!
De nincs még egy népnek Rákóczija,
Se Bercsényije, se Mikes Kelemen!
A tárogatók vérigfájó hangja
Magyarul sír fel az árva hegyeken!

S bár mindég-mindég csak mi vérzünk el,
A kevés hősön tömeg gázol át,
De amíg éltünk, idegen zászló
Meg nem gyalázta magyar vár fokát.
Egri nők, Dobó, Dugonics, Zrínyi,
Egy: ékkő lenne idegen koronán…
Egy?… Ezreket mutatok, kiknek csontja
Fordul már csak ki az ekevas nyomán…

Élni tud más nép is, gőggel, szépen.
Száz avítt lap fényes múltat takar.
De még egy nép nincs ezen a földön,
Ki úgy tudjon: halni, mint a magyar!
Hősen, boldog mosollyal az ajkán.
Nyugodt szép feje fel a felhőkbe ér;
Mert mindig tudja, amiért meghal,
Az Eszme, a Cél, az mindörökre él!

Nyílós hajnali aradi ködben,
Mintha csak Isten szavát értené,
Legényes gőggel úgy mentek bátran
Istenhez hajló elmúlás felé.
Mintha csak ünnepre mentek volna,
A szemük fénye nyugodtan hogy ragyog,
Mentek, bemutatni egy kis népért
A legszentebb életáldozatot.

S ez a tiszta arc, ez mindig örök.
Évezredek óta mindig ilyen.
A hősök arca, mártírok arca,
Akikben nékünk az Isten ízen.
Üzeni, hogy különb vagy, mint mások,
Éhezett, űzött, kit sokszor rongy fedez,
De benned teszem a hős csodákat,
Kit e világ gúnnyal magyarnak nevez.

Láttad a holtak arcát a Donnál?
És láttad Buda romjai alatt?
Láttad a hóban rögesre fagyva,
Míg rajta át még tank talpa szalad?
Széttépve aknán, véresen, roncsan,
Hogy vér glóriázza kihűlő fejét…?
Vagy láttad, kötél fonódik torkán;
De arcán az Úr keze szentelt jelét?

Az Úr fiai ők, valamennyi.
Leborulok szent emlékük előtt.
Uram, áldj meg, hogy ne legyünk gyávább,
Mint ezrek, ők, az előttünk-menők!
Mutasd, Uram, hogy merre visz az út,
Méltónak lenni hozzájuk boldogan!
Vezess, Uram, hősi szent csatákra,
És oltsd belénk vérük, hogy tudjuk, hogyan!

Fájó mosollyal le ne nézzenek,
Mert gyávák lettünk, bitangok talán,
S nem merjük az ősi utat járni
A „szent szabadság áldott hajnalán”
Ne félj, Uram, jöhet még száz Arad,
Nem rettent kín, se könny, se a vér, a baj!
Még lesznek vidám arcú harcosok,
Mert még él, még él a Hit, és él a: Faj!

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info