Elképesztőnek tartom, hogy bármely 1945 előtti történelmi személyiséget úgy kell megítélni, hogy az tetszik-e a zsidóságnak vagy sem. Mintha nem volna más szempont. Ha a fősodratú jobboldal pedig egy 1945 előtti történelmi személyiséget jobb színben akar feltüntetni, akkor rögvest szalad kanossza-járásra a zsidók elé. A cionista "kóserjobboldali" Fidesz egyik megmondóembere is így tett, nevesül Trombitás Kristóf, természetesen a nagy port kavart Horthy-szobor kapcsán.

De aki azt gondolja, e rövidke írás Horthy Miklós kormányzóról, szerepéről és megítéléséről fog szólni, az téved. Ugyanis most nem róla lesz szó, maximum ihlető forrásként szolgál a jelenség, hogy - igen sajnálatos módon - sokan akadnak a jobboldalon olyanok, kik Horthy Miklóst illetően is azonnal azzal jönnek, hogy "de hát hogy megmentette a zsidóságot". Mert, bár történelmi tények mindezt igazolják, de mégis az a helyzet, hogy a globalista balliberális oldal politikai nyelvi rendszerét veszik át kritika nélkül, és csak abban a kontextusban hajlandóak megnyilvánulni. Kicsit sarkítva, egy "igazán jobboldali és nemzeti" miért mondana olyat, ami nem tetszik a zsidóknak? A nekik való megfelelési kényszer a döntő? Ugye, hogy nevetségesen hangzik...

De mint jeleztem, ez a cikk nem Horthy Miklósról szól, de akkor sokkoljuk kicsit akár Trombitás Kristófot, Kálmán Olgát, és sokan másokat, az 1944-45-ös időszakban, mely miniszterelnök regnálása alatt menekült meg (a deportálástól), mégpedig intézményes módon a több tízezer zsidó származású ember?

A válasz meglehetősen kényelmetlen és radikálisan elhallgatott is: Szálasi Ferenc.

És amennyiben felvethető, és joggal felvethető, hogy rehabilitálni kell Horthy Miklós személyét, tisztán kell látnunk az ő történelmi szerepét (igen, minden jobboldali szempontból is erősen kifogásolható tettét is!), akkor ez még inkább igaz Szálasira, Magyarország államfőjére, ki történelmünk folyamán eleddig utoljára esküdött a Szent Koronára.

De miről is van szó dióhéjban? Mint ismert, a nemzetiszocialista Németország egy korlátozott megszállást foganatosított hazánkkal szemben 1944. március 19-én, elejét véve annak, hogy Horthy Miklós a román útra lépjen (ahogy ők megtették azon év augusztus 23-án), de miután bevonultak a német csapatok, természetszerű volt, hogy nem keresték meg Szálasit és a hungaristákat, hiszen köztudomású tény volt előttük, hogy személyében nem találálnak szolgai kollaboránst, aki minden óhajukat teljesíti.

Az, hogy aztán 1944. október 15-én mégis elfogadták személyét, már a legkisebb mértékben sem volt egy "normális" szituáció, ugyanis akkor jelentette be Horthy a manapság kiugrásnak nevezett, valójában (erről dokumentumok tanúskodnak) átállást a bolsevista Szovjetunió oldalára. Természetesen a magyar nép mindezt nem nyelte le, és akkor már inkább a további harcot választotta a vörös rém ellen.

S a dolgok itt válnak érdekessé. Edmund Veesenmayer, a Nagynémet Birodalom magyarországi teljhatalmú megbízottja, ki hozzá volt szokva akár Sztójay Döme korábbi magyar miniszterlenök hozzáállásához, ki teljesítette a németek kérését, ezt a gyakorlatot kívánta folytatni. Csakhogy Szálasi esetében ez nem működött. A német birodalmi képviselő Szálasi elé tette követeléseit, hogy a fővárosi zsidóságot márpedig deportálni kell, és közölte a részleteket, hogyan lesz ez kivitelezhető. Szálasi pedig - Veesenmayer megdöbbenésére - határozott nemet mondott, és végül 1944 november elején le is álltak a deportálások, és megszervezték a fővárosi nagy gettót.

Amely természetesen nem volt egy vidámpark, de az élelmezésről a nyilaskeresztes kormány gondoskodott. Tudjuk, a nyilas hatalomátvétel után, kihasználva a háború káoszát, több olyan alak is csatlakozott a nyilasokhoz, kikek nyilván semmi keresnivalója nem volt ott, és nem is voltak meggyőződéses hungaristák, a túlkapásokat mind ők követték el, persze számuk messze eltúlzott. Arról pedig egyenesen hallgatnak, hogy maga a hungarista kormány lépett fel ezek ellen, míg erre hatása volt, a szovjet ostromgyűrű körülzáródása után természetesen erre már vajmi kevés esély mutatkozott. De maga Szálasi jelentette ki, hogy statáriális úton fogja elejét venni a kilengéseknek.

Budapest magyar civil lakossága is éhezve, fázva, életveszélyben vészelte át az ostromot, egy cseppet sem voltak jobb helyzetben, mint a fővárosi nagy gettó sárgacsillagos lakói, sőt... Tehát számszerűleg az ostromot így nagyságrendileg 70 ezer zsidó élte túl. A hála mindezért pedig az volt, hogy 1946-ban a zsidókkal teletűzdelt bolsevista vérbíróság kötél általi halálra ítélte Szálasi Ferencet, Magyarország Nemzetvezetőjét.

Természetesen ez csak egy adalék, mely jócskán árnyalja a képet a mélyen hívő római katolikus Szálasiról, amely a köztudatban róla él, és írásom fő mondanivalója sem az, hogy kizárólag ezért volna szükséges személyét rehabilitálni.

A fő üzenete ugyanis nem más, mint akár Zrínyi Miklós szigetvári hősé, a hősi életszemlélet, melyet képviselt: inkább hős egy pillanatig, mint rabszolga egy életen át! A mindenkori magyar önvédelmi gondolat máig legtisztább politikai formába való öntése, a hungarizmus, ez életének fő műve, mely az emberi lét minden dimenzióját felöleli, válaszokat fogalmazott meg a magyar érdek mentén a mindenkori erkölcsi, szellemi és anyag kérdésekre. Üzenete máig érvényes: Nagypéntek nélkül nincs feltámadás, valamint, nemzetünk szolgálatában meghalni lehet, de elfáradni soha!

(Munkatársunktól)