Petry Zsolt azt mondta, „szeretné tisztára mosni” a nevét. S valójában észre sem veszi, hogy nem azzal mocskolódott be a neve, hogy volt egy témáról egy véleménye, mégpedig épeszű véleménye, és ezért kirúgták a Herthától. Ezzel maximum azok neve mocskolódott be, akik fennen hirdetik a toleranciát, és a gyakorlatban addig fogadják el a vélemények pluralizmusát, amíg egy nekik nem tetsző nézettel találkoznak.

Illusztráció: wdrfree.com

A nevét – fogalmazzunk így – azzal piszkítja be, hogy most magyarázkodik, bocsánatot kér, csúszik-mászik. Függetlenül attól, mennyiben kurtították meg az interjút a Magyar Nemzetnél vagy sem, vélelmezem, ha a teljes szöveget nyilvánosságra hozták volna, a „tolerancia diktatúrájában”, Németországban így is útilaput kötöttek volna a talpára.

De tényleg, hagyjuk Petry Zsoltot, van neki elég baja már így is. Egy valamire azonban mégiscsak jó, hogy önmagát megtagadva megpróbálja, ha nem is a Herthához, de a „szalonképesnek” nevezett klubba visszakönyörögni magát. Rámutat egy-két összefüggésre.

Akaratlanul megtestesít egy mentalitást, amelyet más helyütt rendre tapasztalunk. S innen a történet teljesen függetlenné és leválaszthatóvá válik Petry személyétől, csupán a jelenség tekintetében van kapcsolódás, semmi másban. Hiszen Petry nem politikus, nem véleményformáló, viszont akikről írni szándékozom, azok, mégpedig magukat jobboldalinak, konzervatívnak tartók.

Szintén nemrégiben dőlt le nagyon helyesen hazánk történetének első úgynevezett BLM-szobra, s a „polgári Magyarország Petry Zsoltjai” is megszólaltak. A történetet mélységben újra körbe már nem járom, ismerjük az eseményeket, lényeg, hogy a szobor végül is több darabban a földre hullott. És akkor jöttek a mindig „nagyon mérsékelt”, a „szalonképességre” oly’ figyelmes konzervatívok, és azt mondták, „ezt azért nem kellett volna.” Mert ezzel csak felültünk a baloldal provokációjának, és most majd a nyugati sajtó cikkezni fog rólunk, hogy itt jajj, mekkora rasszizmus uralkodik. Mintha ez számítana bármit is.

Valóban, ehhez a konzervatív langymeleg közeghez nekünk nincs és nem is lehet közünk. Aki a nap 24 órájában folyton mentegetőzik, magyarázkodik, az valójában lépésről lépésre veszít teret. Hiába fogalmazzák meg ezt úgy, hogy taktikusak, bölcsek, vagy tudjam is én, micsodák.

Nyugat-Európában ezek az ún. konzervatívok épp így váltak napjainkra másodlagos baloldallá. Legfeljebb megnevezésükben jobboldaliak, tartalmukban egész biztos, hogy nem. A múlt század második felében egyre inkább bontogatta szárnyait tőlünk nyugatra a homoszexuális propaganda, akkortájt még persze messze nem olyan hajmeresztő ötletekkel, mint ma. A cél még „csak” a „melegházasság” volt. Halovány és erőtlen nyöszörgés biztos volt az akkori konzervatívok részéről is, majd rájuk förmedt a kultúrmarxista sajtó, és rögvest Petry Zsolt mintájára „igyekeztek tisztára mosni nevüket, hogy ők dehogy homofóbok, ugyan már”.

Totális vereség, a homoszexuálisok házassága pedig azóta már vita tárgyát sem képezheti arrafelé, a konzervatívok részéről sem. Ezt ők már elfogadták. A forradalmi baloldali újabb felforgatása ellen, míg az újszerű, erőtlenül ellenkeznek egy picit, majd rájuk szólnak, és kussolnak, és ez így megy már évtizedek óta. Ezek a „meleg konzervatívok” még azt sem tudnák megakadályozni, ha éppen Nyugat-Európában valahol a pedofíliát akarnák legalizálni, mert hát bizonyos, hogy írnának szép petíciókat ellene, de a szokásos metódus szerint rájuk szólnának, hogy azért a „pedofilnak is vannak ám jogaik”, és már vissza is vennének.

Valójában ezek a konzervatívok sohasem győzhetnek. A létrontás erőivel szemben, a totális szellemi elsötétedés korszakában valami egészen másra van szükség. Olyan jobboldalra, mely örök értékekből merít, ennek szellemében formája kemény, mint a páncél, tartalma pedig kikezdhetetlen, éppen ezért nem másokhoz viszonyítgatja magát, csupán az igazsághoz. Mert az igazság akkor is igazság, ha csak egyetlen emberi szem látja, de akkor is, ha Istenen kívül egyetlen emberi szem sem ismeri fel.

Lantos János – Kuruc.info