Bár a felek küzdelméhez nincs közöm, nem terveztem, hogy bármit is írok a budapesti főpolgármester-választás kapcsán, mert ha igaz az az elv, miszerint ott kell elindulni, ahol annak van értelme, ez megfeleltethető a fővárosi helyzet kapcsán annak a szempontnak is, hogy arról szükséges írni, aminek van értelme. Az én ingerküszöbömet, mivelhogy a harmadik pólusnak ezúttal nincs jelöltje Budapesten, nem ütötte volna meg oly mértékben, hogy elemezgessem az esélyeket vagy minősítsem egyik-másik jelölt viselkedését, programját (nem mindegyiknek van, persze).

Tehát ez a cikk nem szól Tarlós Istvánról sem pro, sem kontra, ahogyan ebben az esetben a többi jelöltről sem. Azonban vérbeli „leninfiú”-leszármazottként Gulyás Mártonnak sikerült olyan szinten megugrania, pontosabban szólva olyan emberi mélységekig leszállnia, ahol viszont már lelkiismereti okokból sem tudom magamban tartani a véleményemet. És azt gondolom, sokunk véleményét.

Az „én már csak egy kávét kérek két cukorral”-történet tökéletes példája után úgy látszik, nagyon elgurult a gyógyszere. Ismétlésként, a Hunvald György által rendezett (tehát baloldali ihletésű) krumpliosztásról az ott tartózkodó cigányok zavarták el Gulyást, mégpedig zsidózva.

A lényeg röviden:

Minden bizonnyal ez olyan zavart okozott az agyában, hogy ezt feldolgozni nem tudta, s valami olyan mértékű erkölcsi mélyrepülésbe kezdett, amire nagyon nehéz szavakat találni.

Történt ugyanis, hogy 1995. július 28-án Tarlós István, akkor kerületi polgármester Óbudán roppant szerencsétlen módon halálra gázolt autójával egy eléje kiszaladó 4 éves kisgyermeket. Ez tragédia minden szempontból, melyet feldolgozni nem lehet. Bár az eljárás kétségkívül megállapította, Tarlós teljesen vétlen volt az esetben, a vérében nem volt alkohol, szabályosan közlekedett, a kisfiú olyan szögből szaladt ki elé az úttestre, hogy nem tudott már kellő mértékben lefékezni. A család sem fellebbezett a döntés ellen, akik szemtanúi voltak a borzalmas balesetnek, ők sem hibáztatták Tarlóst.

Nyilván nem egyszerű ezzel az emlékkel együtt élni, de a család számára mindörökre pótolhatatlan veszteségeket okozott az a nap, amelynek nyomait ennyi év távlatából sem lehet feledni.

Gulyás azonban úgy gondolta, így, az önkormányzati választás kampányának hajrájában mi sem célravezetőbb, mint ezt az ügyet előhozni, és abból politikai tőkét kovácsolni. Ugyanis a tervek szerint úgynevezett fikciós filmet, választási lejárató kisfilmet forgat a 24 évvel ezelőtt történtekről (egy külföldi cég támogatásával), mely egyébként – meglátásom szerint – a családnak árt a leginkább lelki értelemben.

Azt gondolom, napestig sorolhatnánk a minősíthetetlen jelzőket erre az emberre, ehelyett inkább rögzítsük a tényt: ez az erkölcsi nívó, pontosabban annak hiánya, hűen tükrözi annak a bűzös patkánymentalitásnak az ismérveit, melyet szellemi (és nem csak szellemi... - a szerk.) elődei folytattak például 1919-ben, a „dicsőséges tanácsköztársaság” 133 napja alatt, mikor például azért járt golyó valakinek a Lenin-fiúk részéről, mert eggyel több kabátot találtak lakásában a ruhásszekrényben.

Nevezhetjük ezt ősbolsevik tempónak, de ha rajtunk múlik, Magyarországon soha többé nem kerül hatalomra még akkor sem, ha kellően újszerű köntösbe burkolják, ha másként is nevezik. Lelkiségüket és szellemiségüket messziről felismerjük.

Lantos János – Kuruc.info