Az alább olvasható írás Lipták Tamás remek eszmefuttatásához hasonlóan az Alfahíren jelent meg a Diskurzus a Jobbikról című vitasorozat keretében:
Mit hoz a Jobbik Jövője?
Az egypólusú kétpártrendszer leleplezése és megdöntése után a Fidesz megelőzése vált a Jobbik következő feladatává, de nem a közvélemény-kutatásokat kell megnyerni, hanem a választást, így középtávú stratégia is kell, amivel megőrizhető szavazótáborunk és hitelességünk is. Nem keverhetjük össze a baloldali szavazók felé való nyitást a párt balra tolásával, és az is kérdés, hogy a közvélemény, a kereslet mennyire határozhatja meg a kínálatot, azaz a párt mondandóját.
„Jobbikos szimpátiájú gondolkodók gyakori hibája, hogy egyfajta túlmisztifikált, túlmagyarázott xy-izmus erdőből keresik kétségbeesve a kiutat a párt számára (vagy inkább a párt helyett), széttörve, szétaprózva ezzel a nemzeti felemelkedés célját, saját maguk által állítva ideológiai falakat egymás közé. A választópolgárok többségét azonban ez az agyonfilozofált keresés és vita hidegen hagyja, sőt talán még össze is zavarja. Ez nem azt jelenti, hogy az emberek buták, vagy igénytelenek lennének. De az ő problémáik, a lét- és közbiztonságuk, a jelenük és a jövőjük nem valami elvont metafizikai kérdés”
– teljesen egyetértek ezekkel a Nótin Tamás által megfogalmazott gondolatokkal, nem is akarom túlfilozofálni önmeghatározásunkat, bár még a nemzeti radikalizmus kifejezést is rossznak tartom, hiszen inkább vagyunk radikális nemzetiek, mint először is radikálisok, amihez aztán némi ideológiát keresünk jelzőnek. A nemzeti romantikus meghatározást a mai értelmében viszont egyenesen visszautasítom, hiszen nem álmodozunk, hanem két lábbal a földön járunk, s komolyan hiszünk a radikális változásban; ez nemcsak választási ígéretünk volt, hanem a kormányprogramunk címe is lehetne.
„Igyekeznek ledobni magukról a szélsőséges jelzőt, miközben ez a jelző egyre értelmezhetetlenebb, hiszen látjuk, hogy a folyamatos megbélyegzés nem működik, az embereket az érdekli, hogy ki, milyen megoldással áll elő”
– írta a Jobbikról Lipták Tamás kitűnő eszmefuttatásában, s milyen igaza van ebben is! Az olcsó bélyegek már lehullnak rólunk. A MIÉP-nél még talán működött, ezért is lehetett egy középre nyitási kísérlete: Se nem jobb, se nem bal, keresztény és magyar – hirdette meg a szokatlan jelszót Csurka István, s bár túlzás volna azt mondani, hogy önmagában ezért, de a párt egyik utolsó üzenete lett… Elemzőként meg lehet kérdőjelezni jobboldaliságunkat (hogy nem vagyunk elitisták stb.), de aki irányváltást javasolna balra, az rossz pártba lépett be, hiszen a Jobbik mint mozaikszó eredete is a Jobboldali Ifjúsági Közösség. Bár kétségkívül eljárt némileg az idő az efféle beskatulyázások, leegyszerűsítések felett. Ezeken tehát kár vitázni, lapozzunk hát!
„Csalódottsággal figyeltük az 1990 után alakult pártok gyors elhasználódását, világnézeti vargabetűit, köpönyegforgatását, korrumpálódását, kiüresedését”
– ez már a Jobbik Alapító Nyilatkozatában áll, melyet kevesen tudják: Vona Gábor fogalmazott meg. Sok csalódás, árulás volt az MDF-SZDSZ paktumtól kezdve a MIÉP történetéig, bizony még Csurka is pl. aláírta frakcióvezetőként – saját képviselőcsoportját is ledöbbentve – azt az összpárti nyilatkozatot, mely az EU-csatlakozás támogatásáról szólt, pedig korábban épp A nemzetépítő állam volt a párt programja, s nem a nemzetek felszámolása. Az árulások pedig folytatódtak a Jobbik alakulását követően is, elég csak 2005. szeptember 26-ára, Románia feltétel nélküli EU-csatlakozásának megszavazására gondolnunk, Orbán Viktor egy évvel korábbi ígéretével szemben. Mindezek után érthető, hogy manapság a magunkfajták rendkívül érzékenyek az elvtelenség veszélyének legapróbb jeleire is, és létfontosságú is, hogy mi ne kövessünk el hasonlókat, kormányra kerüléshez szükséges változtatásra hivatkozva se.
„Elfogadhatatlan, hogy a közélet szőnyeg alá söpör vagy álvitákkal leplez olyan nemzetstratégiai kérdéseket, mint például a népességfogyás, a cigányság helyzete, a nemzeti vagyon kiárusítása”
– ez is abból a 2003-as Alapító Nyilatkozatunkból való, melynek minden mondata aktuális most is. Persze meg kell találni azt a stílust, sőt azt a tartalmi megközelítést, mely a legtöbb embernek szimpatikus, ilyen például a semmiképp sem megkerülhető izraeli térhódítás ügyében Simon Peresz elhíresült elszólása, melynek idézésével teljesen vállalhatóan taglalhatjuk a témát. A Jobbiknak persze kár is volna kormányzásra készülnie, ha tartanánk a hazug, ballib hisztériakeltéstől, ami a nemzetstratégiai sorskérdéseink felvetése esetén, akármilyen mérsékelten fogalmazunk is, de mindenképp kialakul. Ilyen volt szerintem az ún. „Rikárdó-ügy” (pusztán annak megállapítása, hogy a cigány népességrobbanás nem a magyarság része, ahogy a hasonlóan kisebbségi önkormányzatokat alapító román, ukrán stb. nemzetiség sem), de azt a mondatomat nem említeném egy lapon egy olyan Facebook-bejegyzéssel, hogy „Zsidómentes Magyarországot”, vagy cigányügyben egy lőszerre írt „Pujacsendesítő” jelzővel, melyek számomra is elfogadhatatlanok, és szerzőik is belátták már, hogy viccnek is durva volt. És főként: soha nem volt a Jobbik programja, és nem is lesz. Attól, hogy politikai ellenfeleink támadtak ezekkel minket, még nem jelenti azt, hogy zsigerből meg kell védjük ezeket az erkölcsileg és politikailag is vállalhatatlan megnyilatkozásokat. Le kell számolnunk az általánosító, kollektív ítéletekkel, melyek soha nem voltak a Jobbik programjában, sőt íratlan alapvetéseinkben sem. Szó sincs tehát polkorrektkedő elhajlásról, amikor ezeket joggal elítéljük. Csak az volna elvtelenség a részünkről, ha az Alapító Nyilatkozatunkban is említett sorskérdésekkel már nem foglalkoznánk. Akár azért, mert nem népszerűségnövelő témák…
Vona Gábor néhány éve fontos hitvallást tett:
„a választási győzelem nem minden. Ha annak olyan ára van, ami morálisan túl van azon a határon, amit személy szerint vállalni tudok, akkor inkább nem kérek belőle. A sikernél nekem ugyanis a becsület fontosabb. Ez persze nem azt jelenti, hogy felteszem a kezem és elfogadom a kényszerű vereséget. Nem. Én hiszek abban, hogy győzni tudunk becsülettel.” (Barikád, 2012. ápr. 12.)
Szimbolikus kiállás a magyar szuverenitás mellett 2012-ből
A fő kérdés, hogy az ijesztően hangzó néppártosodás pusztán stílusváltást jelent, vagy tartalmi változást is? Szerintem a kettő nem választható szét. Kissé leegyszerűsítően, de úgy mondják, a stílus maga az ember, a mondandó pedig maga a politikus, legalábbis ellenzékben, mikor a tettek helyett jobbára a szavak alapján lehet megítélni egy képviselőt, még ha mi pl. most az általunk meghirdetett önkéntesség évében igyekszünk a tettek mezejére is lépni. Tehát ha a mondandónkon változtatunk, akkor azáltal a politikánkon is. Ez még szerintem nem feltétlenül baj, de az már igen, ha pl. sorra feladnánk azokat a témákat, melyek kétségkívül nem népszerűek, mégis erkölcsi kötelességünk vagy nemzetstratégiai felelősségünk foglalkozni velük, még ha persze nem is kampányidőszakban. Ilyen pl. a magzatvédelem, a külhoni magyarok jogai vagy az EU-ból való kilépésünk.
„Elfogadhatatlan számunka az az uniós tagság, amely nemzeti függetlenségünk végzetes megcsonkításával jár!”
– bizony ez is az Alapító Nyilatkozatunkból való, s régen minden közleményünk alá azt írtuk: Jobbik – Az EU-ellenes párt. Korántsem csak stílusbeli változás tanúi lehettünk az elmúlt években, amikor már csak EU-szkeptikus, most pedig tán csak EU-realista a Jobbik. A tartalmi radikalizmusunk elvesztésének tekintem a párt álláspontjának hozzáigazítását a közvéleményéhez. Szerencsére nem tudok sok ilyen példát mondani, bár ez is épp elég, s szerintem nem indokolt, hiszen 2003-as alakulásunk óta csak fokozódott a nemzeti önrendelkezésünk lépésről lépésre történő megvonása, nemzethalálhoz vezet a tagságunk a földkérdéstől függetlenül is, hiszen az EU globalizál, belső népvándorlással összekeveri a népességet, és gazdaságilag is tönkretesz, gyarmatosít. Most ahelyett, hogy fokoznánk a társadalom EU-kritikusságát, pl. felelevenítve Orbán korábbi mondását, miszerint az Unión kívül is van élet (s ezt gazdasági számításokkal, tanulmányokkal alátámaszthatnánk, hogy mi az alternatíva), sajnos inkább az eddigi EU-elleneseket, sajátjainkat is átneveljük polkorrektebb irányba.
„Miközben a társadalom bizonyos szempontból egyre radikalizálódna, addig a Jobbik éppen mérsékelt akar lenni. Csak el ne menjenek egymás mellett párt és szavazói...”
– írta Lipták Tamás, akivel így egy platformra kerültem: szerintem is ez a fő kérdés: a társadalmat radikalizáljuk, vagy a Jobbikon változtassunk inkább a győzelemhez? Persze mindkettőre szükség van, de nem én volnék, ha elintézném ennyivel, hogy a két álláspont között helyezkedem el. Szerintem ugyanis a társadalom radikalizálódik még akkor is, ha mi ellenkező változásban vagyunk; gondoljunk csak a cigánykérdésre vagy az EU-tagságunk ügyére! Sajnos mindkét területen fokozódnak a problémák, és ez hosszú távon is így lesz, ezért az emberek nyitottak lesznek a radikálisabb javaslatokra. És persze társadalmi vitával ki is lehet tolni a korlátokat úgy, hogy ne botránkozzanak meg, sőt fogékonyak legyenek a gyökeres változtatásokra, melyek nélkül elvész a nemzetünk.
„Nincs szükség Fidesz 2.0-ra”
– fogalmazott Lipták Tamás és sokan mások, ezzel persze nem arra célozva, hogy nem akarunk kormányra kerülni. Olcsó vád, hogy egyesek örök ellenzéki szerepre készülnek. Valójában minden jobbikos a győzelmet szeretné, de nem minden áron. Pl. lehet a baloldali szavazók felé nyitni, de nem szabad magát a pártot balra tolni. Nem cigány szavazatok vásárlásával szeretnénk győzni, nem is a 18. havi nyugdíj demagógiájával, s legfőképp nem eddigi követeléseink feladásával. Nem határozhatja meg politikánkat minden kérdésben az aktuális közvélemény-kutatás, a népszerűség elvtelen hajszolása, még akkor sem, ha bizonyos programunkkal ellentétes javaslatok esetében ki is jelenthetjük: igény volna rá. Aki szerint a kormányra kerülés érdekében szinte bármit lehet, az vélhetően kormányon is úgy foglalna állást: „csak semmi radikális változás, még kivívjuk az RTL Klub haragját, és hazánk érdeke, hogy négy év múlva is nyerjünk”.
„A Jobbik Magyarországért Mozgalom módszereit tekintve radikális szervezet, mert politikai tevékenységünk fókuszába a valós kérdéseket és a valós megoldásokat állítottuk. A politika mély válságát abban látjuk, hogy a pártok szavai és tettei között óriási szakadék tátong”
– fogalmazott Alapító Nyilatkozatunkban Vona Gábor, néhány éve pedig rámutatott, hogy miként tudunk szakítani ezzel a pártokra jellemző morális deficittel: „nem a választási kampányt kell csupán megnyerni, hanem sokkal inkább azt, ami utána jön". Erre készülünk mindnyájan. Azok is, akik a pártunk hitelességéért aggódunk, és azok is, akiket nemzetünket féltve az örök ellenzékiség rémképe gyötör, s ezért talán kissé messzebbre mennek ebben a néppártosodásban. Utóbbiakat sem szabad árulóknak kikiáltani, ők sem a liberális köröknek akarnak megfelelni, hanem mindnyájan a lelkiismeretünknek, hogy megteszünk-e, s közben nem adunk-e fel mindent azért, hogy a rendszerváltás befejezése és a radikális változás érdekében győzzön a Jobbik!
Novák Előd