Tisztelt Főpolgármester Úr!
A minap újra elolvastam azokat a tiltakozó közleményeket, leveleket, amelyeket különböző zsidó testületek tettek közzé a médiában. Két apróság korábban elkerülte a figyelmemet. Egyesek (így Lauder úr, a WJC elnöke) azt hangsúlyozzák, hogy Tormay Cécile Horthy Miklós kormányzó úr kedvenc szerzője volt. És? – teszem föl a kérdést. Vlagyimir Iljics Uljanov (Lenin) kedvenc szerzője Lev Tolsztoj volt. És? – teszem föl újra a tömör kérdést.
A másik apróságot Horovitz Tamás levelében találtam. A debreceni zsidó vezető azt kifogásolja, hogy Tormay „személyesen köszöntötte a fasiszta Mussolinit, jelezve ezzel a közvélemény számára egyértelmű állásfoglalását a fasizmus eszmeisége felé”. Ezért – vonja le a kötelező érvényű következtetést Horovitz Tamás úr – „nem lehet számunkra példakép, és nem viselheti közterület sem a nevét annak, aki műveiben” többek között „a fasizmus ideológiáját népszerűsíti”.
Nem tudom, hányan ismerik Tormay Cécile „köszöntő” beszédét. Mindössze néhány mondat, az életmű talán legrövidebb szövege. Idézem:
Eljöttünk, hogy Magyarország asszonyai nevében köszöntsük Önt és személyében a győzelmes fasizmust és a baráti olasz nemzetet a Marcia su Roma tizedik diadalmas évfordulóján.
Azt a históriai utat Ön nem csupán nagy hazájáért járta meg, de megjárta az egész tévelygő, önmagát kereső emberiségért s azóta a világ kibillent lelkének Ön adott eszmei egyensúlyt és azt az egyensúlyt Ön hordozza a vállain. Csak Isten küldötte teljesíthet ilyen titáni feladatot, melyet a boldogoknál jobban fel tudnak mérni a szenvedők, akiknek hazáján és életén áthömpölygött a vörös áradás.
Mi egy megpróbált népnek vagyunk a megpróbáltabbjai, mert a magyar asszonyok a magyar jövő édesanyái. Mi vagyunk azok, akik a háború 500.000 fiatal magyar hősi halottjának meghalt reménységét és hazaszeretetét a magunk szívéből vittük vissza nemzetünk életébe. Mi vagyunk azok, akik mikor ősi országunk leomlott a viharban és összeomlottak templomok és tűzhelyek, szembedacoltunk a kétségbeeséssel, mert: a férfi mindig nagyobb az építésben, de a romok között e földön mindig az asszony a nagyobb.
A magyar asszonyok a trianoni békét sem a kezükkel, sem a lelkükkel nem írták alá soha. Erről tanúskodnak a Duna völgyében és a Nagy Rónán a magyar otthonok és tanúskodni fognak a mi fiaink, az Ön avantgárdistáinak és balilláinak magyar testvérei. Ezekkel a gondolatokkal fogadja Nagyméltóságod őszinte tiszteletünk szerencsekívánataival a hálás magyar asszonyok kezemunkáját, melyet Nemzeti Szövetségünk megbízásából most átadunk, Isten áldását kérve Önre, hazánk nagy barátjára, a tízéves fiatal fasizmusra és az Ön sokezeréves népére.”
(Tormay Cécile: Küzdelmek. Bp., 1939, 169-170. o.)
Ez az a beszéd, amelyre a debreceni zsidó vezető elborzadva hivatkozik. Azt azonban Horovitz Tamás úr elfelejtette megemlíteni, hogy a Mussolinihez intézet beszédet az olvasók abból a kötetből ismerik, amelyet a Singer és Wolfner könyvkiadó jelentetett meg 1939-ben. Az írónő halála után ugyanis ez a kiadó adta ki a teljes életművet – 13 kötetben (a 14. kötet Hankiss János Tormay-monográfiája volt). Köztudott, az említett kiadó alapítói zsidók voltak, a Tormay életműsorozat megjelentése idején pedig az a Farkas István volt a kiadó tulajdonosa-vezérigazgatója, aki az életrajzi lexikonok szerint később Auschwitzban vesztette életét. Az állítólag antiszemita, fasiszta írónő teljes életművének díszkiadását tehát egy zsidó kiadó gondozta. Érdekes, erről manapság senki nem beszél.
Tegyük fel a kérdést: mi a baj a Mussolinit köszöntő szavakkal? Mussolinit dicsérni az 1930-as évek elején halálos bűn? Annak bizonyítéka, hogy a méltató szöveg írója maga is fasiszta?
Tormay Cécile idézett beszéde 1932. október 28-án hangzott el Rómában, a Palazzo Veneziában, olaszul. A kiváló irodalomtörténész, Hankiss János monográfiájából tudjuk, hogy a Duce csak néhány percet szánt a magyar küldöttségre, amely ajándékot is hozott magyar földről:
De Cecilia d’Ungheria (Magyarországi Cecília, így emlegette az olasz sajtó Tormayt – a szerk.) és a magyar asszonyok küldöttsége nemcsak gyönyörű szavakat visz Itáliába, hanem asszonyi valóságérzékkel, a látható és szem előtt maradó dolgok szeretetével kézimunkát ad a Ducenek. Időt, szívet és művészetet ajándékoznak abban a hatalmas darab halasi csipkében, amely az ezeréves magyar tölgyet ábrázolja.
Ő tette a magyar asszonyok zarándoklását a Duce elé valóban eredményessé. Mussolinit is meg kellett hódítani, érdeklődését fel kellett kelteni /…/. A Duce kissé fáradtan fogadta az asszonyküldöttséget, de csak pár perc – több nem is állt rendelkezésre – és a nagy léleknek éreznie kellett, hogy nagy lélek szól hozzá.
(Hankiss János: Tormay Cécile. Bp., 1939, 171-172. o.)
Hankiss János (akinek fia, Hankiss Elemér is irodalomtudósként kezdte pályáját) nem idézi Tormay beszédét, csupán arra utal, hogy Mussolinit is meg kellett hódítani. Meghódítani? Igen. Hogy támogassa a magyar revíziós törekvéseket. Ezért kereste fel a magyar asszonyok küldöttsége a Ducét, ezért vitték ajándékba a beszédes halasi csipkét. Egy olyan államférfihoz intézte szavait Tormay, aki akkor már a békediktátum felülvizsgálatát szorgalmazta. S akit ezért méltán nevezhettek „hazánk nagy barátjának”.
Tormay csak néhány percig láthatta Mussolinit. Gróf Apponyi Albert azonban háromszor is hosszú eszmecserét folytathatott az olasz vezetővel. A szélesebb közvéleményben elsősorban a trianoni beszédéről híres Apponyi nem sokkal Tormay távozása után, 1932 novemberében a Duce dolgozószobájában ül. Ez a két államférfi harmadik találkozása. Apponyi emlékirataiban részletesen beszámolt a benyomásairól. Csak néhány részletet idézek a több oldalas fejtegetésből:
Ami nála elsősorban megkapott, az a keresetlen közvetlenség, a teljes póznélküliség, amellyel Mussolini magát ilyen magánbeszélgetéseknél adja. Ez a jóleső külsőség pedig az önösség azon abszolút hiányában gyökerezik, mely célkitűzéseit jellemzi. Ő egy nagy feladatot lát maga előtt: az olasz nemzetet a históriai teljesítmény azon magaslatára emelni, amelyre való képesség benne lappang, és amelyet egy, a renaissance idejében megakadt történelmi folyamat a régi Rómában kifejezésre juttatott. Ennek a fejlődésnek fonalát akarja újból fölvenni, a régi Róma nagyságát a változó viszonyokhoz simuló alakban föléleszteni, az egymást fölváltó nemzedékekbe a nemzeti élet folytonosságának gondolatát mint uralkodó eszmét bevinni. Ettől a gondolattól van telítve esze, szíve; a hatalom neki nem egyéni kedvtelés, hanem csak eszköz erre a célra. /…/
Olaszországot már-már elnyelte a háborút közvetlenül követő években az anarchia örvénye; annak széléről rántotta vissza az országot az a férfiú, akinek sikerült egy addig példátlan dolog: a rendet, a békés fejlődést és annak biztosságát szerető nagy, de többnyire tunya többségnek megszervezése a felforgatás után vágyó fanatikus kisebbség garázdálkodásával szemben. Ez annyira új dolog a forradalomszerű átalakulások történetében, hogy annak tartósságát minden lehető személyi és intézményes biztosítékkal körül kell venni.
Mussolininak ez a páratlan történelmi teljesítménye és egyszersmind gondviselésszerű küldetése. /…/
Ő azok közé a nagyok közé tartozik, akiknek nemcsak bámulattal kell adózni, hanem akik iránt igazi emberi rokonszenvet is lehet érezni. A szeretet is egyik alkotó része a lelkek fölött gyakorolt páratlan hatalmának. /…/
Amit fasiszta forradalomnak neveznek, valójában nem volt más, mint megszervezése a rendet és békés fejlődést szerető többségnek a felfordulást kívánó kisebbség garázdálkodásával szemben.
(Gróf Apponyi Albert: Élmények és emlékek. Bp., 1933, 193-197. o.)
Vessük össze az idézett mondatokat Tormay beszédével: Apponyi Albert sokkal lelkesültebben beszél Mussoliniról, mint a művészet területén otthonos honfitársnője. Akkor hát Apponyi gróf is fasiszta? S ha fasiszta, akkor az elmúlt években miért neveztek el róla országszerte utcákat, tereket, iskolákat, sőt klinikát?
Lássunk egy másik neves közszereplőt, Apponyi Albert egyik legjelesebb kortársát. Klebelsberg Kuno a Horthy-korszakban egy évtizedig vezette a kultusztárcát. Munkásságára fölösleges itt kitérni, mindenki tudja, mi minden fűződik a nevéhez. A jelenlegi magyarországi rezsim azzal adózott a nagy kultuszminiszter emlékének, hogy róla nevezett el egy frissen alapított, budapesti székhelyű állami intézményt (Klebelsberg Intézményfenntartó Központ). A fővárosban természetesen utcát is elneveztek Klebelsbergről, szobra pedig Budán áll.
Pedig Klebelsberggel is baj van. 1945-ben „a fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek” negyedik jegyzékén szerepelt Klebelsberg Kuno nevezetes könyve, a Világválságban. Ez a kötet a nagy miniszter fontos beszédeit, hírlapi cikkeit tartalmazza. Tudjuk, az ideiglenes kormány rendelete alapján állították össze a betiltott és megsemmisítendő sajtótermékek újabb és újabb jegyzékét, nem véletlen tehát, hogy Klebelsberg említett könyve manapság igazi ritkaság.
A Világválságban című kötetből mindössze két rövid részletet idézek.
A vörös nap című, 1930 tavaszán írt (s a Pesti Naplóban megjelent) cikkében azon meditál a szerző, vajon Moszkva felforgató tevékenységének mennyire tud ellenállni a válság sújtotta Európa. Pozitív példaként Olaszországot említi, hangsúlyozva a Duce, Mussolini politikai zsenijét:
Ahogy az összeadásnak próbája a kivonás, azonképpen a politikai életben is lehetségesek bizonyos próbák. Ilyen Olaszország szemlélete, ahol egy egészen kimagasló politikai zseninek sikerült népét a háború utáni petyhüdtségből kiragadni és a nemzeti lendületnek oly erőt adni, hogy azzal szemben a Moszkvából kiinduló agitáció tökéletesen hatástalan. Diktatúrát igyekeztek Európában több helyen is létesíteni, ezek azonban labilis rendszereknek bizonyultak. De Olaszországban a fasiszta-mozgalom éppen belső életrevalóságánál és megújhodó képességénél fogva tudott evoluálni, úgyhogy ma már korántsem diktatúra, hanem egy politikai rendszer, amely a rend, fegyelem és az ésszerű alárendeltség hármas elve alapján új nemzedéket nevel, az öregebb nemzedéket lelkileg átalakítja és kifejleszti a dinamikus olasz ember típusát, akiben több-kevesebb van a ducenek hatalmas expanzív egyéniségéből. Olaszországot korábban nem remélt erőhöz juttatta egy ember és egy eszme. Hogy a többi országok mennyiben maradhatnak immunisok a Moszkvából kiinduló agitációval szemben, az attól függ, hogy hol akad vezér és hol támad olyan eszme, amely milliókat egybeköt és amelynek lendülete a mindennapiság keserves akadályain átsegít.
(Gróf Klebelsberg Kuno: Világválságban. Bp., 1931, 129-130. o.)
Tudjuk, hamarosan máshol is akadt vezér és támadt milliókat egybekötő eszme.
A fenti sorok megjelenése után néhány hónappal Klebelsberg Kuno ismét lerótta tiszteletét Mussolini „államférfiú lángelméje” előtt. A Világválságban című, szintén a Pesti Naplóban megjelent cikkéből idézek:
Mussolini legújabb beszédében megint van néhány megállapítás, amely az államférfiúi lángelmének megannyi megnyilatkozása. Azt mondja az olasz vezető államférfiú, hogy a békeszerződések abban a formában, amelyben a háború utáni szenvedélyektől fűtött időben azokat megkötötték, nem egyeztethetők össze a mai lelkiismerettel. /…/ Eddig Mussolini nagyságát a külföld abban látta, hogy visszarántotta hazáját a szakadék széléről, amikor már-már a kommunizmus mélységeibe zuhant. A Duce e belpolitikai sikereihez újabban egy nagyszerű külpolitikai meglátás járult: a békeszerződések tarthatatlanságának világos felismerése. /…/ Kell, hogy kitartsunk addig, amíg a Mussolini-féle revíziós gondolat diadalmas utat nem tör magának, amikor aztán majd meg is szűnik a mostani világválság.”
(I.m. 355., 361.o.)
Végezetül álljon itt egy 1928-as Klebelsberg-írás, amely most, a nemzeti gyásznapon különösen aktuális. Ez a szöveg is a Pesti Naplóban jelent meg, amelynek tulajdonosa egyébként szintén zsidó volt, Miklós Andor. Tessék elolvasni figyelmesen a cikk teljes szövegét:
Trianon nem sírbolt!
Magyarország két leghatalmasabb barátja, Mussolini és lord Rothermere találkoztak és húsvéti szózatot küldöttek nekünk, szózatot, amely hirdeti a magyaroknak a magyar föltámadást. „Un trattato non e una tomba”, - „a trianoni szerződés nem sírbolt” - mondotta Mussolini és hozzátette még: „In tutta la storia non ve ne e mai stato uno che sia stato eterno”, - „a világtörténelem sohasem ismert örökkétartó szerződéseket”. Az üzenetet Mussolini ezzel zárta be: „Non è opportuno nell' interesse della pace europea di lasciare questa nazione depressa da un permanente sentimenta di ingiusticia” – „nem áll Európa békéjének érdekében, hogy a magyar nemzet nyilvánvaló igazságtalanság állandó fenntartásával keseríttessék”.
A magyar nemzet ezeket a szavakat belevési emlékezetének márványtáblájába. A nagy katasztrófa után a tizedik húsvét végre meghozza nekünk a feltámadás szózatát. Gróf Bethlen István debreceni beszédére, amely nemzeti programmá tette a trianoni béke revíziójának sürgetését, megjött a visszhang a nagy olasz államférfi és a nagy angol publicista ajkáról és elhozta nekünk az elismerést és a reménységet.
Az elismerésre eddig rászolgáltunk, a reményre a jövőben is szükségünk lesz.
Nem érdemel-e elismerést, hogy a bolsevizmus posványából ki tudtunk emelkedni, - mi, akik a háborút legkevésbé akartuk és akikkel az összes legyőzöttek közül a legrosszabbul bántak el? Ausztriát is legyőzték és mégis egy jó darabot adtak oda neki a magyar földből. Kölcsönt is jóval nagyobbat kapott a Népszövetségtől, mint mi és elég, ha az osztrákok az Anschlusst emlegetik, vagy éppen ha fenyegetőznek vele, máris csitítgatják, vigasztalják, előnyökben részesítik. Nekünk magyaroknak ez az eszköz nem áll rendelkezésünkre, egészen a saját erőnkre voltunk és vagyunk utalva. Lelkileg, hála Istennek, egyensúlyba jöttünk. A magyar adófizető óriási erőfeszítéseket tett. Összeharapjuk ajkunkat, dacosan szembenézünk a végzettel és íme egy évtizeddel a katasztrófák után néma dacunkért és konok kitartásunkért, óriási erőfeszítéseinkért, verejtékes munkánkért mindjobban megbecsülnek bennünket.
Ennek a növekvő megbecsülésnek az egyes népeknél más és más a színezete.
Az angol nem igen segít olyan emberen, akiről nem tapasztalja, hogy előzőleg saját helyzetének javítása érdekében nem tett nagy erőfeszítéseket. Különösen az angol pénzügyi világ ezeket az erőfeszítéseket becsüli.
Az egész olasz nemzet is a lövészárokban volt, mint a magyar s így jól tudják az olaszok, hogy mit jelentett az Isonzónál a magyar katona. Pedig Ferenc Ferdinánd halálának megtorlása, amely gondolatból a háború a monarchiában kiindult, Magyarországon nem volt népszerű. Hiszen Ferenc Ferdinándról nálunk mindenki tudta, hogy fajunk ellensége volt, Olaszországgal pedig nem volt a multban sem ellentétünk. Az olaszellenes antipatiák, mint a 48-iki, az 59-iki és a 66-iki harcok emlékei, csak az osztrák tábornoki körök és vezérkar lelkületében éltek, de nálunk ezek az érzések ismeretlenek voltak. Idegen ügyért, szövetségi és királyhűségből küzdött a magyar katona a Monte Sant Michelén és mégis megmutatta, hogy mit ér! Megszerezte számunkra a lovagias olasz tisztikar nagyrabecsülését. De ezenfelül a fasiszta Olaszország által elért óriási eredményeket Európa összes nemzetei közül mi, magyarok látjuk a legtisztábban és ismerjük el Európa összes népei közül jóformán egyedül minden fenntartás és féltékenység nélkül. Mi, magyarok vagyunk az olasz fasizmusnak a külföldön legigazabb megértői és bámulói. Éppen ezt a megértést viszonozza azután a fasizmus a mi helyzetünk méltánylásával és erkölcsi támogatásával.
De az angolon és olaszon kívül itt vannak a németek, akik közül sokan, nagyon sokan nem feledkeztek meg a vitéz magyar fegyvertársról, aki halálosan megsebesülve terült el az elvérző német ezredek oldalán.
Minden józan embernek látnia kell, hogy utunk végre felfelé vezet.
E részben ne vakítson el bennünket gazdasági helyzetünk számos nehézsége. Különösen az a hit ne tévesszen meg, hogy ezek a bajok csak nálunk találhatók fel. A német lapokban nap-nap után olvashatjuk, hogy a német nagybirtok egy pár év alatt teljesen eladósodott, hogy a német paraszt meg akarja tagadni az adófizetést és tízezrével vonul fel tüntetésre. Maniu román parasztjai és Radics horvát parasztjai is háborognak.
A politikai elégedetlenség alapja mindenütt a mostoha gazdasági helyzet. Ha ezek a gazdasági nehézségek körülöttünk mindenütt mutatkoznak, nem nagyzási hóbort-e az az elgondolás, hogy éppen csak nálunk lehetne az általános gazdasági krízis közepette virágzó gazdasági élet? Az infláció az egész magyar tőkeerőt megsemmisítette. Elvették fenyőerdőinket, nincs puhafánk, építkezéseink így importunkat automatikusan növelik és ezzel kereskedelmi mérlegünk romlik. Ilyen trianoni sebek egész sorától vérzik a magyar közgazdaság.
De ellenfeleink, akik az európai hangulat megváltozása következtében mindig gondterhesebbek lesznek, ma már reménységüket főleg abba vetik, hogy a gazdasági krízis felőrli energiánkat, hogy feszítőerőnk rugói engedni fognak, hogy elernyedünk és így feladva magunkat, külföldi barátaink bizalma is csökkenni fog s végül elejtenek bennünket. A gazdasági válságon át kell lábalnunk önmegtagadással, munkával és szakértelemmel. További nagy erőfeszítésekre kell elkészülnünk.
„Un trattato non e una tomba.” A trianoni szerződés - mondja Mussolini - nem lehet a magyar nemzet sírja. Nagyszerű felismerés, méltó a nagy olasz államférfihez. A történelem igazságszolgáltatása lassú folyamat, de a történelmi erők mellettünk már munkában vannak. Majd csak eljön a nagy magyar húsvét, a békerevízió.
Feltámadunk!
(Klebelsberg Kuno: Neonacionalizmus. Bp., 1928, 216-219. o.)
Jól olvastam? „Mi, magyarok vagyunk az olasz fasizmusnak a külföldön legigazabb megértői és bámulói” – írta Klebelsberg. Ez – hogy a debreceni zsidó hitközség elnökét idézzem – nem „egyértelmű állásfoglalás a fasizmus eszmeisége felé”? Lehet számunkra példakép Klebelsberg Kuno? Viselheti közterület, közintézmény az olasz fasizmus nagy megértőjének és bámulójának a nevét?
Nevezzük át ezeket, és döntsük le a szobrokat, vagy inkább tegyük fel a kérdést: miért is a zsidók kritériumai alapján döntjük el, hogy milyen nevű közterületek és közintézmények lehetnek Magyarországon?
Bölcs döntésében bízva maradok tisztelettel:
Bistrán Demeter
(Kuruc.info)
Az előző levelek: