A váratlan pápai lemondást követően liberálisaink és történelmi tudásukat tekintve analfabéta követőik most “elemeznek” és “tanácsokat” adnak. Mint mindenkor, ha valamilyen rendkívüli esemény történik az egyház életében. Sok minden terítékre kerül ilyenkor azon a politikai-ideológiai térfélen.
Már elkezdődött az egyház, történelmi “vétkeinek”, az inkvizíció bűneinek taglalása, a modernizációról, az egyház elkerülhetetlen “korszerűsítéséről” való elmélkedés és különféle világi ajánlások megfogalmazása. A világ vezető lapjai és véleményformálói mélységesen emberi, bölcs és megfontolt, felelős lépésnek tartják a megrendült egészségi állapotú XVI. Benedek pápa lemondását Szent Péter trónusáról. Noha egy dologban már most biztosak lehetünk: a korához képest jó egészségnek örvendő szentatya nem betegsége, illetve a néhány héttel ezelőtti szívműtéte miatt jelentette be távozását. Idővel talán megtudjuk, miféle világpolitikai háttérfejlemények, hatalmi, diplomáciai cselszövések, személyes ambíciók és konfliktusok vezettek XVI. Benedek súlyos döntéséhez.
A legfrissebb hírek is ezt az elgondolásunkat igazolják. A vatikáni audienciateremben a római papság előtt a mai napon tartott búcsúbeszédében XVI. Benedek 45 percen keresztül - írott szöveg nélkül - folyamatosan beszélt a katolikus egyház elmúlt fél évszázadának fontosabb eseményeiről, valóságos egyháztörténeti órát tartva. Ugyanakkor olasz és osztrák lapok a legesélyesebb európai utódnak Erdő Pétert tartják, s ez a hír csaknem kisebbfajta pánikot váltott ki a budapesti, zsidó konyhát vivő Fülemüle étteremben, ahol Erdő "régi, kedves vendégnek" számít.
A katolikus egyház, egyáltalán, az egyetemes kereszténység ellenségeinek azonban mindig jól jönnek ezek a hírek. Hiszen lehet találgatni, “reformokat” javasolni, emlékeztetni a papságot érintő valós vagy kitalált botrányokra, illetve a múltban az egyház által elkövetett állítólagos “kegyetlenkedésekre”, “tömeggyilkosságokra”. Nos, el kellene már felejteni azt a sok közhelyet és totális történelmi tájékozatlanságból fakadó szamárságot, miszerint a középkor sötét volt, és akkoriban azt hitték, sőt a papság ezt dogmaként hirdette, hogy a föld lapos, s mindennek a tetejében az ellenreformáció és az inkvizíció fékezte a tudományos fejlődést, sőt millió számra ölt meg embereket. E széles körben elterjedt balhitekkel szemben nézzük a tényeket.
Mai ismereteink szerint a Kr.e 6. században élt Püthagorasz, görög filozófus és matematikus tanítványai vélekedtek elsőként úgy, hogy a Föld gömb alakú bolygó. A z ókorban számos tudós ezt az álláspontot vallotta: Parmenidész, Ptolemaiosz, Eratoszthenész és mások. A középkor első századaiban néhány keresztény gondolkodó megvetette ugyan a pogányoknak tartott antik tudósok elméleteit, de már Sevillai Izidór (560-636) labdához hasonlította bolygónkat, s Európán túlra tekintve, bizánci, zsidó, perzsa és mozlim csillagászok, tudósok is számon tartották az ókori tudományos eredményeket és felfedezéseket. A gótika fénylő korától, a 13. századtól pedig minden művelt ember tisztában volt azzal Európában, hogy a Föld gömb alakú. S minthogy az írástudók és művészek ekkoriban szinte kizárólag klerikusok voltak – természetesen nem valamiféle “elnyomásnak”, az alattvalókat “szellemi sötétségben” tartani kívánó gonosz, papi szándéknak köszönhetően, hanem azon prózai okból, mivel a jobbágyság mellett a nemeseknek sem volt szükségük az írás-olvasás tudományának elsajátítására –, természetszerűleg a művelt emberek az egyházi rend soraiból kerültek ki. Dante 1307 és 1320 között írott Isteni színjátékában is gömbként lebeg a Föld a világmindenség központjában. Vagyis Kolombusznak az 1480-as években, nagy expedíciójának előkészítésekor a világon senkit nem kellett arról győzködnie, hogy bolygónk gömb alakú, a viták a Föld méretéről, illetve a rajta lévő szárazföld-víz arányáról, azok kiterjedéséről folytak.
Az ellenreformációról, a jezsuita rendről és az inkvizícióról máig a köztudatban élő sötét kép annak köszönhető, hogy a protestáns, majd a felvilágosodás kori, végül a liberális és baloldali történészek rendkívül feketén festették meg működésüket. A protestantizmus tiszteletre méltó eredményei mellett az ellenreformáció is rendkívül nagy mértékben járult hozzá a tudomány, a művészetek és az oktatásügy fejlődéséhez, mind szélesebb körű térhódításához. A jezsuita kollégiumokban a lengyel pap, Kopernikusz és Galilei csillagászati felfedezéseit, a heliocentrikus világképről szóló tanításaikat is megemlítették mint tudományos hipotéziseket. Kétségkívül voltak hataloméhes, gátlástalan jezsuita vezetők, ám a rend alapvetően az oktatással és meggyőzéssel rekatolizálta a híveket. Teljesen tarthatatlan az a több évtizede még vallott álláspont, miszerint a 17. században szellemi és kulturális téren a katolikus országokban – különösen Itáliában – az ellenreformációnak és inkvizíciónak köszönhetően visszaesésre került volna sor, a megelőző reneszánsz kori virágzást követően.
Ami pedig az inkvizíció működésének mintegy félezer éves történetét illeti, nem árt e téren is a tényeknél és a történeti forrásanyag és dokumentumok tanulmányozásából levont következtetéseknél maradnunk. Molnár Antal A kora újkor története (Bp.2009) című könyvben (349. o.) a következő megállapítást teszi az inkvizíció körül rögzült horrorisztikus és mesés motívumokról: “Az intézmény egyértelműen negatív megítélésének oka, a toleranciához való viszony megváltozása az elmúlt két évszázadban. Ma egyetlen normális ember vagy politikai csoportosulás számára sem lehet kérdés az egyén vallásszabadsága, erről a problémáról azonban a középkori, egységesen keresztény vagy a kora újkori, felekezetileg tagolt Nyugat-Európában teljesen másként gondolkodtak. A 16-17. században mind a katolikus, mind pedig a protestáns államférfiak, főpapok vagy éppen politikai gondolkodók a vallási élet egységében látták a politikai rendszer egészséges működésének zálogát… Bár a másként gondolkozók üldözésének hevességében jelentős időbeli és térbeli eltéréseket tapasztalhatunk, ezek a különbségek az intolerancia általánosan elfogadott ideálján nem változtatnak. Az inkvizíció intézményei ebben a szellemi közegben, ha nem is rokonszenves, de legalábbis érthető megnyilvánulási formái voltak az egyházi és állami egységtörekvéseknek”.
Molnár Antal a fentebb hivatkozott munkában néhány oldallal utóbb (360. o.) azt is kifejti, miszerint a spanyol, portugál és római, vagyis a három leghatékonyabb inkvizíció “rendkívül bürokratikus intézmény volt, amelynek legfontosabb következménye, hogy a hivatalnokok és a bírák a korabeli bírósági gyakorlathoz képest sokkal kevésbé bánhattak önkényesen a vádlottakkal. Szó sem lehetett a világi bíróságokra olyannyira jellemző, kontroll nélküli brutalitásról… Bár a mai eljárásjogi normák szerint az inkvizíció által követett procedúra nyilván nem állná meg a helyét, de a kor jogi színvonalán messze a legméltányosabbnak számított… Az inkvizítorok az európai átlaghoz képest nagyon csekély számú boszorkánypert folytattak le, a boszorkányok egymás elleni vallomását nem fogadták el, és nem hittek az ördögjegyben sem”.
Amennyiben megvizsgáljuk például a 17. század leghíresebb, üldözött és elítélt tudósainak az esetét, a tények itt sem igazolják a máig makacsul élő téveszméket. Tommaso Campanella (1568-1639) filozófus életét történetesen az inkvizíció mentette meg, amikor eretnekség miatt vizsgálatot kezdeményezett ellene, hiszen a nápolyi világi hatóságok kivégezték volna egy lázadásban való részvétele miatt. Az egyházi intézmény börtönében szabadon dolgozhatott Napállam című híres könyvén, levelezhetett a kortárs tudósokkal, végül a pápa jóváhagyásával Párizsba távozhatott. A másik közismert eset Galilei (1564-1642) pere volt. Galileo Galileit sem üldözte volna az inkvizíció, ha mindössze csillagászati hipotézisként ismerteti kutatási eredményeit. Ő azonban kifejezetten gúny tárgyává tette az egyház és a VIII. Orbán pápa álláspontját Párbeszédek a két legnagyobb világrendszerről című, 1632-ben megjelent könyvében. Ezért kényszerítette őt tanai visszavonására az egyházi törvényszék egy évvel később. Az sem mellékes körülmény, hogy az ítéletet nem a szentatya, hanem az inkvizíció nevében adták ki, vagyis nem tévedhetetlen egyházfői döntésként. A legsúlyosabb büntetéssel sújtott domonkos rendi szerzetest, Giordano Brunót (1548-1600) pedig nem tudományos tevékenységéért égették el máglyán, hanem eretnekségért: Krisztust mágusnak nevezte, a kereszténységet az óegyiptomi vallás eltorzításának, tagadta Szűz Mária szüzességét, a Szentlelket pedig a világlélekkel azonosította. Egyébként az inkvizítorok tevékenysége elsősorban a megkeresztelt zsidók, a kényszerrel áttért mozlimok és a protestáns gyökerű szekták ellen irányult.
Végezetül, ami a konkrét statisztikai adatokat illeti, elmondható, hogy Spanyolországban az egyházi hatóság a 15-19. század folyamán 150-200 ezer embert fogott perbe, a halálos ítéletek, pontosabban a végrehajtott kivégzések száma 10 ezer lehetett. A 16-19. századi portugál inkvizíció halálos ítéletei megközelítették a 2 ezret, ám ezek kétharmadát hajtották végre, tehát mintegy 1300 emberen. A római inkvizíció elé 2-300 ezer vádlottat citáltak, akik közül 50-75 ezer személy ellen indult büntetőper, a halálra ítélt és kivégzett emberek száma pedig 1100-1400 fő volt. Összességében tehát az inkvizíciónak Európában működése alatt mintegy 13 ezer ember esett áldozatául. S a fentiekhez végszóként még tegyül hozzá, hogy a humánumot, szabadságot, egyenlőséget és testvériséget hirdető francia forradalomnak (1789-1794) még kezdeti, “konszolidáltabb” időszakában is egyetlen év alatt több ezer halálos áldozata volt, s ezen a ponton ismét el kell oszlatnunk egy súlyos tévedést: a terror nem a kiváltságos rendek, a papság és nemesség tagjaira sújtott le, hanem a harmadik rendre, a közrendűekre. Ugyanis a kivégzetteknek 6,5%-a volt pap, s 9,5%-uk nemes. 84% az egykori harmadik rend tagjai közül került ki, azon belül is 28% volt paraszt, 31% városi dolgozó, munkás.Természetesen egyetlen ártatlanul kivégzett emberi áldozat is sok, azonban az inkvizícióról teljesen megalapozatlanul él még ma is a köztudatban az a kép, mintha valamiféle horrorisztikus terrorszervezet lett volna. Azok a jakobinusok és a kommunisták által működtetett állambiztonságiak voltak.
Lipusz Zsolt – Kuruc.info