Ványai Márton A magyar 2. hadsereg doni katasztrófája című, a Peko Kiadó gondozásában megjelent kötetéből – legalábbis részben – választ kapunk az oly sokakat foglalkoztató kérdésre: mi is történt hadseregünkkel 1943 januárjában a Don-kanyarban? Teszi fel a kérdést Tölgyesi Tibor a Magyar Jelenen megjelent könyvajánlójában.

A huszadik századi magyar hadtörténelem talán legnagyobb hatású csatavesztése a magyar 2. hadsereg doni katasztrófájaként vonult be a köztudatba. Nem véletlen, hogy az elmúlt 80 évben számtalan történészi munka, szakkönyv, dokumentumfilm, sőt rengeteg szépirodalmi alkotás is megpróbált választ keresni arra a kézenfekvő dologra, ami joggal felmerülhetett minden a téma iránt érdeklődő emberben: mi okozta a katonai kudarcunkat?

Az elégtelen felszereltség, a szinte elviselhetetlen időjárási viszonyok, a hibás vezérkari döntések, a hadiszerencse elpártolása bizonyára mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy nem tudtuk megállítani a ránk zúduló Vörös Hadsereget, és komoly veszteségeket szenvedve kellett szinte menekülésszerűen visszavonulnunk a Don partjáról. Sokan és sokszor leírták, mi lehetett az oka, hogy nem tudtunk helytállni, de ezek a munkák szinte mind kivétel nélkül magyar – vagy esetleg akkori német és olasz – forrásanyagokra támaszkodva születtek meg.

Ennek a könyvnek az ad egyedi érdekességet, hogy az ellenség „szemüvegén át” a korabeli szovjet hadműveleti tervekre és jelentésekre alapozva tekinthetjük át 1943 januárjának számunkra végzetesen katasztrofális tizenkét napját.

Aki kezébe veszi ezt a könyvet, annak mindenképpen érdemes tüzetesen áttanulmányozni – akár többször is, hiszen rengeteg számadatot tartalmaz – a kötet bevezető részét. Itt olvashatjuk, hogy a Don partján alapvetően védelembe berendezkedett seregünk – amit már jelentősen megviseltek a korábbi, nyári hídfőcsaták – létszáma valamivel 200 ezer fő alatt volt, de ebből is közel az egyötöde (majd 40 ezer fő) fegyvernélküli munkaszolgálatos státuszban. A harcoló létszámunkat a becslések valahová 100 és 150 ezer fő közé teszik, amihez még hozzáadódott kb. 20 ezer német katona, az ún. Cramer-hadtest, amely a 2. hadseregünk kötelékében harcolt. Ellenünk a szovjet nagyjából 200 ezer katonát küldött harcba, ami első pillantásra nem túl nagy különbség, viszont felszereltségben – mind haditechnikát, mind a katonák egyéni felszerelése – össze sem lehet hasonlítani a két harcoló felet. Például a Vörös Hadsereg előrenyomulását 200 csatarepülő támogatta, amikkel szemben gyakorlatilag alig néhány magyar gép tudott a levegőbe emelkedni.

A könyv törzsanyagát a szovjet támadás hadműveleti terve egyáltalán nem száraz olvasmány, hiszen minden részletre kiterjedően leírja a támadás célját, az egymással szemben álló erők gyenge és erős pontjait, sőt még olyan részleteket is, hogy mely útvonalon kell érkeznie az utánpótlásnak, vagy a hadifoglyokat melyik vasútvonalon szállítsák el. A sikeresen előrenyomuló hadseregek, hadtestek áttörési jelentéseivel, a szovjet veteránok visszaemlékezéseivel, illetve a szovjet oldal személyi állományának veszteséglistájával is megismerkedhetünk.

A könyv borítója (forrás: lira.hu)

A könyv végén pedig összegzést találunk, amely a 12 napot már mai szemmel nézve értékeli. Ebben olvasható, hogy kommunikációs félreértések miatt az egyik szovjet hadsereg a tervezettnél egy nappal hamarabb kezdte el támadni a magyar vonalakat, ami – szerencse a szerencsétlenségben – azt eredményezte, hogy a Don partjáról gyakorlatilag egyenesen nyugat felé kezdte el tolni a magyar hadsereget.

Ezzel viszont felrúgta és kivitelezhetetlenné tette az eredeti szovjet tervet, ami egy egyszerre indított átkaroló mozdulattal harapófogóba kívánta volna zárni az ott harcoló magyar, olasz és német erőket, és egy második Sztálingrád jellegű és méretű diadalt szeretett volna aratni.

Bár a magyar hadsereg súlyos vereséget szenvedett ebben a pár napban, mégis voltak seregrészek, katonák, akik haza tudtak térni, míg ha körbezárnak minket, akkor azok, akik nem estek volna el a harcokban, menthetetlenül hadifogságba kerültek volna.

A könyv utolsó oldalain találjuk az ilyen jellegű történészi munkákban szokásos felhasznált források jegyzékét, illetve harminc oldalnyi színes térképmellékletet, amiken nyomon követhetők a szövegekben leírt helyszínek, a megemlített települések elhelyezkedései.

Aki akár történészként, akár laikusként érdeklődik ez után a korszak és azon belül is a Don-kanyarban történtek után, annak valóságos csemege lesz ez a – tartalmát tekintve mindenképpen kuriózumnak tekinthető – körültekintően megszerkesztett hadtörténészi munka.