Ugrás a cikkhez
Reklám

Az Egyesült Államokban februárban van az úgynevezett "Fekete Történelem Hónapja" (Black History Month). Eredetileg erre időzítve készültem írni az alábbiakról, azonban pár héttel hamarabb lett aktualitása, hiszen néhány napja bejárta a sajtót, hogy Dél-Afrikában a feldühödött tömeg meglincselt hét feltételezett bűnözőt, konkrétabban gumiabroncsot húztak a testükre, benzint locsoltak rájuk, majd elevenen elégették őket. December 5-én volt a kommunista Nelson Mandela halálának tizedik évfordulója is, így ezen alkalomból is emlékezünk a Nobel-békedíjas terrorista négerre, aki a béke jegyében énekelt a fehérek meggyilkolásáról. Kevésbé ismert tény, hogy Mandela a Nobel-díj mellett rendelkezett Nemzetközi Lenin-békedíjjal is, így olyan társaságban foglal helyet, mint Hruscsov, Fidel Castro, Brezsnyev vagy Kádár. Castro egyébként Mandela példaképe is volt.



A tömeg égetni készül Dél-Afrikában

Kevésbé ismert tény, hogy ennek a fajta emberölési módnak komoly "hagyománya" van Dél-Afrikában, s nem is véletlenül ismeri úgy a világ, hogy "Mandela-nyaklánc". A dél-afrikai történelem olyan lapjai ezek, melyekről a fősodratú médiában nem illik beszélni, hiszen a szereposztás egyértelmű a liberális narratíva szerint: voltak a "jó" és szegény feketék, az elnyomottak, és voltak a "csúnya" és "gonosz" fehérek, az elnyomók. Előbbiek csak a szent egyenlőségért, testvériségért és szabadságért, valamint a világ "legjobb" politikai berendezkedéséért, a demokráciáért harcoltak. "Jó" ügyért küzdöttek, így a történelem elhomályosíthat néhány fekete részletet, legalábbis a nagyon demokraták szerint.

1985 júliusában egy dél-afrikai (fekete) nőt égettek halálra, a felvételeket a televízió is bemutatta, élő adásban. A nőt Maki Skosanának hívták, és a világ rémülten nézte, ahogy az apartheidellenes aktivisták bebugyolálják egy autógumiba, lelocsolják benzinnel és felgyújtják. A nő egy barátja temetésén vett részt, amikor a tömeg meglincselte. Azt feltételezték róla, hogy a rendőrség informátora volt. A nő teste még lángolt, amikor gyilkosai egy nagyobb kődarabbal összezúzták a koponyáját, de a brutalitásnak még itt sem volt vége, s további ízelítőt adtak a feketék "eltérő kultúrájából": a szénné égett holttestet szexuálisan is megbecstelenítették, üvegdarabokat nyomkodtak a halott nő vaginájába. A világ nagy részének a nő kínsikolyai voltak az első tapasztalatai a dél-afrikaiak nyilvános kivégzésével, amelyet „Mandela-nyakláncnak” neveztek. A módszert manapság a (vélt vagy valós) bűnözők ellen alkalmazzák a helyiek, de ahogy az elnevezés is mutatja, korábban politikai gyilkosságok módszere volt. Ilyen módszerrel végeztek azokkal a feketékkel, akik "kollaboráltak" az apartheid rendszerrel. Itt elsősorban fekete rendőrökre, hivatalnokokra kell gondolni, de elég volt az is, ha valakire csak rámondták, hogy "áruló". Ilyen volt a fentebb említett Skosana is. Fehéreket is végeztek így ki, de a "nyakláncot" elsősorban a feketék kapták. Később kiderült, hogy Skosanával "lyukra futott" a felbőszült tömeg, mert semmiféle kapcsolatban nem áll az állami rendőrséggel, nem volt besúgó.



Winnie és Nelson Mandela

A "nyaklánc" brutális módja a kivégzésnek. Egy vagy több gumiabroncsot húznak az élő áldozat testére, így az menekülni se tud, sok esetben még mozogni sem. Néha ezt tetézték azzal, hogy az áldozat kezeit előtte levágták, illetve a gumikat szögesdróttal is az áldozathoz "rögzítették". Ezután valamilyen éghető anyagot, legtöbbször benzint locsoltak az áldozatra, s meggyújtották őket. Miközben a lángok elborították az égő embert, a nyakukban lévő autógumi megolvadt. A megolvadt abroncs az áldozat testére ragadt, valamint a belőle felszabaduló mérges gőzök és gázok a tüdőt és a légutakat roncsolták, miközben a tűz égette őket. A tüzet nem oltották el, hanem hagyták magától kialudni, s addig tartott a brutális gyilkosság, míg az a test a felismerhetetlenségig összeégett.

Nem Skosana volt az első megégetett ember Dél-Afrikában. Az apartheidellenes feketék már évek óta gyilkoltak így. A feketék nevezték a módszert Kentuckynak is, mivel úgy vélték, hogy az összeégett áldozat úgy néz ki, mint egy rántott hús a KFC étlapjáról. Amikor egy újságíró kérdezett egy feketét a 80-as években a gyilkosságokról, akkor az azt felelte: "Működik. Ezek után nem fog sok embert találni, aki együttműködik a hatóságokkal."

A módszer ellen a fokvárosi fekete érsek, Desmond Tutu is többször felszólalt, volt, hogy egy árulónak kikiáltott személyt az ő közbenjárására kíméltek meg a "nyaklánctól". Tutu a politikai változást mindenféleképpen vér nélkül szerette volna elérni. Azonban más fekete vezető nem törte magát, hogy megállítsa az esztelen erőszakot. Nelson Mandela pártja, az Afrikai Nemzeti Kongresszus (African National Congress - ANC) nem osztotta ilyen egyértelműen Tutu elkötelezettségét. Az ANC ugyan kiadott néhány gyenge közleményt, de a gyakorlatban semmit sem tett, hogy az égetéseket megakadályozza. A háttérben a nyakláncos áldozatokra úgy tekintettek, mint amelyek még beleférnek a nagyobb "jóért" vívott harcba. "Nem szeretjük a nyakláncot, de megértjük" - mondta az ANC. Oliver Tambo, az ANC elnöke úgy fogalmazott: "Olyan szélsőséges érzelmekből ered, melyeket az emberekből az apartheid kimondhatatlan brutalitásai provokálnak ki." Végső soron a feketék öncélúan brutális vérengzéséért is a fehér ember tehető felelőssé. Ki más?



Egy grafika a Mandela-nyakláncról

Amíg az ANC hivatalosan elítélte a gyilkosságokat, de csendben eltűrte, s politikailag végül is hasznosnak találta, addig Nelson Mandela felesége, Winnie Madikizela Mandela nyilvánosan és nyíltan biztatta a csőcseléket. Szerinte a nyaklánc nem csak egy igazolható rossz, hanem ez az a fegyver, amellyel Dél-Afrika elnyeri a "szabadságát".

"Nincs fegyverünk, csak gumink, gyufásdobozunk és benzinünk. Együtt, kéz a kézben, gyufásdobozainkkal és nyakláncainkkal felszabadítjuk ezt az országot" - mondta egyszer ujjongó követőinek egy felszólalásában. Szavai miatt az ANC vezetői idegesek lettek, mert ugyan hajlandóak voltak másfelé nézni és hagyni, hogy az égetések megtörténjenek, de a nemzetközi PR-háborúba, az elnyomott feketék imázsába nem fért bele ez a retorika. Később Winnie is a fehéreket tette felelőssé az égetésekért: "Annyira brutalizált az apartheid, hogy megtanultam gyűlölni. Hazám tömegeinek és ellenségeimnek a terméke vagyok."

A Mandela-nyakláncnak több száz főre tehető az áldozata. A legbrutálisabb időszak 1984 és 1987 között volt: 3 esztendő alatt 672 embert égettek meg élve.

Az apartheid után sem szűntek meg az égetések, csak az "árulók" helyett más célcsoportot találtak a tüzes hangulatban lévő négerek. Legtöbbször gyilkosokkal és erőszakolókkal szemben alkalmazzák. Kétségtelen, hogy nagyobb visszatartóerővel bír, mint a hazánkban kiszabott néhány éves büntetések. Dél-Afrika a feketék uralomra jutása óta vezetőhelyen áll a nemi erőszakok számában. Egy korábbi felmérés szerint a dél-afrikai fekete férfiak 28%-a követett már el legalább egyszer erőszakot. A gyakori erőszakot a különböző helyi babonák is serkentik. Sokan gondolják úgy, hogy a HIV-vírusból kigyógyulhatnak, ha egy szűz lánnyal létesítenek nemi kapcsolatot. Nyilvánvaló, hogy nem sok szűz nő akar fertőzöttekkel önként szexelni.

Dél-Afrika korábbi történetében sem ritka az öncélú és kegyetlen brutalitás. Saka Zulu (1787 -1828) a Zulu Birodalom legbefolyásosabb vezetője volt. Egyik ellenségének anyját, Ntombazit sakálokkal és hiénákkal együtt bezárta egy házba, és magára hagyta őt, majd reggel felgyújtatta a házat.

Azonban, amikor Saka anyja, Nandi halt meg, akkor gyászában Saka viselkedése kiszámíthatatlanná vált, tettei óriási pusztítást okoztak. Donald Morris történetíró feljegyzései szerint Saka elrendelte, hogy a gyászidőszak alatt, a rákövetkező évben semmilyen terményt nem vethetnek, tejet – ami akkoriban a zuluk fő tápláléka volt – nem fogyaszthatnak, és minden várandós asszonyt, férjével együtt meg kell ölni. Lemészárolták azokat is, akik nem tűntek a gyász által mélyen érintve, bár a mészárlások nem csak rájuk korlátozódtak. Leölték a teheneket, hogy borjaik érezzék, milyen egy anya elvesztése.

Feltehetjük a kérdést, hogy miért is érdekel minket, hogy mit csinálnak a feketék házon belül? Egyrészt azért, mert az Apartheid ideje alatt megégetett személyek "bűne" az volt, hogy együttműködtek a fehérekkel, így közvetve a fehér emberrel, annak társadalmával és kultúrájával szemben is irányultak az égetések. Másodsorban azért, mert voltak fehér áldozatai is. Harmadsorban, s leginkább amiatt, mert rá kell mutatni: az Európába importált feketék (és más rasszok) magukkal hozzák saját problémájukat, genetikájukba kódolt emberalatti viselkedésüket, melyek a fehér jövőt veszélyeztetik.

Ahogy mondani szokták: a négert kihozhatjuk a dzsungelből, de a dzsungelt nem hozhatjuk ki a négerből.

KG





Szólj hozzá!

Friss hírek az elmúlt 24 órából