Közeleg egy szomorú évforduló, nevezetesen 1919. március 21-e, a Magyarországi Tanácsköztársaság kikiáltásának időpontja. Noha manapság a magyar történetírásban a „dicsőséges 133 nap” megítélése jobbára negatív, a baloldali történészek sokkal „megengedőbben” állnak hozzá, mint az ún. „jobboldaliak” a második világháború eseményeihez. Mindezzel együtt rengeteg máig feltáratlan aspektusa van a proletárdiktatúrának, amelyeket szélesebb körökben nem ismernek, pedig kiválóan rávilágítanak, milyen eszközökkel működött a diktatúra. Jelen könyvajánló egy ilyen témakört dolgoz fel, nevezetesen, hogy milyen volt egyházi személyként a Tanácsköztársaság idején működni.

A második világháború során a németek mellett Magyarország tanúsította a legszívósabb ellenállást a bolsevizmussal szemben. A magyar emberek jelentős részében olyan mélyről törő ellenérzés uralkodott a szovjet iránt, hogy még a sokak által tisztelt Horthy Miklós átállási kísérlete is teljes kudarcba fulladt a világháború utolsó szakaszában. Ezen ellenérzés egyik fő okát paradox módon pont a Tanácsköztársaság létrejöttében kell keresni, nem sok európai nép mondhatta el ugyanis azt, hogy a földjén hónapokon keresztül jobbára idegen származású, vörös csürhe nemhogy tombolt, de államot irányított. Bizony, a huszadik század elején hazánk „elbüszkélkedhetett” azzal, hogy a Szovjetunió mintájára már azelőtt volt itt egy Magyar Szovjetköztársaság (a Tanácsköztársaság egy ritkábban használt, ám sokkal érzékletesebb elnevezése), semmint a Szovjetunió maga világhatalmi tényező lett. Ez a keserű tapasztalat a magyar társadalmi rétegek jelentős részét áthatotta, amely egyszersmind a két világháború közötti politikai kurzus egyik alappillére is lett.

Ilyetén a magyar keresztény egyházakat sem kímélték a Kun Béláék, annak rendje és módja szerint különösen a katolicizmus szúrta a szemüket. Valószínűleg a katolikus egyház mai állapotával már nem, vagy csak kevésbé lenne problémájuk, 100 évvel ezelőtt még sokkal komolyabb szellemi tartalékok álltak széles körben rendelkezésre, amely veszélyeztette az olyan felforgató eszmék működését, mint például a bolsevizmus.

A Kárpátia Stúdió által 2022-ben kiadott Jezsuiták a Tanácsköztársaságban – 1919 nem csak a proletárdiktatúra alatt sokat sínylődött katolikus egyháznak, de olyan egyházi személyeknek is emléket állít, akik maguk is szenvedtek, rosszabb esetben meghaltak a Magyar Szovjetköztársaság időszakában, mindezt az egyik legkönnyebben fogyasztható történeti műfajjal, memoárokkal, visszaemlékezésekkel. Ezeknek a visszaemlékezéseknek az újbóli közlése pedig azért is fontos dolog, mert az eredeti példányok már rendkívül ritkák az amortizáció, de főként az 1945-ös szovjet könyvbetiltások, könyvmegsemmisítések miatt.

A kötetben Bernhard Zsigmond és Lányi Ede memoárjait olvashatjuk, akik nemcsak leírói, de szemtanúi, átélői is voltak a magyarországi proletárdiktatúrának. Bernhard részletes leírást ad arról is – az elkövetők nagyrészt zsidó származását sem eltitkolva – milyen módszeresen okoztak anyagi károkat a vörösök a rendházakban, templomokban. Kiegészítésképpen pedig Meszlényi Antal egykori esztergomi kanonok és egyháztörténész tanulmányát is elolvashatjuk, aki a Vértanúink a proletárdiktatúra alatt című írásában emléket állít a bolsevikok által meggyilkolt egyházi személyeknek, papoknak.

Számomra – talán nem vagyok vele egyedül – mégis az a legfontosabb tanulság, hogy a vörösök milyen fondorlatos módon tudtak akár magyarokat is a tradicionális értékek ellen hangolni, milyen magas szinten űzték a megtévesztő propagandát. Ez mára sem változott meg, az akkori egyik célcsoport értelemszerűen a munkásság volt, nem hiába volt a rendszer egyik leghatásosabb támasza a Vörös Ujság (a lap már Károlyi Mihályék idején is legálisan működött, nagyrészt oroszországi pénzekből), amely számtalanszor uszított a kereszténység ellen is, akár a tettlegességig. Ezen pusztításokról persze (főleg mára már) nem sok feljegyzés maradt, jelen kötet ebből a szempontból is különleges, hiszen Bernhard beszámol egy ilyenről, amely a jezsuiták akkoriban a VIII. kerületben található Kongregációs Otthona ellen irányult 1919. február 12-én, tehát még – fontos tény – a Tanácsköztársaság kikiáltása előtt. Pogány Józsefék itt (is) munkáscsoportokat használtak fel céljaik elérése. Zárásként engedjen meg a kedves olvasó ebből egy részletet:

„A szuterén helyiségében lévő „Apostol nyomdában” fölforgatták a betűszekrényeket, úgy hogy a rombolás után a kiszórt betűanyagon, akár a tenger fövényén, csak nehezen gázolva lehetett előbbre hatolni a szekrények romjai között. A nyomtatványokat összevissza hányták-szaggatták; az írógépet s egyéb dolgokat összetörték, a könyvkötészetben lévő Mária-szobrot lefejezték. Azután felhatoltak a kápolnába s a keresztúti képeket zúzták be. Az emeleten lévő díszteremben a csillárokat leverték, a bőrbútorokat felhasították s részben megnyúzták, a székek lábait kitördelték s azzal verték cseréppé az ablakokat, a folyosók üvegajtóit, a könyvtárszekrény üvegbetétes ajtajait. Az egyetemi ifjak ruháit elrabolták. Az értékes nagy antik festményeket, régi szentképeket úgy összevagdosták, hogy sem a festményeket, sem a kereteket helyreállítani nem lehet.”

Ez csak egy kis ízelítő volt a felbecsülhetetlen mértékű pusztításból. A bolsevik propagandának valahogy érzéke van ahhoz, hogyan kell válságos időszakban még nagyobb káoszt generálni, illetve a társadalmi rétegeket mesterséges módon egymás ellen uszítani. Az első világégést követő kilátástalanságban és nincstelenségben így eresztették rá a szegényebb rétegeket az egyházi intézményekre (is), mondván a burzsoázia miatt élnek olyan nincstelenségben, ahogy. Ez persze csak még jobban elmélyítette ezeket a feszültségeket, miközben számos problémát – gazdaságit is – pont azok a zsidók okoztak, akik a lakosságot uszították.

Akarva-akaratlanul ez a történet egyébként rávilágít arra is, hogy a sokak által ma is etalonnak, de legalábbis elfogadhatónak tartott Károlyi-korszakban miként nem valósult meg a szélsőbal izolálása, sőt, már ekkor ott voltak befolyásos pozíciókban. A (szándékos) tehetetlenséget pedig csak tovább erősíti Bernhard Zsigmond feljegyzése, miszerint a rendőrség a pusztítást követően csak jóval később jelent meg helyszíni szemlét tartani.

Teljesen véletlenül egyébként pont a könyvajánló végén szembesültem vele, hogy ma van Sztálin halálának évfordulója. Nem is választhattam volna jobb időpontot.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info

Korábbi könyvajánlók és könyvismertetők:

- Milotay István: Egy halálra ítélt nemzet