Robert Capa, eredeti nevén Friedman Endre egyike a 20. század leghíresebb magyarjainak - indít egy gazdanépnek szánt gyomrossal a Zsindex, majd fokozza egy kicsit, hogy egyértelműsítse, miért is kellene nekünk az ő "magyarjuktól" elájulnunk: "Ő a nagybetűs haditudósító fotós, aki már életében legendává vált." A legendához, mint a "Friedman-magyarok" lapja írja: ikonikus képek is tartoznak, többek között a D-napon, vagyis a normandiai partraszállás idején készült egyedülálló fotósorozat.

Most egy több évig tartó tudományos kutatás eredményeként kiderült, hogy a képek keletkezésének közismert története teli van hazugságokkal.

Alább a folytatás, melynek tetejéről természetesen érdemes lesöpörni a "Friedman-magyarok" megtévesztő trükkjeit.

Robert Capa: D-Day (1944) - Pécs, 2007. január 31.

Ha fel kellene sorolni a 20. század húsz meghatározó képét, amelyek szinte beleégtek a kollektív tudatba, Robert Capa néhány fényképe biztosan szerepelne a listában. Köztük lennének az 1944. június 6. reggelén Normandiában készült fotók, amelyek megörökítették az amerikai és a brit csapatok franciaországi inváziójának legelső napját. A normandiai partraszállás a vég kezdetét jelentette Hitler birodalma számára, és az is ott dőlt el, hogy legalább Nyugat-Európát az angolszász hatalmak - és nem a keletről közeledő Vörös Hadsereg - fogják felszabadítani a német uralom alól. Capa, aki a spanyol polgárháború óta egyértelműen világ leghíresebb fényképész haditudósítójának számított, ott volt a D-napon Normandiában az amerikai hadsereg kötelékében, a Life magazin szabadúszó fotóriportereként.

Az amerikaiak által Omaha Beach-nek elkeresztelt partszakasz "Könnyű Vörös" nevű részén, Coleville-sur-Mer mellett kapott ízelítőt a csata iszonyatából:

Lebegő, sodródó holttestek között evickéltem el egy kiégett kétéltű harckocsink csonkja mögé, néhány fénykép erejéig kitartottam mellette, majd összeszedtem minden bátorságomat, hogy egy utolsó iramodással kijussak a partra. [...] Partszakaszunk, a „Könnyű Vörös” a levegőből alighanem úgy festett, mint egy nyitott szardíniásdoboz. Mivel egy szardínia szemszögéből fotóztam, a felvételeim előterében vizes bakancsok és zöld ábrázatok hemzsegtek. A bakancsok meg a pofák fölött képeimet srapnelek füstje töltötte be, a háttérben többnyire kiégett tankok, süllyedő naszádok sorakoztak

– írta Kissé elmosódva címmel 1947-ben megjelent háborús önéletrajzában.

Capa – látszólag lefegyverző őszinteséggel – azt állította, pánikrohamot kapott, ahogy záporoztak a golyók, és sorban estek el körülötte a katonák. Előbb megpróbált gödröt ásni a fövenybe, majd a kameráját a feje fölé tartva futni kezdett visszafelé, és meg sem állt a csapatszállító hajó biztonságáig. Megfutamodhatott, mert tudósítóként nem kellett az életveszélyben mindenáron kitartania, ellentétben szerencsétlen katonákkal.

A partraszállásról készült öt fényképe hamarosan meg is jelent a Life január 19-i számában:

Fotó: Google Books / LIFE 1944. június 19.

Különösen az a kép vált híressé, amely a "Katona a hullámok közt" címet kapta, és egy amerikai katonát ábrázol a sekély parti vízben fekve. Ez a fénykép átélhetővé tette a partraszállás megpróbáltatásait, azt a kitettséget, amit a katonák átélhettek a folyamatos német tűz alatt tartott parton, ahol bármilyen komolyabb fedezék nélkül, a hideg vízben kúszva kellett előrenyomulniuk az alacsony dombsor felé, ahonnan a németek tüzeltek rájuk. A szövetségesek aznap legalább 4500 embert vesztettek. Capa fotója arcot adott ennek a hősies és embert próbáló akciónak, mégpedig azért, mert szemből készült - az összes többi fotó csak hátulról mutatta a katonákat.

Nem mintha Capa olyan sok fényképet csinált volna aznap. Mindössze tizenegy kissé elmosódott fotó született – ez lett a legendás "mesés tizenegy". Hogy miért ilyen kevés, annak is megvan a maga kanonizált sztorija, amit 70 éve egyformán mesélnek az életrajzi könyvek és filmek, évfordulós újságcikkek, méltatások.

A sztori legalább annyira erős kulturális termék, mint maguk a képek.

Capa műveire ez egyébként is jellemző: elsősorban az ábrázolt különleges, általában veszélyes helyzet és a háttértörténet miatt váltak ikonná, és a történeteket vagy Capa maga alkotta meg, vagy a befogadó közönség – és Capa utólag "leigazolta" a sztorikat.

Ez történt a D-nap képeivel is. Az önéletrajzban így szerepel a történet:

Hét nappal később értesítettek, hogy a „Könnyű Vörösről” készült képeimnél jobbat senki nem csinált a partraszállásról. De a sötétkamrában dolgozó technikus izgalmában túl forróra kapcsolta a szárítót, úgyhogy az emulzió a londoni irodavezető szeme láttára olvadt le a filmről. Így aztán 106 felvételemből mindössze nyolcat tudtak csak megmenteni.

Capa azt állította, hogy rengeteg fotót csinált a parton. Az első képet a partraszálló egység csónakjának rámpáján egy percre megállva készítette, aztán egy félig vízben álló német fémakadály fedezékéből fotózott (ezek az akadályok látszanak is képeken), aztán kikúszott a fövenyre, és a második Contax gépét a feje fölé tartva egyik képet a másik után lőve lázasan dolgozott, míg ki nem fogyott a film. Új tekercset vett elő, de ez vizes lett, és tönkrement, ezután jött a pánikroham és menekülés.

Capa történetét a Life londoni irodájának képszerkesztője, John G. Morris is megerősítette:

Morris idővel maga is élő legenda lett, nagy nemzetközi lapok vezető képszerkesztője, számtalan díj és elismerés birtokosa. Ő azt állította, hogy a fotóstól négy filmtekercs érkezett küldeményként a szerkesztőségbe, és ő ezeket átadta a labornak, hogy azonnal hívják elő a képeket, mivel vészesen közeledett a leadási határidő, és a várva várt exkluzív képanyagot mielőbb továbbítani kellett a New York-i központnak. A kincset érő tekercseket a sötétkamra vezetője, Braddy Bradshaw rábízta egy 15 éves technikus fiúra, Denis Banksre. Na, ő aztán elrontott mindent! A fiú nemsokára kétségbeesetten rohant be Morris irodájába azzal, hogy a filmek tönkrementek. Sietségében ugyanis becsukta a filmszárító szekrényke ajtaját az előhívás után, és a zárt térben az elektromos fűtőszál pár perc alatt olyan meleget csinált, hogy az emulzió leolvadt. Morris kétségbeesetten rohant a szekrényhez, magasba tartotta a tekercseket, de az első három teljesen üres volt. Csak a negyediken maradt meg az a néhány képkocka, amit sikerült megmenteni.

A történetnek ez lett a hivatalos formája, így szerepel a Capa által alapított Magnum Fotóügynökség honlapján is, ahol az összes normandiai felvételt nagy felbontásban tanulmányozhatjuk. A megmaradt negatívok a Capa fivére, Cornell Capa által alapított International Center of Photography birtokában vannak.

A "mesés tizenegy" legendájához hozzátartozik a veszteség érzése is: mennyi nagyszerű, pótolhatatlan felvétel veszett oda a technikus hibájából, és még ez a kevés is sérült állapotban maradt ránk!

Sajnos, úgy néz ki, hogy ebből a remek sztoriból egy árva szó sem igaz.

A. D. Coleman neves fotótörténész a Medium online magazinban megjelent írásában beszámol egy több éve tartó tudományos nyomozás eredményéről, amit három másik kutatóval együtt folytatott le. Ők úgy találták, hogy a történet teljesen valószerűtlen, és megkérdőjelezték mind a saját mítoszát gondosan építgető Capa, mind Morris tanúvallomását. A Capával foglalkozó történészek szinte mind az International Center of Photography anyagaiból, vagy kifejezetten annak megbízásából dolgoznak, ezért nem tekinthetők elfogulatlannak. A központ igyekszik óvni az életút kanonizált verzióját; amikor 2007-ben egy másik legendás Capa-kép, A milicista halála története kérdőjeleződött meg, valóságos PR-ellenkampányt indítottak "Capa védelmében".

Colemanék úgy döntöttek, csak azt fogadják el a sztoriból, amit az elsődleges források is igazolnak. A krimibe illő nyomozás összes állítása részletesen ebben a blogban olvasható. Főbb megállapításaik a következők:

• A sztori ebben a formájában nem történhetett meg, mert a sötétkamrás technológia nem így működik. A szárító szekrénykék ajtaja pont arra van, hogy becsukják, és a még nedves tekercs ne legyen poros.
• A "Könnyű Vörös" partszakasz gyenge pontot jelentett a németek védelmi rendszerében, csak könnyű tűz érte el, mert a német állások mindkét oldalon messze voltak. Capa fényképein nincsenek vízben úszó hullák, sem kiégett harckocsi, mint ahogy utóbb mesélte, a képeken többnyire a sekély vízben gázoló, bebugyolált tárgyakat partra szállító katonák láthatók.
• Semmi nem bizonyítja, hogy Capa tényleg csinált 106 képet, vagy hogy 36 darab képnél több készült a helyszínen. Magán a parton mindössze az a tíz (és nem tizenegy) fotó sikerülhetett, amit ismerünk. Az első öt kép valóban a csapatszállító rámpáján készült, utána Capa közelebb ment a parthoz, elérte a német akadályokat a vízben és az egyáltalán nem kiégett harci járművet, megcsinált még öt képet - és ennyi. Capa a parton maximum 15-30 percet tölthetett, utána visszarohant a hajóra. Lehet, hogy tényleg pánikrohama volt, de döntése mögött egy praktikusabb megfontolás is meghúzódhatott, ugyanis tudta, hogy rajta kívül még legalább 10 fotós dolgozik Normandiában, és annak a képei lesznek világhírűek, aki legelőször publikálja őket. Nem tudhatta, hogy vetélytársainak fotói jórészt odavesznek, és feltételezhette, hogy az elkészült tíz fotó bőven elég lesz az újabb legendás alkotáshoz - ha elég gyorsan eljutnak a szerkesztőségbe.
• Semmi nem bizonyítja, hogy a sötétkamrában katasztrófa történt, a létező negatívok nem károsodtak. Capa valószínűleg üres tekercseket küldött Londonba (az ismert 10 fotó kivételével).
• A korabeli képaláírásokat nem Capa írta, hanem a Life szerkesztői, ezért semmilyen forrásértékük nincs, hiszen Capán kívül senki nem tudta, hogy pontosan mi történt a parton.
• A katonák a képeken nem fedezéknek használják a német akadályokat, hanem éppen eltávolítják őket a partraszálló egységek útjából. A partszakaszon a különleges mérnöki alakulatok 10. számú bontóegysége dolgozott, a gyenge német tűz miatt kifejezetten sikeresen.

A történet egyetlen élő szemtanúja, John G. Morris kénytelen volt szembesülni a kutatás eredményével. Morris elképesztően magas kort ért meg, 2014-ben, amikor Colemanék előálltak az első eredményeikkel, 98 éves volt, de szellemileg és fizikailag teljesen friss maradt. A normandiai partraszállás 70. évfordulójára behívták a CNN stúdiójába, ahol a csatorna sztárriportere, Christiane Amanpour készített vele tiszteletteljes interjút.

Fotó: Screenshot / TIME video

Morris itt újra elmondta a sztorit a szárítószekrényről, a leolvadt emulzióról meg az ügyetlen technikusfiúról, a riporter pedig – ahogy az természetes – szörnyülködött, hogy "oh, belegondolni is rossz, milyen értékek vesztek oda". Erre Morris így válaszol:

Nos, most úgy tűnik, talán nem is volt semmi a másik három tekercsen. Bizonyos szakértők azt állítják, hogy így nem tud leolvadni az emulzió, és talán [Capa] nem is készített több képet. Lehet, hogy egyáltalán nem is vesztettünk el semmit abból, amit megcsinált. Meglátjuk, mi derül ki.

Morris ezt könnyed hangon, némi kedélyes göcögéssel mondja el, pedig valójában ebben a pillanatban hátrált ki élete sztorija mögül. Amanpour ezen annyira meglepődött, hogy reagálni se igen tudott rá: "Oh, ez aztán a hír" – mondja döbbenten, de aztán gyorsan elnavigálja a beszélgetést a veszélyes téma felől.

Morris számára nyilván sokkal kellemetlenebb volt ez az egész, mint ahogy mutatta, és megelőző csapásként állt elő magától azzal, hogy a legenda nem igaz. Ezt annál könnyebben megtehette, mert ő sosem állította, hogy látta leolvadni az emulziót, a technikusok őt már az üres tekercsekhez hívták oda - és képszerkesztőként nem is értett a fényképezés technológiai részéhez. (Capa persze igen, ő úgy vette nevére Morris sztoriját, hogy pontosan tudnia kellett, az nem lehet igaz. Morris ugyanakkor a barátja és a szerkesztője volt, valószínűleg nem akarta nyilvánosan megcáfolni - és persze ő is jobban jött ki a laikus fül számára jól hangzó sztoriból.) 

Lehet, hogy nem Morris hazudott tudatosan, hanem a technikus személyzet vezette félre a naiv képszerkesztőt? Ez elvileg lehetséges, de miért tettek volna ilyet, ha ők semmit nem hibáztak? Sajnos, ez a verzió sem valószínű - indítéka egyedül Morrisnak volt: meg kellett indokolnia a főnökei és a nagyvilág számára, hogy a világ leghíresebb – sztárgázsin fizetett – fotós haditudósítója a háború legnagyobb csatájából miért volt képes alig 10 (!) darab képet hozni a Life számára.

Két évvel később, 100 évesen a The New York Times születésnapi cikkében Morris ismét úgy nyilatkozott, hogy 70 évig rosszul tudta a D-nap képeinek történetét. "Azt hiszem, ő maga sem tudta, hány fotót készített – mondta Capáról. – Úgy gondolom, három tekercsen nem volt semmi. Hála az égnek, hogy a negyediken igen."

Morris egy évvel később elhunyt, maga Robert Capa pedig már 1954-ben odaveszett az indokínai háborúban. A név szerint említett technikusokról semmit nem tudunk, nem szólaltak meg az ügyben, és szinte biztos, hogy már nem élnek.

A végén persze érdemes kimondani a nyilvánvalót: Robert Capa D-napi képeinek ikonikus értékéből semmit nem von le, hogy a hozzájuk kötődő legendaszerű elemek valótlannak bizonyultak.

Igen, köztiszteletben álló, jó szándékú emberek néha füllentenek azért, hogy jobb színben tűnjenek fel. Igen, aznap nem annyi kép készült és nem olyan körülmények között, mint ahogy ezt 70 évig tudtuk - de ettől még ez a 10 fotó jelenti a D-napot mindörökre. És persze iszonyú bátornak kellett lenni az elkészítésükhöz akkor is, ha pont azon a partszakaszon valamivel kevésbé lőttek, mint a többin - mentegeti rendíthetetlenül az újabb leleplezett fajtársi hazugságot az Index.

Érdemes megjegyezni, hogy a hazug zsidóról a nemzetinek tartott Orbán-kormány nonprofit kft.-t hozott létre a magyar (?) fotográfia népszerűsítése céljából, ez a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ.