Egy svájci választott bíróság, több évtizedes huzavonára pontot téve, a napokban 1,1 milliárd amerikai dollár összegű kártalanítás megfizetésére kötelezte az izraeli Éjlát-Áskelon Kőolajvezeték Társaságot - írja a hivatalos IRNA Iráni Hírügynökségre hivatkozva a héber nyelvű Jediot Áháronot. Az Izraeli Pénzügyminisztériumban viszont máris bejelentette, hogy a zsidók az ellenségnek egy fillért sem fizetnek.
Az izraeli-iráni Éjlát-Áskelon Kőolajvezeték lefektetéséhez szükséges 22 millió dolláros önrészt Izrael 1968-ban a Deutsche Banktól kapta a nemzetiszocialista múltja miatt 1945 után börtönbüntetésre ítélt Hermann Josef Abs német bankelnök jóvoltából. A zsidók korábban azért nem fizették vissza az izraeli kőolajvezetékbe beleölt perzsa részesedést, mert a közös társulás izraeli cégeit időközben magánosították... Három évtizedes időhúzás után Izrael most meg azért nem hajlandó eleget tenni a svájci döntőbíróság ítéletének, mert Irán ellenséges állam.
A perzsa és német pénzen épült kőolajvezeték Izraelben
A Rúholláh Muszávi Homejni ájátolláh iszlám forradalmának 1979-es győzelme előtti évtizedekben virágzó gazdasági és katonai együttműködés volt Izrael és Irán között - az arab államok és természetesen a földönfutóvá tett palesztinok rovására. Az Amerika és Izrael által támogatott Mohámmád Rezá Pahlávi sah elkergetése után azonban minden megváltozott, vége lett a perzsa-zsidó barátságnak, az izraeli diplomatákat, Moszád-ügynököket, a különféle katonai és politikai tanácsadókat kitessékelték Iránból, az izraeli nagykövetség épületét a palesztinok képviselete kapta Teheránban.
A mostani fejlemény jobb megértéséért vissza kell kanyarodnunk a múlt század '50-es, '60-as éveihez, az 1956-os "szuezi háború", illetve az 1967-es "hatnapos háború" előtti és utáni időszakba. Uri Bialer, a Jeruzsálemi Héber Egyetem professzora az Israel Studies című folyóiratban 2007-ben felfedi azt, amit már addig is sokan tudtak, de, félve a holobunkó lesújtásától, nem nagyon mertek róla beszélni: az Egyiptom elleni 1956-os francia-angol-izraeli agresszió idején az izraeli hadsereg egyszerűen ellopta és Izraelbe szállította a Sínai-félszigeti Rász-Szudárban kőolajat kitermelő belga és olasz társaságok szivattyúit és csővezetékeit. A lopott felszerelésből építette ki Izrael az első, a mainál jóval kisebb átmérőjű kőolajvezetéket a Vörös-tengeri Éjlát és a Földközi-tengeri Áskelon között...
Az 1956-os "szuezi háború" után, és annak egyik következményeként elapadtak Izrael szovjetunióbeli és kuvaiti kőolajforrásai, a zsidó állam ezért igyekezett a térség nem arab országával, Iránnal kiépíteni a kereskedelmi együttműködést. A Sínai-félszigetről ellopott felszereléssel a Vörös-tengeri Éjlát és a Földközi-tengeri Áskelon között 1957-ben lefektetett első, a mostaninál jóval keskenyebb átmérőjű kőolajvezetéket működtető izraeli-iráni társulásból is 10 százalékos volt a perzsák részesedése. Teheráni kérésre ezt az első társulást titkos egyezménnyel Liechtenstein adóparadicsomban hozták létre és jegyezték be 1959-ben.
Az Éjlátot Áskelonnal összekötő vezeték a Negev-sivatagon keresztül
Izraelben 1965-ben úgy gondolták, hogy elérkezett az idő a Vörös-tengeri (pontosabban: Akabai-öbölbeli - H. J.) Éjlát (arabul: Umm Rásrás) tengeri kikötő és a Földközi-tengeri Áskelon (arabul: El-Mádzsdál - 'Aszkalán) tengeri kikötő közötti kőolajvezeték fejlesztésére, a csövek átmérőjének megnövelésére. (Az 1959-ben Izrael által lopott felszerelésből lefektetett cső átmérője csak 40 centiméter volt, míg az iráni társulásnak köszönhetően 1969-ben az Éjlát és az Áskelon között lefektetett vezeték átmérője már 106,68 centiméter lett.) Izraelben az akkor baráti Iránt szemelték ki a fejlesztési költségek jelentős, pontosabban 50 százaléknyi viselésére, míg a többit a németek fizették. A Teheránban 1965 augusztusában titkos látogatást tett Golda Méír külügyminiszter - későbbi miniszterelnök - kezdeményezésére megkezdett tárgyalásokon a zsidók és a perzsák megegyeztek abban, hogy három izraeli üzemanyag-ellátó állami társaság, az izraeli kormány, illetve az Iráni Nemzeti Kőolaj Társaság új közös társulást hoz létre.
Nem sokkal a hatnapos háborúban (1967. június) aratott kiütéses izraeli győzelem, három arab ország területeinek megszállása után, 1968-ban, Irán kérésére Svájcban Trans Asiatic Oil néven került bejegyzésre az új iráni-izraeli társulás. Csakhogy a megvalósításhoz az előzetes számítások szerint 85 millió dollárra lett volna szükség. Rotschild báró nem volt hajlandó fizetni, mert úgy látta, hogy a vállalkozás nem lesz jövedelmező. Ekkor az izraeli kormánynak eszébe jutott a németek zsarolása terén korábban nagy tapasztalatra szert tett Felix Sineár, aki az múlt század '50-es, '60-as éveiben Nyugat-Németországgal zsidó szempontból sikerrel folytatta le a különféle jóvátételi és kárpótlási tárgyalásokat.
Felix Sineár, a sikeres pénzbehajtó
A Deutsche Bank elnöke a kérdéses időben, 1968-ban még mindig az a Hermann Josef Abs volt, akit a második világháború után a szövetségesek nemzetiszocialista múlttal vádoltak, miután 1938-tól fogva mindvégig ő intézte a Deutsche Bank külföldi pénzügyeit. Magyarán: Hermann Josef Abs zsarolható volt.
Hermann Josef Abs, a Deutsche Bank elnöke 1976-ban
A szövetségesek konkrét bűnt nem tudtak fölhozni ellene, de biztos, ami biztos alapon a háború után őt is leültették jó néhány hónapra. Hermann Josef Abs 1968-ban ismét fizetett, mint a katonatiszt, összesen 22 millió dollárt (amikor még dollár volt a dollár), azaz a Deutsche Bank állta "kölcsönként" a zsidók részesedésének jelentős részét az iráni-izraeli közös vállalkozásban. Hermann Josef Abs a zsidók megítélése szerint végül is "jó náci" volt, s ezért az sem véletlen, hogy bonni szülőházának falán emlékét manapság márványtábla hirdetheti. 1968-ban Teheránban véglegesítették a szerződést, amelyben a társulás időtartamát 49 évben határozták meg (magyarán: két esztendő múlva jár le...) A Mekorot nevű izraeli cég 1969 végére el is végezte az új, immár 106,68 centiméter átmérőjű, 254 kilométer hosszú kőolajvezeték lefektetését Éjlátból kiindulva - a Negev-sivatagot átszelve, s Beér-Sevá városát érintve - egészen Áskelonig. Éjlátban és Áskelonban az olajkikötők is fölépültek.
Hermann Josef Abs "bankár és mecénás" emléktáblája Bonnban
Megkezdődhetett az iráni kőolaj áramlása - summás izraeli részesedéssel - Európa felé. Közben Izrael kezére játszott a térség általa nem kis mértékben alakított történelme is: az 1967-es háborúban a Szuezi-csatornán elsüllyesztett hajók eltorlaszolták, a kőolajszállító tankhajók számára is hosszú évekre használhatatlanná tették ezt az igen forgalmas nemzetközi vízi utat, s ezzel még inkább megnőtt az Izraelen keresztül haladó kőolajvezeték jelentősége. Csak 1970-ben 10 millió tonna perzsa kőolaj áramlott keresztül az Éjlát és az Áskelon közti vezetéken. Az iráni nyersolaj az Indiai-óceánon és a Vörös-tengeren tankhajókon érkezett az izraeli Éjlát kikötőjébe, onnan a Negev-sivatagon keresztül folytatta útját a Földközi-tengerparti Áskelonba, majd ismét tankhajókon Európa irányába.
Az iszlám forradalom 1979-es győzelme után azonban véget értek a zsidó-perzsa mézesévek, a két ország között megszakadtak a kereskedelmi, diplomáciai és gazdasági kapcsolatok, az iráni kőolaj áramlása is megszűnt az Éjlát-Áskelon vezetéken keresztül. Izrael "természetesen" a perzsák kifizetése nélkül céljaira tovább használta az iráni pénzen és német "kölcsönből" épített vezetéket. Az Iráni Nemzeti Kőolaj Társaság hat esztendeig várakozott arra, hogy Izrael kifizeti a perzsák által a vezetékbe fektetett összeget, vagy annak egy részét. Szép hely, jó hely Teherán, de ott azt nem tudják ám, hogy kifizetés, jóvátétel csak a zsidóknak jár. A perzsák 1985-ben végül is keresetet nyújtottak be Svájcban az egyezményt 1968-ban aláíró Izrael Állam, illetve a társulásban résztvevő izraeli olajcégek ellen, követelvén a vezeték építésébe befektetett iráni hozzájárulás megfizetését.
Hollandiai és svájci bíróságok majdnem két évtizedig (!) "ültek" az iráni kereseten, míg végre 2004-ben megszületett a döntés, miszerint a Paz, a Szonol és a Delek nevű izraeli olajtársaságoknak kártalanítaniuk kell az Iráni Nemzeti Kőolaj Társaságot. Ám a zsidók nem siettek fizetni, hanem különféle trükkökkel egészen mostanáig húzták az időt, például azzal a kifogással, hogy a nemzetközi bíróság által fizetésre kötelezett három izraeli állami vállalat időközben magánosítva lett, tehát nem felelnek azért, ami akkor történt, amikor még állami tulajdonban voltak... Közben Teherán, látván, hogy a zsidók semmiképpen nem akarnak fizetni, elkezdett kutakodni a nagyvilágban izraeli vagyon után, amelyből megkaphatná a már megítélt kártérítést. De mivel a világon egyetlen ország sem mer az izraeli érdeknek keresztbe tenni, az irániak nem mentek semmire a lefoglalható izraeli vagyon fölkutatása terén.
Egy svájci döntőbíróság most, több mint három évtizeddel az iráni kereset benyújtása után kimondta az ítéletet: Izraelnek 1,1 milliárd dolláros kárpótlást kell fizetni az Iráni Kőolaj Társaságnak. Izraelben szinte azonnal reagáltak a hírre: az Izraeli Pénzügyminisztériumban már szerdán este bejelentették, hogy egy fillért nem fizetnek az iráni ellenségnek. Magyarországon mi már régóta tudjuk azt, amit a perzsák csak most kezdenek megérteni: jóvátétel, kárpótlás csak a zsidóknak jár.
Hering J. - Kuruc.info
