Előző feladványunk itt található.

Megfejtés: Vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály dr. a pribékek fogságában, a Mátyásföldi repülőtéren 1945. októberében

Vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály dr.

1896-ban született Kolozsvárott, ősi magyar köznemesi, székely és csángó eredetű családból. Református, nős, miniszteri tanácsos, a „Függetlenség” felelős és főszerkesztője, az Országos Magyar Sajtókamara elnöke. Középiskoláit a kolozsvári református főgimnáziumban végezte, majd a Ferenc József tudományegyetemen államtudományi doktorátust szerzett, a háború után pedig kereskedelmi akadémiai tanfolyamot végzett. A háború kitörésekor, 1914 októberében önként vonult be, s mint tüzérmegfigyelő-tiszt, majd ütegparancsnok-helyettes az olasz és orosz fronton harcolt, Mackensen parancsnoksága alatt pedig Romániában és Dobrudzsában. Kétszer megsebesült, s harctéri magatartásáért több kitüntetésben részesült. Többi között tulajdonosa a Signum Laudis-nak a kardokkal, a nagyezüst vitézségi éremnek és a sebesülési éremnek is. A háborút mint tüzérfőhadnagy fejezte be. Az összeomlás után Kolozsvárott szolgált, s magatartása miatt a megszálló románok elől menekülnie kellett. Belépett a nemzeti hadseregbe, amelynek keretében több bizalmas beosztásban működött. Mint a budapesti körzetparancsnokság „T” osztályának sajtóreferense, 1921 júliusában szerelt le. A kormányzó 1926-ban vitézzé avatta, később emléklapos tüzérszázadossá nevezte ki.

A háború után mint a „Szózat” című fajvédő napilap belső munkatársa kezdte meg pályáját, s egy időben a Magyar Távirati Iroda vidéki osztályának helyettes vezetője is volt. 1922-ben a „Debreceni Újság – Hajduföld” című lap élére került mint felelős szerkesztő, s annak idején egyedül követte lapjával a fajvédő ellenzékbe Gömbös Gyulát, akinek legközvetlenebb híveihez és környezetéhez tartozott. Debrecenben igen jelentős szerepet vitt a politikai életben, a városnak ma is választott törvényhatósági bizottsági tagja. Báró Vay László akkori főispán oldalán mint bizalmas híve és munkatársa vezető szerephez juttatta a jobboldali irányzatot a politikai életben. Nagy szerepe volt a Nemzeti Egység Pártja debreceni szervezete kiépítésében, és a pártnak törvényhatósági titkára is volt. 1935-ben miniszteri osztálytanácsosi címmel a miniszterelnökség sajtóosztályára került s innen hívta meg 1937 májusában a „Függetlenség” főszerkesztőjéül. 1938 szeptemberéig állt a lap élén, amikor vitéz Imrédy Béla miniszterelnök, mint a keresztény jobboldali újságírás elismert és neves képviselőjét, a miniszterelnökség sajtóosztályának vezetésére kérte fel. A kormányzó ugyanekkor a miniszteri tanácsosi címet adományozta neki. Mint az Imrédy-kormány sajtófőnöke, korszakalkotó munkát végzett a hetilapok revíziója során a zugsajtó kiirtásával és a sajtókamara előkészítésével. Mint a miniszterelnök bizalmas munkatársának jelentős szerepe volt a belpolitikai életben is. 1938 őszén, mint a magyar delegáció tagja részt vett az emlékezetes komáromi magyar–szlovák tárgyalásokon, s nagy odaadással és körültekintéssel oldotta meg a külföldi sajtó informálásának nehéz feladatát. Egyik kezdeményezője és vezetője a Magyar Élet Mozgalomnak, s ő volt az első, akit ezzel a programmal választottak meg képviselővé. A gyömrői választókerület 1939 januárjában időközi választáson küldötte be az országgyűlésbe. 1939 februárjában vált meg a sajtóosztály vezetésétől, azóta ismét a „Függetlenség” felelős- és főszerkesztője. A Sajtókamara létesítésének előkészítő munkálatait még 1938 decemberében mint miniszteri biztos indította el, később a sajtókamarai mozgalom élére állva, megszervezte a Magyar Újságírók Kamarai Csoportját, majd mint kamarai kormánybiztos nagy felelősségérzettel, körültekintéssel vezette a felvételi bizottság munkáját, és biztosította a kamarában a keresztény nemzeti hírlapírás teljes fölényét. Az Országos Magyar Sajtókamara 1939 júniusában tartott alakulásakor egyhangú lelkesedéssel választotta meg elnökévé, s működésében azóta is egyre nagyobb sikerrel biztosítja a magyar újságírás társadalmi és szociális szempontjainak hathatós érvényesülését. Több ízben járt külföldi tanulmányúton, volt Olaszországban, Szerbiában, Bulgáriában és Oroszországban. 1937-ben Darányi Kálmán miniszterelnökkel Berlinben volt, s részt vett 1938 augusztusában az államfő és Imrédy Béla miniszterelnök, majd 1939-ben Teleki Pál gróf miniszterelnök berlini útján is. A háború óta élénken részt vett a keresztény nemzeti ifjúsági mozgalmakban. A Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók egyesületének volt országos és örökös tb. elnöke, több bajtársi egyesület dominusa. Díszelnöke a debreceni újságíró egyesületnek és a HONSZ debreceni csoportjának. Tulajdonosa az olasz Korona-rend nagy tisztikeresztjének és a német Sas-rend I. osztályának.

(Országgyűlési Almanach 1939–44)

Az Imrédy-kormányban vállalt sajtóigazgatói munkája miatt 1946. december 6-án a „Népbíróság” halálra ítélte, és aznap kivégezte.