Mindenkinek tennie kell a maga részét a maga helyén, ugyanakkor nem vonhatjuk ki magunkat az elvégzendő munka, a hivatásunk és küldetésünk teljesítése alól. Emellett olyan értékskálára van szükségünk az életben, amelyhez a közösség életét is igazítani lehet – hangzott el üzenetként a csíksomlyói búcsú prédikációjában. A Székelyhon összefoglalója.

Fotók: Pinti Attila / Székelyhon

Ismét nagy templommá alakult a Kis- és Nagysomlyó hegyek közötti nyereg, több generációból alkotva az egyház látható, lüktető és élő valóságát: kicsik és nagyok, fiatalok és idősek – mondta el a szentbeszéd bevezetőjében Urbán Erik ferences provinciális, idézve az idei búcsú mottóját:

Üdvözlégy, ki szűz lévén templommá lettél!

„Krisztus köré gyűltünk össze, akár közelről vagy messzi távolból érkeztetek, igazi közösséggé kovácsolódva, amely itt az oltár körül Krisztusra tekintve valósul(hat) meg. A szentmise olyan nagy ajándék, ahol hallgatjuk Krisztus igéjét, és szent testével, vérével táplálkozva olyan tapasztalatban lehet részünk, amely a hála alapvető magatartásához segít hozzá, hogy

az Atya ajándékaként éljünk meg mindent, amik vagyunk és amink van”

– fogalmazott a búcsús szentmise szónoka.

Mint jelezte, az elkövetkező három évben a ferences szerzetes rend centenáriumot ünnepel. A centenáriumi évek magukban foglalják azokat az eseményeket, amelyek nyolcszáz évvel ezelőtt történtek (a ferences regula – az életszabályzatuk jóváhagyását, a grecciói karácsony megünneplése, Szent Ferenc stigmatizációja, a Naphimnusz ének befejezése, a Szeráfi atya égbeköltözése). Urbán Erik szerint ezek a jubileumok átölelik életünk szakaszait, és segíteni akarnak bennünket abban, hogy a maguk valóságában ragadjuk meg azokat. Hozzátette:

Szent Ferenc látni és láttatni akarta az Isten Gyermek egyszerűségét, szegénységét és alázatát.

„Mélyüljünk el abban a tudatban, hogy a szentségek táplálnak és gyógyítanak bennünket. Egyházában, a köztünk élő Krisztus hiteles és radikális követése nélkül ne is gondoljunk arra, hogy lehetőségünk nyílhat a körülöttünk észlelhető, sőt fájdalmasan tapasztalható békétlenség felszámolására.”

A szónok szerint ugyanakkor megbízható alapra kell építeni értékrendszerünket. Feltette a kérdést: úgy éljük-e az életünket, hogy teret biztosítunk Isten lelkének, amelyet birtokolnunk kell egy olyan világban, amely meg akar feledkezni Istenről, illetve hamis szabadságfogalommal egyenesen tagadni akarja őt?

Értékskálára van szükségünk

Urbán Erik arról is beszélt, hogy szükség van az életben való eligazodáshoz egy olyan értékskála birtoklására, amelyhez igazíthatjuk saját életünket, amelyhez pedig igazíthatja működését egy közösség.

„Az életben való eligazodáshoz és boldoguláshoz szükségünk van egyfajta keretre, szabályzatra, és a ferences centenáriumnál maradva, regulára. Ijesztő fogalmak, mert mi másra gondolunk első hallásra, ha nem arra, hogy megreguláznak, korlátoznak a szabályok?! Személyes életem kiteljesedését, hogy azzá váljak, akit Isten eltervezett, egyszóval

szentté válásomat egy olyan regula, értékskála birtoklása szolgálja, amelyhez bátran igazíthatom életemet,

úgy egyénileg, mint közösségileg” – fogalmazott a provinciális.

Mi a teendő az élettel, hogyan lehet azt teljesen, a maga valóságában, mélységeiben és magasságaiban, örömeiben és fájdalmaiban, kudarcaiban és sikerélményeiben megélni? – tette fel a kérdést a szónok. Válaszul kifejtette, hitünk tanítása szerint

az élet nem ér véget a földi halállal, elmúlással, hanem örökkévaló.

„Van egy jelenhez kötött feladat itt és most, melynek biztosítania kell a jövő hitelességét és következetességét. Ahhoz, hogy be tudjuk gyűjteni életünk gyümölcseit, szükséges a már említett értékskála birtoklása, amely elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy helyesen tudjuk megélni hivatásunkat és küldetésünket.

Tudjuk, hogy az élet előbbre való, mint a szabály, de anyanyelvünknek van egy találó és sajátos kifejezése, mégpedig a kordában tartani, vagyis

szükség van egy kordára, amely meg- és összetart.

Kívülről nézve ez csupán jogi keretnek tűnik, amelyet be- és meg kell tartani, de ha a középpontból nézünk rá, akkor meglátjuk mindennek a lelkét, a mélységét, értelmét. A külső keret és a belső lelkület adja számunkra az életet, az igazi életet, amely gyümölcsöt terem” – fejtette ki a ferences szerzetes.

Szerinte szolgálni kell, és nem uralkodni, termelni, és nem csupán fogyasztani, adni, és nem elvárni, csodálni és nem kizsákmányolni, óvni, és nem tönkretenni.

Mindehhez pedig bölcsességre, megbecsülésre, türelemre, tudatosságra, emberségre, testvériségre, békére, családra, nemzetre és egyházra van szükség.

„Ki-ki a maga hivatásában és küldetésében megerősödve, abból nem kilépve a helyesebb megoldást kell keresse. Képessé kell válnunk arra, hogy a megbocsájtás által kizárjuk a gyűlöletet és a bosszút, majd a kiengesztelődés és az egyetértés eszközeivé válva, a testvériség hirdetőivé kell lennünk, amint maga Szent Ferenc is „csodálatos összhangban élt Istennel, másokkal, a teremtett világgal és önmagával” (Laudato si’ 10), aki meghallotta Isten szavát, meghallotta a szegények, a betegek hangját, a természet sóhaját, aki kibékítette az egymással összetűzésben lévőket, olyan emberként áll előttünk, aki ebből életformát teremtett és élt meg” – fejtette ki a szónok. Szerinte ezen fajta tudatossággal megélt élet tanúságtétel, arra tanítva, hogy

ne gabalyodjunk túlzottan bele a felszínes és lényegtelen dolgokba.

„Eljön mindannyiunk számára az idő, amikor át kell lépni az evilágot: életünket a földi behatároltság szabja meg, reményeink azonban ezen túlmutatnak” – részletezte, hozzátéve, hogy a remény nem azt a fajta könnyed derűt jelenti, mint ami tudja, hogy a dolgok biztosan jól fognak alakulni; a remény inkább azt a képességet jelenti, hogy elkötelezzük magunkat valami értékes dolog mellett, abban a tudatban, hogy elkötelezettségünk döntő, függetlenül attól, hogy milyen eredményeket érünk el. (Valahol vicces ilyet éppen „ősi dákoromán földön” mondani, ők még hozzánk is átállnának, ha az ekellene a sikerhez... – Kuruc.info szerk.)

Felelősséget kell vállalnunk

„A felelősségvállalás és az elvégzendő munka, a hivatásunk és küldetésünk teljesítése alól nem vonhatjuk ki magunkat (...) érezzünk felelősséget egyházunkért, nemzetünkért, a társadalomért, egy élhetőbb és emberibb világért, fűzzön bennünket össze egyazon értékazonosság, legyünk értékösszekötő és megvalósító személyek. Ezt úgy tehetjük a szónok szerint, hogy megköszönjük elődeinknek a munkáját, és hálával felidézve őseink arcképcsarnokát, akik megművelték a földet és jól vetettek, annak reményében, hogy mi magunk olyan búzaszálak lehessünk, akik gazdag termést hozunk.

Én megtettem, amit tennem kellett, amit nektek kell tennetek, arra tanítson meg Krisztus!

– üzeni szent Ferenc. Mindenkinek tenni kell a maga részét, a maga helyén, a régiek ezt így mondták:

Ha mindenki a portája előtt takarít, az egész utca tiszta lesz!

Ne mondja és nem mondhatja egyikünk sem, hogy kicsi vagy kevés vagyok. A csíksomlyói búcsú szónoka szerint igyekezzünk lelkesen felfedezni, mire kaptunk meghívást, a felismerést követően pedig akarjuk azt szenvedélyesen megélni, a magunk és a köz javára.

„Első szent királyunk az országát, népét, annak jövőjét a Boldogságos Szűz kezébe ajánlotta, nekünk, utódoknak pedig sziklára épített államot és hitet hagyva hátra. Ne féljünk életünk regulájától, attól, ami nem korlátként, tiltó szabályzatként akar jelen lenni, hanem éltető szóként, ami az egyénen keresztül mindannyiunk jobb és reménytelibb boldogulását szolgálja” – fejtette ki a provinciális, hozzátéve, hogy

az értékskálánk nem lehet más mint: a bölcsesség, a megbecsülés, a türelem, a tudatosság, az emberség, a testvériség, a béke, a család, a nemzet, az egyház.

Mert nem szabad elfelednünk, hogy „a szeretet és annak műve marad meg örökre” – összegzett a csíksomlyói búcsú szónoka.