Meghalt Sára Sándor. Életrajza, filmjeinek listája az interneten olvasható. Az operatőrként és filmrendezőként is jeles művész a nyolcvanas évek végén olyan dokumentumfilmet készített, amelyet meggyőződésem szerint minden iskolában le kellene vetíteni. Sára Sándor közel három órás alkotását nem kapta szárnyára a világhír, mert a Gulag szörnyűségeiről ma sem illik beszélni, a magyarság szenvedéstörténete pedig nem érdekli a múltra szelektíven emlékező médiát. 

Csonka-Bereg. Ezt az egyszerű címet adta a nyolcvanas évek végén elkészült filmjének Sára Sándor. Amikor a második világháború végén a szovjet csapatok megszállták Bereg, Ung és Szatmár településeit, magyar férfiak tömegeit deportálták. A kényszermunkára vitt magyarok többsége odaveszett, erről a tragédiáról évtizedeken keresztül tilos volt beszélni. Sára Sándor felkereste és szóra bírta a túlélők egy részét, s ezzel megtörte az elhallgatás csöndjét. Filmje a kellően föl nem dolgozott magyar szenvedéstörténet alapműve, bár sajnos kevesen ismerik.

Csoóri Sándor, aki nemcsak barátja, hanem több filmben is alkotótársa volt Sára Sándornak, 1989-ben hosszú tanulmányban méltatta a filmet. Ebből idézek néhány részt (a teljes írás – címe: Szögesdrót a tudatban - az interneten elérhető).

1956-ban az országból elmenekült 250 000 ember – ezt tudjuk. A Kádár-uralom első hónapjaiban-éveiben kivégeztek négyszázegynéhány forradalmárt, lecsuktak több tízezer embert. Ma már ez sem titok. De arról a 620 000, szovjet fogságba került vagy hurcolt magyarról, akikből 1948-ig csak 251 000 embert engedtek haza, lesújtóan keveset tudunk. Szinte semmit. Nem csoda, hisz az egymást váltó diktatúrák nagyon vigyáztak arra, hogy a szovjetekhez kapcsolódó történeteinkről semmiféle közös tudat ne alakulhasson ki bennünk. Mintha nem mi háborúztunk volna velük, mintha a hadifogság is felhőtlenül suhant volna el a magyarok feje fölött. Bármilyen vérlázító, de még az áldozatok is ehhez a színjátékhoz statisztáltak! Ott ültünk mellettük a lakodalmakban, a temetési torokon, a Nyíregyházára vágtató fekete vonatokon, s néztük együtt a vigasztalan őszi esők menetelését át a Nagy Alföldön, de az ő tajgabeli büntető menetelésükről egyetlen árva szó sem esett. Hallgattunk, mintha ők lettek volna a bűnösök.

Ezt az elüszkösödött hallgatást törte meg végre Sára Sándor legújabb dokumentumfilmje: a Csonka-Bereg, egy több részből álló filmfolyam egyik fejezete. /…./

Sára filmje bevezető kockáin rögtön a háború szélhámosságát leplezi le. A háború orcátlan hazudozásait. Még pontosabban: a hazugságoktól elrákosodott sztálini birodalomét.

Egy győztes hadseregnek nincs szüksége a legyőzöttek átejtésére, becsapására. A Vörös Hadsereg mégis ehhez az álságos módszerhez folyamodik. Az első, Kárpátokon belüli csatanyerése után arra szólít föl 18-tól 50 éves korig minden férfiembert Bereg, Ung és Szatmár elfoglalt faluiban, hogy háromnapi élelemmel háborús közmunkára jelentkezzenek Beregszászon. Aki megtagadja a parancsot, főbelövik, vagy ha nem találják, a családján állnak bosszút.

Negyvenöt januárjában magam is végigéltem egy ilyen, azonnali főbelövést ígérő fölszólítást, tehát mennünk kellett. Így indultak el hazulról a beregiek, ungiak és a szatmáriak is. De már az első órában kiderült, hogy nem közmunkára terelték őket össze, hanem valami másra, hisz a jelentkezésnél mindent elkoboztak tőlük: a kést, a cigarettát, az órát, a gyűrűt, a borotvát, sőt még az ártatlanul összegyűrt árva papírdarabkákat is.

Kényelemből hazudtak nekik? Megszokásból? Célszerűségből? Mindenesetre a beregszászi gyülekezési hely már a sztálini lágerek előszobája volt. Kóstoló a későbbi megaláztatásokból és borzalmakból.

Sára a Csonka-Beregben olyan eseményekről készít dokumentumfilmet, amelyeknek nincsenek se tárgyi, se képi dokumentumai. Még egy szakadozott fénykép se került elő a történelem limlomjai közül. A megtörténtek egyedüli hitelesítője az irtózatot túlélt ember. Az arca, a szeme, az emlékezete, a csöndjei, a visszatartott vagy szabadjára engedett zokogása. /…./

Ahogy időnként megesik,  hogy egy nemzet legbensőbb gondolatait két-három képviselője tudja csak kifejezni hitelesen s teljes érvénnyel, előfordulhat az is, hogy az országlakók egy része olyasmit él át a nemzet helyett vagy a nemzet nevében, ami kitörölhetetlen tanulság marad a „közös tudatban”. Azt hiszem, kevésbé értenénk meg, mi magyarok, ezt a szédületes, de irgalom nélküli századot, ha hadifoglyaink – katonák és összefogdosott civilek – nem járták volna meg a szovjet lágerek pokoli kálváriáját, amely minden bibliai s ördögi képzeletet fölülmúlt. Varlam Salamov elbeszéléseinek angol nyelvű kötete elé írt előszavában ezt írja Mihail Geller: „Kolima – értsük rajta az összes szovjet büntetőtábort, nem volt pokol, legalábbis nem a szó vallási értelmében. A pokolban bűnösök bűnhődnek, vétkesek sínylődnek. A pokol az igazság győzelme. Kolima az abszolút rossz diadala volt.” /…./

Sára filmjében külön kihangsúlyozott részei vannak az utaztatásnak, amikor a Szovjetunió ismeretlen térségein a vonat nem vonat már, hanem csattogó koporsó, ahol harminc nap alatt éhen és szomjan lehet halni: ahol a saját vizeletüket isszák a vagonba zsúfolt emberroncsok. Micsoda őrület: tankot, sztálingyertyát, milliókra „ráépített” hadműveleti tervet csinálhat a harcoló ember, de egyetlen csajka vizet nem adhat az ájulásba zuhanó rabnak. Mintha nem volna se víz, se csajka. Mintha kiapadtak volna a folyók is. Vagy inkább az emberiesség forrásai apadtak ki és a sivatagi bosszú korszaka tört rá az emberekre? Az élet a táborokban annyit sem ér, mint egy véletlen, hosszú ásítás. /…./

A filmben megszólaló férfiak még csak elfelejtett szavakkal se érintik a táborok eredetét, célját, történetét. Ők csak azt mondják el, mit éltek át magukban az emberhúsevéstől a halottakkal történő sunyi cselezésekig. Sőt az egyik tákosi paraszt csak ennyit mond el: „Én éhezni, hazudni meg lopni, ezt a hármat tanultam meg a fogság ideje alatt.” Vagyis mindannak az ellenkezőjét, amit az emberi együttélés tízparancsolatai előírnak.

Őrület – csúszik az ember nyelvére a szó. Igen, csakugyan őrület, hogy kényszermunkára viszik el a kárpátaljai férfiakat is, miközben végelgyengülésben, tífuszban, lélekhasadásban hagyják meghalni őket haszontalanul. Ha még több háborús jóvátétel kellett volna a győzteseknek, követelhettek volna többet: az itthon hagyott férfiak – asszonyaikkal együtt – ötvenszer annyi hasznot hajthattak volna a követelőknek, mint tetves táborlakóként örökké a sír szélén dülöngve. /…/

Nem tudom, vannak-e az országban hitelesebb tanúk, mint ők, akik poklokat járva, minden szavukkal azt igazolják, hogy nekünk, magyaroknak, mindenestől el kell szakítanunk magunkat attól a világtól, attól az ázsiai paranoiától, amely a táborokat megálmodta és működtette.

(Csoóri Sándor: Tenger és diólevél. Budapest, 1994, 803-806. o.)

Csoóri szövegében van egy különösen fontos mondat: „A filmben megszólaló férfiak még csak elfelejtett szavakkal se érintik a táborok eredetét, célját, történetét.” Nem érintették, mert nem érinthették. A film forgatásakor Szolzsenyicin alapműve még nem jelent meg itthon magyarul, hivatkozni sem volt szabad rá. És itt szükséges egy kis kitérőt tenni.

Tavaly érdekes könyv jelent meg ezzel a címmel: Magyar zsidók szovjet lágerekben 1939-1956. (A könyv címe így lenne pontos: Magyarországi zsidók szovjet lágerekben.) A kötetről írva a szombat.org zsidó hírportál így fogalmazott:

A könyv adatai szerint a szovjet hadbíróságok 1944 és 1952 között 40 129 magyar állampolgárt ítéltek el, közülük 35 064 nem élte túl a Gulág táborok megpróbáltatásait. A Gulágra került magyar zsidók esetében a túlélési arány ennél rosszabb lehetett.

A zsidók túlélési aránya mindig rosszabb, mint a nem zsidóké, ez csak természetes. Azért vannak ilyen sokan. De azt sem szabadna elfelejteni, amire éppen Szolzsenyicin hívta föl nyomatékosan a figyelmünket: a Gulag-szigetvilág, az iszonyatos táborrendszer ötletgazdái, tervezői szinte kivétel nélkül zsidók voltak. Erről az apróságról a túlélési arányok kiválasztott szakértői megfeledkeznek.

Sára Sándor filmjében nem zsidók, hanem magyarok szólalnak meg. Miközben hallgatjuk az emlékezéseket, gondoljunk arra, hogy a Gulagra több magyart deportáltak, mint amennyi magyarországi zsidót 1944-ben német táborokba. S akkor a veszteségről („túlélési arány”-ról) még nem is szóltunk.

Sára Sándor megrázó filmje nem járta be a világot. Sára Sándor megrázó filmjét nem jutalmazták díjesővel. Nekünk, magyaroknak, azonban nagyon fontos ez a film, akárcsak Sára Sándor egész életműve. Arra tanít, hogy oly sokszor és sokféleképp elhazudott múltunk, benne a sok-sok szenvedés ismerete, feltárása nélkül nincs igazi jövőnk.

Nyugodjék békében Sára Sándor.

B. - Kuruc.info

Korábban írtuk: Elhunyt Sára Sándor filmrendező