Alexander McClelland
1944 telén, a közeledő orosz front elől hadifoglyok egy csoportja vonult Szudétaföld felől, a behavazott cseh síkságon át, Prága irányába. Az immár negyedik éve raboskodó ausztrál Alexander McClelland újabb szökésen törte fejét és talán életben maradási esélyein morfondírozott, ha szökése sikerrel járna.

A korábbi csaknem féltucat alkalommal, amikor ideig-óráig sikerült meglógnia a fogolytáborok valamelyikéből, olykor csak a csodának, de inkább a német parasztok könyörületének köszönhetően élte túl kalandját. Hol eszméletlenül találtak rá a havas, éjszakai úton, hol a fagy- és az éhhalál elől menekülve kopogtatott valamelyik tanya ajtaján. Befogadták az egyszerű földműves népek, noha nem értették, miért jött hadakozni ellenük a távoli Ausztráliából! Kötelességük azt diktálta, hogy a szökevényt átadják a hatóságoknak, de előbb ágyba dugták, ápolták, napokig etették-itatták, míg lábra nem kapott az idegen katona! De szóljon erről maga McClelland.  

„Meghökkentő volt arra gondolni, hogy miközben országukat romba döntik, gyermekeiket talán megölik, rokonaikat az angol és amerikai légierő bombázza, ők kimentettek egy ausztrál hadifoglyot a hóból.” Mert „láthatták az angol egyenruhát rajtam… Csak néhány óra még ott, a hóban és ma nem élnék” – írja McClelland csaknem fél évszázad múltával. (The Answer – Justice, Historical Review Press - Australia, 1998)

Szerencséjére és a világéra, életben maradt! Mert a rá következő hónapokban szerzett tapasztalatai tanúbizonyságul szolgálnak majd annál a nagy történelmi pernél, melynek tétje nem más, mint egy eljövendő, igazságos világ. Mert a földkerekség népei felszabadulásához csak a holokauszt-hazugság eszközének talmudi gonoszságával milliárdokat babonás sötétségben és egyre végzetesebb anakondaszorításban tartó körök vádlottak padjára ültetésével vezethet az út!  

1944 telén a hadifoglyok menete túlélte három amerikai vadászgép támadását és egy cseh falu népének haragját, akik úgyszintén célpontjai voltak az amerikai „felszabadítók” támadásának, és meg akarták érte lincselni az angol, amerikai és ausztrál hadifoglyokat. McClelland a theresienstadti koncentrációs táborba, a Kis erődnek hívott szigorított részlegbe került sokadmagával. Tekintve McClelland és a társaságában levő, ártatlan német civilek tízezreit túlvilágra szőnyegbombázó, tömeggyilkos szövetséges pilóták notórius szökési rekordját, ez talán akár indokoltnak is tekinthető. De mivel a genfi egyezmény értelmében jogtalan volt a hadifoglyok koncentrációs táborba zárása, ill. munkára fogása, McClelland, több, egykori fogolytársa képviseletében kártérítési igénnyel élt a német állam fele a későbbiek folyamán. A procedúra éveiben, melyek az ausztrál, ill. angol bürokrácia jóvoltából nyúltak hosszúra, többször meglátogatta Theresienstadtot és, az archívumokhoz való hozzájutás miatt is, alapos ismerője lett az ott történteknek.  

De kövessük az eseményeket a szemtanú, McClelland szemével, rögtön az érkezéstől. Csoda-e, hogy a szövetséges légierő démoni pusztításának tudatában a theresienstadti hadifogoly, ill. koncentrációs tábor kapujában a német őrök egyike „átkozott zsidónak” titulál egy angol hadifoglyot, majd többszöri „ich bin ein Englander” protestálására ismételten szájon vágja? Zsidó és társutas körökben, a világ sok százmillió elbárgyult idiótája számára ez persze a „náci”, sőt: a veleszületett német gonoszság jele! De McClelland hosszú fogsága idején ennek éppen az ellenkezőjét tapasztalta és az ellenük elkövetett bűnök dacára is a foglyokkal szemben néha szinte szamaritánusi jóindulatot mutató németekről más a véleménye. Ezen élményeiről bővebben egy más alkalommal.  

McClelland beszámol róla, hogy „két része volt a theresienstadti KZ-tábornak, melyet gyakran csak Theresinnek említenek. A nagyobbik gettó, amelyikben főleg zsidók voltak és a Kis erőd, ahol ő is.” Míg Kis erőd – egykor itt raboskodott a szarajevói zsidó merénylő, Gavrilo Princip -, foglyai szigorúan a Gestapó utasítására kerültek oda és annak felügyelete alatt álltak, s így semmi esélyük sem volt a szökésre, a gettót, már amennyire ki tudtam venni, az emberek elhagyhatták, ha akarták, de megbüntették volna érte őket.” Igen, látott McClelland kegyetlenséget a foglyokkal szemben, de éppen azok részéről, akik ezzel vádaskodnak! Csaknem napi látvány volt a cellaablakból két kápó vérengzése. Pontosabban az alacsonyabbiké, aki egy Herr Doktornak nevezett husánggal jött-ment. „Különféle módszerei voltak. Olykor a bot végével a fogoly szemét célozta meg és csak egy lyuk maradt a helyén. Máskor a szájukra húzott vele, valamennyi fogukat a torkukra verve, míg a száj csak egy nagy, vérző üreg lett.” Noha „a magasabbik kápó, egy nyulánk szőke, látszólag nagyszerű mulatságnak tartotta ennek a kis álltnak minden cselekedetét, amit a szerencsétlen foglyokkal művelt”, McClelland nem említi, hogy valaha is látta volna a kegyetlenkedésekben aktívan segédkezni. Ötven év múltával, a háborús veteránok évi, sydneyi felvonulása alkalmával kénytelen mentegetni magát McClelland lassú mozgása miatt, az 1941-es afrikai hadszíntéren, Tobrukban még Paul Cohen-ként ismert Paul Cullen vezérőrnagy előtt. Üdvözlete viszonzásához hátra kellett fordulnia, s, mint Cullen-Cohen vezérőrnagynak mondja: „’Nem tudok olyan gyorsan mozogni, mint Bardiában. A gerincemet megrongálta egy zsidó kápó a náci koncentrációs táborban.’ Észrevettem, hogy „rossz dolgot” mondtam, de ez az igazság” – írja.  

A sors, a történelem iróniája, hogy nem a „haláltábor” német őrei, de a zsidó kápó tette csaknem nyomorékká McClellandet. A tankcsapdaásásra kivezényelt ausztrál fogolyra tétlensége miatt a ráripakodó német katona, McClelland elfertőződött sebe miatt combnyira dagadt lábát látva, melyre szinte ráállni sem tudott, nemcsak hogy nyugton hagyja, de saját elsősegélycsomagját dobja oda neki lopva. Ez utóbbi fegyelmi vétség volt az őr részéről, mégis megtette. A McClelland által írtakhoz hasonló benyomásai voltak a kápókról egy magyar szabónak. Az Auschwitzot megjárt magyar - nem zsidó - ember testvére adta tovább a történetet, aki „a táboron belül nem látott elgázosítást vagy tömeges halált okozó kivégzéseket”! Viszont előfordult, hogy foglyok „megőrültek, voltak, akik nekimentek a kerítésnek, és szökés közben lelőtték őket, de ő mégsem a német katonáktól félt. Aki betartotta a szabályokat, annak nem kellett tartania tőlük. Volt viszont ennél sokkal rosszabb. A zsidók közül önként jelentkező felügyelők, a kápók, az emberiségből valaha elfajzott legelvetemültebb férgek. Pokollá tették az ő és saját fajtársaik életét egyaránt.”

Mégis a zsidó Daniel Goldhagen „Hitler készséges hóhérai”-nak nevezi a németeket, dacára a McClelland és mások által tapasztaltaknak. De folytassuk történetét, melyben igazi holokamu-csemegéket mutat be. 1975-ben, majd ’78-ban több cikk is kezébe került McClellandnek, az ausztráliai Newcastle Morning Herald újságírója, Paul Rae tollából, ahol az oknyomozó firkász egy bizonyos Wal Steilberg, ill. Herb Cullen – vajon korábban ez a Cullen is Cohen volt? – állítólagos élményeire hivatkozik. Pl. arra, hogy Steilberg „szemtanúja volt azok legyilkolásának, akik túlzottan gyöngék voltak a munkaosztagban való dolgozáshoz, pontosan huszonnyolcukénak. Én soha sem láttam ilyet – írja McClelland. – Én magam is túl erőtlen voltam, hogy dolgozzak az osztagban, és nemhogy megöltek, de az SS-őr még oda is csúsztatta nekem elsősegélycsomagját.”  

1983-ban, az említett Paul Rae azzal a javaslattal kereste fel McClellandet, hogy vegyen részt egy televíziós dokumentumfilmben, ahol theresienstadti élményeiről szól. A forgatókönyvet Rae írta, többek közt Wal Steilberg szerepével. Az ún. dokumentumfilm költségeinek felét az akkor Christopher Skase ellenőrzése alatt levő 7-es TV csatorna állta, míg a többit harminc sydneyi üzletember, öt és tízezer dollár közti felajánlásokkal, akik persze jórészt ottani zsidók voltak. Tudni kell, hogy a zsidóbérenc csaló, Christopher Skase 1991-ben Spanyolországba menekül hitelezői és letartóztatása elől.

Szélhámosságaival 1,5 milliárd dollárnyi adósságot halmozott fel és 60 rendbeli vád alatt állt. Játszott a végzettel, tolószékben tettetve a nyomorékot, hogy ne adják ki Ausztráliának. Túl jól beleélte magát a szerepbe: 2001-ben gyomorrák végzett vele!  

Paul Rae és bandája „dokumentumfilmjére” visszatérve, a rendező természetesen egy bizonyos Frank Heimans volt, a Cinetel Productions-től. ’83 júniusában Heimans közli Alexander McClellanddel, hogy csaknem készen állnak „A legnagyobb náci szélhámosság…, Theresienstadt története” c. filmjük forgatására, ahol az ő és Wally Steilberg izgalmas történetét is feldolgozzák majd. Augusztus elején megkezdődött a forgatás Theresienstadtban, a Kis erőd egykori, szigorított börtönében. Heimans és Rae úgy intézték, hogy McClelland ne legyen jelen a Steilberggel készült felvételeknél.

Az egész, ún. dokumentumfilmmel kapcsolatos rossz előérzete beigazolódott, amikor Angliában kézhez kapta a felvételek forgatókönyvének másolatát. Megrökönyödve olvasott a tábor belsejébe vezető vasútvonalról, ami sohasem létezett! „Azt is olvastam, hogy a Teheresienstadtba vitt tizenötezer gyerekből csak száz maradt életben a háború végére. Ezek teljesen nevetséges hazugságok” – írja az egykori szemtanú, McClelland! „A forgatókönyvben azt állították, hogy negyven ausztrál, új-zélandi és angol hadifoglyot gyilkoltak meg, feltéve a kérdést: ’A háború utolsó heteiben, a Kis erődben megölt 601 áldozat közt hány ausztrált és új-zélandit exhumáltak? Senki sem tudja!’ Majd így folytatódott: ’A Kis erődbe való érkezése utáni reggelen Steilberg kinézett a cellaablakon és egy halom fej-, s végtag nélküli tetemet látott. Több fogoly emberi maradványokat gyömöszölt kenderzsákokba, melyeket később bevarrtak.’”  

A szövegkönyv egy Walter Wise nevű tasmániai katonára is hivatkozik. – Istenem, legalább angolosítanák ezeknek a zsidó „tanúknak” a neveit, ugyan az angolszász bárgyúság nem akad fenn rajta! Szerencsére McClelland nemcsak németül tanult meg. - Mint írja, a szövegkönyv Wiséje hullákkal megrakott kocsikat húzott ki a meszesgödrökhöz, egy alkalommal, pedig egy, csuklójánál fogva az ajtó fölé függesztett foglyot látott… „Hihetetlen!” – fakad ki McClelland. A szövegkönyv úgyszintén megemlít egy Walter Reilly nevű tasmániai foglyot, aki állítólag szemtanúja volt egy angol légierőhöz tartozó tiszt árokásásra vezénylés miatti tiltakozásának, mivel ezt a genfi egyezmény tiltotta. - Megjegyzendő, nem volt szokásos Walterra keresztelni ausztrál, angolszász szülők fiait. Tehát zsidó származék lehetett ez a Reilly is, dacára a szép angol családnévnek. Német nemigen, mert azokat, az olaszokkal, japánokkal egyetemben internálták a demokratikus Ausztráliában, a háború éveiben! - Reilly szerint „az SS-őr kihúzta fegyverét és lelőtte” a tiltakozó angol tisztet. „Az átirat fenti állításait összevetettem az összes, 1973 óta általam összegyűjtött archív anyaggal, de azok közül, akik együtt voltak Steilberggel, Wisével és Reillyvel, senki sem állította, hogy valaha is látta a fenti három által állított szörnyű bűntények bármelyikét is!” - írja a felháborodott McClelland. (Kiemelés: a fordító)
 
A számára megküldött videofilm-változatban McClelland újabb hazugságokat sejtett. Steilberg bizonygatta, hogy szemtanúja volt 28 hadifogoly legyilkolásának a tankcsapda-árokban. A dokumentumfilmben arról is beszámolt, hogy a Waffen SS 40 ausztrált és új-zélandit meggyilkolt. Az utóbbi esetben egy cseh zsidó és egy jezsuita pap voltak az állítólagos tanúk. McClelland elhatározta, további kutatásokat végez az ügyben.

Az 1985-ben Ausztráliában és  Új-Zélandban bemutatott film végül az „Ahol a halál mosolygó  arccal jár” címet kapta. Az újságok filmismertetései tele voltak vadabbnál vadabb állításokkal. Pl. az „egyik új-zélandi magazincikk, ’Két katona története’ címmel, egy bizonyos David McGilltől, azt állította, hogy több mint 100 000-en haltak meg és a helynek a foglyok ’az élő sír’ nevet adták… Hányingerem volt ettől az egész dokumentumfilmtől és mindentől, amit az újságokban olvastam. Még olyan kijelentéseket is, amit állítólag én tettem, pl. hogy az SS embereket gyilkolt” – írja McClelland.

Közben az „Ahol a halál mosolygó arccal jár” a legjobb politikai film díját nyerte el a New York-i film- és TV-fesztiválon és az újságok persze ontották további idült hazugságaikat. Egyikük címe pl.: ’Kiwi foglyokat forró vízzel tápláltak az élő sírban!’ (Kiwinek hívják az új-zélandiakat – a ford.)  

McClelland nyomozását a dortmundi Háborús Bűnök Hivatalában folytatta, mint a Terezin
Koncentrációs Tábor Kis Erőd Társulásának Titkára. Mindenképpen látni akarta a cseh zsidó esküvel megerősített vallomását negyven ausztrál fogoly SS-őrök általi meggyilkolásáról. Mint kiderült, a vallomások ellentmondanak egymásnak. „Az első vallomásban azt mondta: ’5-15 méterre voltam az ausztrálok borzalmas legyilkolástól,… a Kis erőd 4-es részlegében’. A második vallomásban, a tankcsapda-árokban volt néhány kilométerrel odébb. A harmadikban ugyanezt a bűntényt egy erdőben követték el, ami a láthatáron volt, vagy 15 kilométerrel odébb… Égnek állt a hajam… Ó, Istenem!... Íme, a bizonyíték, hogy amire Christopher Skase és harminc üzletember Sydneyben, a zsidó úriemberek előteremtették a pénzt, az Ahol a halál mosolygó arccal jár egy hazugságtákolmány!” (Kiemelés: a fordító) McClellandet mellbe vágta a felismerés, hogy „akkor mi lehet az igazság más koncentrációs táborok, mint a lengyelországi Auschwitz kapcsán állítottak ügyében?”

Hiába tiltakozott a négy nagy német újság londoni képviseleténél a film tervezett, németországi bemutatója ellen. Hiába írta hozzájuk címzett levelében, hogy Theresienstadtban: „nem történt tömeggyilkosság a szövetséges hadifoglyok körében. Nem kényszerítettek bennünket, hogy emberhúst együnk. Ennek a dokumentumfilmnek a legtöbb állítólagos ténye minden alapot nélkülöz!” 1989-ben, a „bűnös náci múltból” való okulásra, a filmet természetesen látniuk kellett a németeknek is!  

Zárszóként kiegészítve a McClelland által írottakat, egy kis statisztika a „náci bűnökről” és szövetséges erényekről! 1945-ben „mintegy 2 millió francia, amerikai, angol és kanadai hadifogoly szabadult a német táborok szögesdrótjai mögül....a hadifoglyoknak több mint 98 százaléka sértetlenül jutott haza az Amerikai Vöröskereszt 1945. májusi híradása szerint. Jó egészségben voltak, hála a Vöröskereszt segítségének is.”

Ezzel szemben „Az Unabhaengige Nachrichten - Germany 1999-es beszámolója szerint, a 2. világháború alatt összesen 3 millió 242 ezer német katona halt meg szövetséges börtönökben” – írja Rudi Stiebritz, Pawn of War (A háború játékszere) c. könyvében.

A kanadai James Bacque, pedig, Más veszteségek c. munkájában (1989) arról ír, hogy az 1945 áprilisára következő mintegy 2 évben a francia és amerikai zóna hadifogolytáboraiban kb. 300, ill. 700 ezer német férfi, sőt: nő, s gyermek halt meg éhezés, betegségek, a szabad ég alatt hálás s más egészségtelen körülmények miatt. „Halálukat tudatosan okozták azok a katonatisztek, akik kellő készletek felett rendelkeztek a foglyok életben tartásához”! Mindenekelőtt, a korábban a West Point Katonai Akadémián „szörnyű svéd zsidóként” (apai ágról) emlegetett, ötcsillagos németgyűlölő tábornok, a későbbi amerikai elnök: Dwight Eisenhower utasítására! 
                                                                                                      
Balla József 

2009. 10. 8.  

(Egy korábbi írásban már szóltam A. McClelland úgyszintén izgalmas, s a mai magyar valóságban megszívlelendő tanulságokkal bíró tapasztalatairól: "A szeme közé lőjek, Mac?" – Avagy meddig védelmezzük még a hazánkat elfoglaló zsidó telepeseket?)

Kapcsolódó: Holokamu-dosszié