Kovács "Kucu" Géza MÖM-vezér, Budai Attila fedőnéven III/III-as besúgó szeptember 19-én kelt, cáfolatnak szánt, rossz magyarságú és zavaros közleményében beismeri, hogy aláírta a beszervezési nyilatkozatot a Kádár-rezsim politikai rendőrségén: "amikor először kellett volna jelentenem.". E félmondatból nem következhet más, hogy aláírt, hivatásos spicli lett, másként nem kellett volna jelentenie. Önmagának is ellentmondó firkálmányában továbbá azt is elismeri, hogy rendszeresen találkozott egy III/III-as tartótiszttel, s, hogy az eddig általa valótlannak hazudott interjú (alább), amelyben feltárta spiclimúltját, és könyvtárakban hozzáférhető, 30%-ban igaz. Lapunk egyébként, ellentétben az egyes radikális körökben dívó folyamatos, primitív ügynöközéssel, soha senkit nem nevezett spiclinek dokumentumok, bizonyítékok nélkül.
Mármost egy hótiszta, ártatlan bárányka, 1990-ben 21 éves, a kommunista szervekkel állítása szerint semmiféle kompromittáló kapcsolatban nem álló, névtelen, hatalom, pénz és képzettség nélküli fiatalember besúgói tevékenységéről hogyan költhetnek akár csak 30%-ban valós sztorit? Budai Kucu Géza természetesen mai napig adós az egykori Komárom-Esztergom megyei lapban állítása szerint később megjelent "helyreigazítással", ahogy 12 napja nem küldi meg Budaházyéknak, Toroczkainak és a radikális sajtónak a beígért cáfoló dokumentumokat sem.
Helyette mocskolódik, maffiahaverokat, pár tucat félrevezetett focidrukkert mozgósít az őt távolról sem mind kedvelő ultrák nevében (ám zömük tudta nélkül), halálos fenyegetést küldet sms-ben, akasztással fenyegettet meg a Hősök terén Kakuk nevű strómanján keresztül és papagájként hajtogatja, hogy az őt leleplező Kuruc.info az ügynök. Meg a stílust kifogásolja. Tipikus spiclitempó: terel, mellébeszél, csak a lényegről ne kelljen. Kicsiny, de erőszakos és hangos kompániája "érvkészlete" körülbelül abban merül ki, hogy "Kucu a haverunk, és kész". A besúgás a Kuruc.info szerint a legaljasabb bűncselekmények körébe tartozik, amely még bocsánatkérés esetén sem bocsátható meg, bár Kucu esetében - hogyhogy nem - utóbbira sem került sor.
Mérsékelt beszéd-, és íráskészségű Géza bátyánk teljesen véletlenül a szeptember 20-i demonstráció előtti napon - ha más foglalkozott volna ezzel szeptember 19-én, azonnal megkapja a Kucu-slepptől az összefogás-ellenes és megosztó jelzőket - jelentette meg cáfolatnak szánt, ám önleleplezővé sikeredett röffenetét a spicliket egyelőre ismeretlen okokból előszeretettel védő G. Kirkovits István szennyoldalán, ebből idézünk most. Kommentárjaink zárójelben. (az anyanyelvünkön történő írással Kovács Gézánál valamivel nagyobb sikerrel jó 50 éve birkózó, más nyelveket nem beszélő, műveletlen, ám végtelenül irigy, gyűlölködő, volt csurkista, magyarfórumos propagandista GKI Kovács 1990-es önvallomását, mit ad Isten, nem közölte le. S bár mi sosem bántottuk a fideszes propagandát is rendszeresen közvetítő weblapját, ő évek óta lopja híreinket, napokon belül felrúgta az egymás korrekt idézéséről szóló megállapodást, újabban pedig szakmányban rágalmazza a Kuruc.info-t, azt hívén, hogy sikertelen médiumocskája ettől fut fel. Nem mellesleg terméke fórumában halálos fenyegetések olvashatók névvel, telefonszámmal a Jobbik egyik tisztségviselőjének címezve, amelyeket GKI nem törölt).
* * * * *
Kovács Géza: Bizony tisztázzunk egyelőre csak pár dolgot (a cím átütően szép magyarságához gratulálunk - a szerk.)
2008. szeptember 19. 09:51
A kuruc.infótól a Magyar Jelen a IX. évfolyam 19. számában (2008. szeptember 18.) Toroczkai László átvett és megjelentett egy 1990. február 14-ei írást, amit rettentően rosszul tett. Ez az írás - ahogy most is - az én hozzájárulásom, közreműködésem nélkül jelent meg 2008-ban, ahogy 1990-ben is. Én ehhez ebben a formában sosem járultam hozzá.
Az időközben elhunyt újságíró egy településről való volt a névrokon III/III-assal, akit én 1989 októberében lepleztem le, amikor először kellett volna jelentenem. (Hogyan lehetséges, hogy drága jó Kucunknak "jelentenie kellett volna"? Annyira ostoba, hogy még a profi hazudozásra is képtelen. Mellesleg persze nem 1989 októberében súgott be először a kommunista diktatúra megbízásából, hanem 1987-től kezdve, mint azt a Dolgozók Lapjának adott alábbi interjújában bevallotta. A névrokon mese pedig nem csupán szánalmas, hanem mindjárt maga cáfolja azzal, hogy közleménye további részében kijelenti, 30%-ban igaz a történet, tényleg róla írta az újságíró, kivel tényleg találkozott. A jövő héten talán már egy új, helyi D-209-es legendájával ismerkedünk meg, aki 18 éves korától belülről verte szét a magyarországi kommunista politikai rendőrséget, netán a KGB-t is - a szerk.)
....
De kérem, ez nem egy interjú, önvallomás volt, egy beszélgetés, ahol nézzük meg még egyszer mi történt: 1989 októberében - nem 1990-ben, ahogy a kuruc.infó írja (mellékes, mi nem is utaltunk rá, hogy az interjút mikor rögzítette az illető, csak azt, hogy mikor jelent meg - a szerk.) az újságíró ott volt a Belvárosi Kávézóban mikor elmondtam, hogy Meggyes Tamásról kellene jelenteni (újabb beismerés - a szerk.).Ez az egy alkalom volt, mikor találkoztam vele, nem írtam alá hozzájárulást, nem egyeztem bele, a cikk 70 %-a a fantáziájának a szüleménye volt! (Hihehetlen fantáziájú, vagy inkább látnoki képességű lehetett a tollforgató, hogy ezek után egy nem kis részben igaz cikket tudott költeni. De egyébként is: egy nem spicli, névtelen, ártatlan fiatalemberről hogyan tudna bárki is jelentős részben helytálló besúgósztorit kreálni? - a szerk.)
.....
Olyan büdös elvetemült kommunista volt a III/III-as SZ.B. (Szabó Balázs III/III-as tartótisztről beszél Kucu. Érdekes, hogy ma milyen szemérmes vele kapcsolatban. Csak monogramját említi, miközben a Dolgozók Lapjában még teljes nevén nevezte - a szerk.) akiből keveset láttam még az életben. .... Voltak találkozók, jött utánam, a vasútállomásnál várt SZ.B., de ő erőszakolta ki a találkozókat. (Újabb beismerése annak, hogy Kovács Géza munkakapcsolatban állt a III/III-al, máskülönben senki sem találkozik rendszeresen egy vasútállomáson kádárista tartótisztekkel - a szerk.)
.....
A cikk megjelenése után, amihez nem sok közöm volt, azonnal írtam Tatabányára, hogy ez miként történhetett meg? Egy kis keretben a hétvégén helyreigazításképpen magyarázkodtak, csak ennyi. (Tehát semmiféle, az egész cikk lényegét kétségbevonó, nagy terjedelmű helyreigazítás nem jelent meg, ezért sem küldi el Kucu senkinek azt, ami nem létezik. Másodszor, ha valakiről oldalas önleleplező, (de az érintett szerint) hazug interjú jelenik meg, azt nem helyreigazítás követi csupán, hanem per. Ám sem érdemi helyreigazításra, sem perre nem került sor, sőt, Kovács Géza átvilágítási határozatának letakart részét sem hajlandó nyilvánosságra hozni immár 11 napja - a szerk.)
Soha senkiről nem jelentettem! (az interjúban erről is egészen mást mond - a szerk.) Ezt az átvilágítás is megerősítette (ez sem igaz, mert az átvilágítási határozat kitakart részét Budai Kovács ígérete ellenére sem küldi el senkinek - a szerk.), ezért nem nyilvánítottak III/III-asnak! A kuruc.infó is elment azon tény mellett, hogy 1989 októbere után azért kellett bujkálnom, mert nem jelentettem. (Ha valaki nem volt besúgó, akkor jelentenie sem kellett, tehát nem volt miért rejtőzködnie. Ez a mondat újabb beismerése Kucu beszervezett ügynöki szerepének - a szerk.)
........
Kovács Géza,
A Magyar Önvédelmi Mozgalom tiszteletbeli elnöke
* * * * *
Korábban írtuk:
2008. szeptember 10.
Spiclimúltját mai „bajtársai” elől is elhallgatta,<br />így zsarolhatták az elmúlt években is...
Budai Attila fedőnéven jelentéseket is írt a szocializmus szidalmazóiról Kovács Géza, a MÖM mai tiszteletbeli elnöke, akit 1987-ben, 18 évesen Esztergomban beszerveztek a megyei rendőr-főkapitányság III/III-as osztályába. A „rendszerváltás” idején, félve a megtorlástól, erről maga számolt be egy helyi lapnak és sajtótájékoztatón is, érdekes, életszerű adalékokkal. Később, hogy a spiclik tömeges leleplezése elmaradt, megpróbálta eltitkolni a feleslegesnek bizonyult előremenekülést. Eddig sikerült.
„A kezükben voltam. Éreztem, ha kibújok, kegyetlen bosszút állnak” – olvasható a Kovács Gézával 1990. elején egy megyei lapba (Dolgozók Lapja) készített interjúban, mely azóta majdnem úgy eltűnt, mint sok más terhelő irat. Egy MIÉP-es informátorunktól azonban nemrég megkaptuk az alább begépelten könnyebben olvasható dokumentumot. (Ez még a MÖM-mel kialakult vitánk előtt érkezett pár nappal, csak amíg teljesen körül nem jártuk az ügyet, nem akartunk egy ilyen komoly vádat közzétenni. A már kezdetektől 99%-os információ értelemszerűen befolyásolta első cikkünk hangvételét is. Így már jobban megérthetik olvasóink kemény visszavágásunkat, mely megítélésünk szerint mellesleg a váratlanul és az általunk közölt sok-sok-sok MÖM-tudósítás ellenére hálátlanul jött halálos megfenyegettetéséért eleve kijárt Kucunak. A neki óriási nyilvánosságot hozó, nem ritkán címlapos, olykor 100 ezres olvasottság feletti Kuruc-beszámolók a MÖM-asztaltársaságot érdemtelenül tüntették fel nagysúlyú szervezetként, s hogy Kovács ezek ellenére fenyegettetett meg minket halálosan, szintén bizonyítja tisztátalanságát.)
„Tizenévesen már sok más is érdekelt. Elsősorban maga az elnyomó rendszer. Kerestem genetikai örökségként, az ütközési pontokat, hol bonthatom a világ legaljasabb diktatúráját: a kommunizmust. Lázadtam, mert a véremben van a szabadság vágy. Zenével, szöveggel, sporttal (fradi meccseken jelszavakkal), de bontottam a rezsimet. Nagyon sokszor találkoztam a sűrített marxizmussal (gumibot), de a fájdalom, csak acélozott” – e szép szavakat olvashatjuk mai önéletrajzában, azonban 18 éve sehol, senkinek nem ejt szót III/III-as múltjáról. Még mai „harcostársai” előtt sem próbálta meg tisztázni magát, inkább az elhallgatást választotta.
Az 1969-es születésű Kovács Géza 1986-ban alapította meg anarchista barátaival a Zsenti Zsibaó nevű balos punkzenekart (a Zsenmin Zsipaó kínai pártlap nevét „magyarosították”). Anarchista közönségük lévén így keltette fel a rezsim politikai rendőrsége, a III/III érdeklődését a szövegíró Kovács Géza. Mint az alább olvasható interjúban is elmondja, viszonylag könnyen beadta a derekát. És bizony jelentett is, havi rendszerességgel, még némileg a „rendszerváltás” után is, nem is próbálta meg ezt tagadni – 1990-ben. Persze szépíti a történetet, csökkenti saját jelentőségét: „Eljártam Pestre, meg az ország túlsó felébe, ottani jelentéktelen zenekarok jelentéktelen koncertjeiről hoztam jelentéktelen dalszövegeket.” (Ez aztán az "okfejtés": az egyáltalán nem mentőkörülmény, ha másodvonalbeli zenekarokat súg be valaki, és nem ismertebbeket - a szerk.) Ami komolyabbnak tűnik, ott megtévesztettként állítja be magát: „Szégyellem magam érte, de ezzel az ürüggyel kicsalta tőlem még az általam vezetett kertvárosi ifjúsági klub tagnyilvántartását is.” Hogy jelentései nyomán hány ember veszítette el az állását, hányat nem vettek fel egyetemre, arról nem beszélt. „Munkájáért” - állítólag - egyszeri kétezer forint felvételétől eltekintve soha sem kapott pénzt.
Az erkölcsi megítélésnél érdemes figyelembe vennünk Wittner Mária elmondását, aki szerint nem is kellett emberfeletti erő ahhoz még 1957-ben sem, hogy valaki ellenálljon a beszervezésnek, s ne legyen ügynök. Kovács Géza esete azonban inkább Csurka Raszkolnyikov Istvánéval mutat párhuzamot, annyi különbséggel, hogy Kucu bevallottan jelentett is (persze lehet, hogy a csak ’93-ban beismerésre kényszerülő kormánypárti alelnök Csurka addigra legalább a jelentéseit el tudta tüntettetni). A kevésbé szigorú, akasztást messze nem szorgalmazó olvasó mindkettőjüknek megbocsájthat (ha ők előbb bocsánatot kérnek spicliskedésük áldozataitól), bár talán „nemzeti minimum” lehetne az ügyben, hogy az ilyenek ne álljanak a rendszerváltás után a nemzeti radikalizmus élére, hanem húzzák meg magukat csendben! Kovács Géza néhány hete így írt egy internetes fórumban: „nem ítélem el azokat, akiktől zsarolással kikényszerítették a közreműködést. De akik pénzért, megélhetésért, előnyökért tették, azokat igen!”
Egy megszűnt lap azóta elhunyt újságírójának cikke semmit sem bizonyít – ma már szemtelenül így védekezik Kovács Géza, aki a rendszerváltás kisiklásának láttán megbánta, hogy az elején beismerte III/III-as ügynökségét. Különösen, miután valahogy szerzett egy igazolást, hogy ő bizony jogilag mégsem érintett. Hogy esetleg irat nem maradt fent róla, vagy más sumákolás van a háttérben, nehéz megmondani, mert az egykori Nemnemsoha.hu fórumába az alábbi képet úgy tette fel, hogy a lényegi részt letakarta. (Itt egy hasonló, teljes dokumentum, amin nincs takargatnivaló.)
Kovács Géza alias Budai Attila letakarta a kényes részt. A jelölt helyeken látszik, hogy még csak nem is félbe hajtotta a lapot, nem is a személyes adatait titkolta el, hanem az érdekes indokolást
Kovács Géza spiclimúltja az elmúlt 18 évben nem jelent meg sehol, bár internetes fórumokban egy-egy mondatban utaltak már rá. Ellentmondásosan szokott válaszolni, néhány hete pl. így reagált egy eldugott, helyi honlapon: „Tudnod kell, a statisztikai lapon rajta van- még ellenőrzés alatt-vagyis még a teljes környezeti tanulmányt nem végezte el a III/III velem kapcsolatban, mikor az első megbízást adta volna…” Azonban még e soraiból is kiderül, hogy minimum őt is beszervezték, dossziéja volt, tehát aláírt, mint Csurka.
Ehhez képest mai, legközelebbi „bajtársai” elől is igyekezett eltitkolni piszkos múltját – eddig sikeresen. Pedig a nemzeti ellenállás háza táján rendkívül veszélyes egy ilyen ember, hiszen sok titkos információ van. Illetve lett volna… Mert „Budai Attilát” minimum ezzel zsarolhatták (még ha esetleg jó útra is tért volna), hogy leleplezik múltját a nyilvánosság előtt. Ahogy ő is fogalmaz a hálózatból való kiszállását bejelentő leveléről: „Megírtam, de azt hittem, ez kevés. Igazából még most is azt hiszem. Nem hagynak ők ilyen könnyedén magamra. Félek. A bosszútól sokkal jobban félek, mint a nyilvánosságtól.”
Esze Tamás – Kuruc.info
Kapcsolódó:
Kovács Géza elverése több, mint két éve történt + a másik fél válasza
Ismét spicliskedik a MÖM: ezúttal a Kuruc.info szerkesztőit próbálja felfedni
NBH és Kovács Géza: együtt a Magyarok Nyilai ellen
A DOLGOZÓK LAPJA MAGAZINJA – 1990. FEBRUÁR 14.
„A barátomtól hallottam…”
Spiontörténet
Cikkünk közzétételével hetekig vártunk. Nem kívántunk részesei lenni sem egy Belügyminisztérium, sem egy Fidesz-ellenes provokációnak. Most amikor előszedjük a kéziratot, már tudjuk, hogy Kovács Géza - vagy ha úgy tetszik Budai Attila – története igaz történet. Főhőse az elmúlt hét csütörtökén Budapesten egy sajtótájékoztató nyilvánossága elé állt.
Mi annak idején az esztergomi Belvárosi Kávéházban találkoztunk. Az éppenhogy huszonéves fiatalember mindvégig hozzám beszélt, de egy idő után már nem őt néztem. Szemeim önkéntelenül a szomszéd asztalok közönségére szegeződtek: vajon melyikük figyel minket?
Ő pedig csak mondta és mondta, hogy elveszítsem a fonalat, hogy már elhangzott részletekre kérdezzek vissza újra, mert agyam akkor még képtelen volt túllépni a felismerésen: élő valóság mindaz, amit bárgyú kémfilmek rengetegében láttunk, forgatókönyvük működő forgatókönyv a náci Németországtól messze, Magyarországon, Komárom-Esztergom megyében, ma, ahol – tudjuk – dolgozik az elhárítás, de – mert rosszul tudjuk – nem hazaárulókkal és összeesküvőkkel foglalkozik, hanem velem, veled, önnel, szürke hétköznapjainkkal.
– Valamikor '87 végén, falfirkákkal kezdődött az egész – mondja Kovács Géza. Akkoriban én egy kemény punk-muzsikát játszó csapat, a ZSENTI-ZSIBAÓ énekese voltam. Megőrült értünk a fél város, mert szakítottunk a diszkós műanyag zenével, s szövegeink sem csak szeplős lányokról szóltak, akiknek rózsaszín gyöngysor fityeg a nyakán.
– Hanem?
– Hanem arról, épphogy vagyunk. Érdekes különben, hogy azok a dalszövegek ma semmitmondó dumaként hatnak, megszületésükkor viszont fene nagy bátorság bizonyítékai voltak. Egy-egy pillanatra még mi is elhittük, hogy kimerítik az izgatás fogalmát:
„Drága lett a villany,
Drága lett a gáz,
Drága lett az élet,
Rád senki sem vigyáz.
Drága lett a villanyfény,
Sokba van a ház,
Csekkel jön a postás,
Kiver a láz!"
- két évvel ezelőtt ezen még megbotránkoztak. Vicc, nem?
Egy bulin a Lord előzenekaraként léptünk fel. Azután történt, hogy egy reggelre olyan feliratok lepték el a várost, amelyek bennünket éltettek. Igen ám, de éppen olyan festékkel, amilyennel a ZSENTI-ZSIBAÓ virított, bekarikázott A betűket – anarchiajeleket – is lehetett látni, meg efféle jelszavakat: ÉLJEN KÁDÁR 3000- BŐL!
Beidéztek a rendőrségre. Rám akarták bizonyítani, hogy én festettem be Esztergomot. Írásmintát vettek egyszer, kétszer, fene tudja, hányszor, hiába. Mégsem hagytak békén. Idézések jöttek idézések után, délutánjaimat a rendőrségen töltöttem.
– Megverték?
– Dehogy!... Ellenkezőleg. Rendkívül udvariasak voltak, hellyel kínáltak, cigivel, aggodalmas arccal nyomták a sódert: fogalmuk sincs, hogyan tudnak megmenteni a vádemelés elől, milyen szomorú következményekkel jár mindaz, amit csináltam, tegyek beismerő vallomást, hiszen az enyhíti a büntetést, és így tovább, aztán elkezdték újra az elejétől, órákon, napokon át. Mondtam, fizetek inkább azért, amit nem is tettem, állok ártatlanul a bíróság elé, csak hagyjanak békén! Nem engedték.
Teljesen kikészültem idegileg, amikor orrom alá nyomták a papírt. – Ide nem kell többet jönnöd, és el van felejtve minden, csak írd alá – veregette meg a vállam mosolyogva a civil ruhás rendőr, aki Szabó Balázs néven mutatkozott be, főhadnagynak mondta magát, s tudtam róla azt is, hogy egy nyomtatott AJ-s autóval Tatabányáról járt Esztergomba a kedvemért.
Aláírtam a papírt! – hallgat, csak aztán folytatja. – Az állt rajta, hogy büntetőjogi felelősségem tudatában vállalom a rendőrség kötelékéhez tartozást, a titkos munkatársi kapcsolat tartását. Erről soha senkinek nem beszélek, még azt sem árulom el, hogy feletteseimet valahonnan ismerem, és így tovább. Kaptam egy nevet és egy címet is, így lettem Budai Attila, aki Esztergomban egy munkásszállón lakik.
– Mi szükség volt erre?
– Nem tudom. Egyetlen értelmét abban látom, hogy a rendőrségre címezett leveleim feladójából csak az derülhetett ki, hogy írójuk egy nem létező személy. Ilyen leveleket viszont csak nagyon ritkán adtam postára. A személyes kapcsolattartás volt fontosabb.
– Azzal a bizonyos Szabó Balázzsal tartotta a kapcsolatot?
– Igen. Ő bemutatott nekem egy másik civil ruhást is, aki Ipolyi Ferenc nevet viselt. Mondta Szabó, hogy betegsége, esetleges végleges eltűnése esetén rá számítsak a találkozásokkor. Egyszer egy nagyfőnökkel is összehozott. Vitt, vitt át a városon, aztán egy eldugott bokros térség közepén rámutatott egy Ladára. Abban ült egy idősebb úr, aki jövetelemre ki sem szállt, csak kézfogásra nyújtotta a kezét, s a nevét mormolta az orra alatt, meg valami olyan fontos mondatot, mint, hogy szép időnk van ma. Nem értettem, hogy hívják, de nem mertem rákérdezni, mert esetleg rossz néven veszi, s az nem jó, hiszen fene nagy ember, afféle Keresztapa, akinek a közelségétől Szabó Balázs is teljesen be van szarva.
Havonta egyszer kértek tőlem írásos jelentést. „A barátomtól hallottam, hogy...” – így kezdődött mindegyik, hiszen a formájára is egyértelmű utasítás volt. Azt is megszabták, hogy jelentésemet csakis a találkozó napján, néhány órával a megbeszélt időpont előtt írhatom, s ha valamiért nem tudom átadni, kötelező a megsemmisítése. A koncert július 8-án, 13.30-kor lesz! – ilyen őrült telefonüzenetek vártak a munkahelyemen. Koncert a világon sehol nem kezdődik kora délután! Tudtam, hogy ez "randevúidőpont", és épp elég volt kimagyarázni magamat. Volt olyan is, hogy fiktív néven mutatkozott be "a főnök", aztán eldarálta, hogy hangfalak vásárlása ügyében szeretne beszélni velem. A kollégám pedig, aki a kagylót felvette, ahelyett, hogy odahívott volna, folyvást csak bizonygatta, tévedésről van szó, mert nem árulok semmiféle hangfalat.
Telefonra csak olyankor volt szükség, amikor közbejött valami, hiszen a találkozók idején mindig megbeszéltük, hogy legközelebb mit hozok, hova és mikor. Sok helyszínen találkoztunk: a vasútállomáson, a bazilika előtt, a szentgyörgymezei kocsmánál... Rendszeresen el kellett játszani, hogy távoli, régen látott ismerősként futunk össze. Sétálgattunk, le-leültünk egy padra, s közben észrevétlenül, vagy közömbös ábrázattal nyújtottam át a "Barátomtól hallottam" - kezdetű irományt. Hol öt, hol tizenöt percig tartott a randevú.
– Kialakult önök között emberi kapcsolat is?
– Azt hiszem, látta rajtam a főhadnagy, hogy rühellem magam, amiért hagytam, hogy behúzzon a csőbe. Eleinte arról győzködött, hogy a fiatalok védelmében teszem, amit teszek. Missziót teljesítek a bűnözés ellen, az egészséges ifjúság védelmében. Akkor volt ugyanis a narkó első reneszánsza a városban. Én is láttam olyan tragédiát, amelyet a kábítószer okozott. Azzal nyugtatgatott, csak arra használnak fel, hogy több olyan ne történhessen, s én ezt néhány másodpercre el is hittem. Szégyellem magam érte, de ezzel az ürüggyel kicsalta tőlem még az általam vezetett kertvárosi ifjúsági klub tagnyilvántartását is. Valóban előfordult ott néha egy-két szipós, de ma már tudom, hogy nem azért voltak kíváncsiak ránk, s nem ezért tették lehetetlenné működésünket. Az volt a baj, hogy vidám ábrázatú, engedelmesen bólogató KISZ-fiatalok helyett olyan emberek jöttek ott össze, akik felháborodni, szitkozódni is tudtak azon a sok ocsmányságon, amelyet a szocializmus zászlaja alá hazudva adagoltak bőszen, országszerte – nem utolsó sorban a BM-esek –, akik úgy éltek közöttünk, mint a törvényenkívüliek.
Felfedeztem egyszer egy esztergomi kocsmát, amelyben lengyelek LSD-t árultak. Örömmel számoltam be róla a jelentésemben. Más hír nincs? Bős-Nagymaros ügyében nincsenek új fejlemények? – kérdezett vissza, úgy olvasva el a jelentésemet, hogy szinte az arcára volt írva, nem érdekli, melyik az a kocsma. Akkor világosodott meg az agyam, akkor jöttem rá, hogy én nem az ifjúságvédelemnek, nem a bűnüldözésnek, hanem csakis az államvédelemnek kellek, ’89 tavaszától tőlem nem is kértek mást, mint politikai információt. Hol, ki és mit mondott Nagy Imréről, milyen arcot vágott, egy-egy MSZMP-s, MSZP-s zsiványság lelepleződésekor, milyen zenekarok, milyen dalszövegekkel, milyen félmondatokkal „izgatják” közönségüket, ki milyen szervezetnek a tagja, azoknak kik a szimpatizánsai, milyen autóval jár Deutsch Tamás, tényleg az édesanyja-e a sofőrje?... Amikor látszott a pofámon, hogy az egésztől forog a gyomrom, s amikor visszakérdeztem: – Miért érdekli mindez a BM-et akkor, amikor Bős-Nagymaros ügye rég megbukott, amikor az egész bolsevista eszmerendszer hitelét vesztette, amikor törvényes párt az MDF, az SZDSZ, a Fidesz, s az összes többi?! – akkor Szabó Balázs, mint higgadt bölcs apa, forrófejű, félhülye gyerekének megmagyarázta: nem az a baj, hogy van ellenzék, hanem az a baj, hogy az ellenzék arra buzdít, hogy ne dolgozz, ne tanulj, csináld az anarchiát, s döngöld földbe az országot háborús romjaiból vérével és verejtékével felépítő bátor kommunistákat!... Ugye, ismerős a duma? A kezükben voltam. Éreztem, ha kibújok, kegyetlen bosszút állnak. Jobb híján lényegtelen adalékokkal írtam tele a jelentéseket. „Deutsch Tamás fehér Lada 1200-assal érkezett Esztergomba” – ott sem voltam, nem is láttam a kocsiját. Eljártam Pestre, meg az ország túlsó felébe, ottani jelentéktelen zenekarok jelentéktelen koncertjeiről hoztam jelentéktelen dalszövegeket. Felfedeztem valahol egy falba vésett horogkeresztet, beírtam a jelentésembe, s hazudtam, mellébeszéltem, ahogy csak tudtam. – Nagyon passzív vagy, túl általánosan fogalmazol, nem mászol bele a dolgok sűrűjébe – kaptam az örökös letolást, s közben megdöbbenve fedeztem fel, hogy minden levél, amelyet nekem hoz a posta, egyforma szigszalaggal van átragasztva, s közülük az egyiken, amelyiknek tévedésből a túlsó oldalára ütötték rá a bélyegzőt. Szóval azon a ragasztás végigfut a pecsét lenyomatán.
Akkor már csak a tatai Fidesz-esek között éreztem jól magam. Örömmel mentem közéjük – azt sem nehéz kitalálni, miért nem az esztergomiak közé –, ők úgy gondolkodtak, mint én. Nem sokkal később viszont megkaptam az utasítást, hogy épüljek be az esztergomi Fidesz-csoportba, amely szerintük véresszájúak gyülekezete. Jelentsem valamennyi ténykedésüket, különös tekintettel egy veszélyes emberre – aki azóta végtelenül jámbor ismerősöm –, Meggyes Tamás kertvárosi könyvtárosra. Ezt ’89 novemberében kaptam utasításba, hiszen akkor, s még jócskán az Országgyűlés tiltó rendelkezése után is, szép számmal születtek efféle parancsok. Ahogyan mondták, beépültem, aztán egy szűk hónap elteltével, december 13-án nem mentem el a soron következő „koncertre”, hanem felfedtem magam, a Fidesz-ben, elmondtam, ki vagyok, miért jöttem közéjük. Elállt a lélegzetük!
– A BM azóta nem kereste meg?
– Nem. Magam is csodálkozom rajta, de így van. Igaz ugyan, hogy a „Dunagate” kirobbanásakor a régi címre (Tatabánya, Rendőr-főkapitányság) küldtem egy szakszerűen – azaz ékes virágnyelven – megfogalmazott levelet: Változások történtek a magánéletemben, egyre kevesebb a szabadidőm, többé nem tudok koncertekre járni, felhagyok a muzsikálással stb. Megírtam, de azt hittem, ez kevés. Igazából még most is azt hiszem. Nem hagynak ők ilyen könnyedén magamra. Félek. A bosszútól sokkal jobban félek, mint a nyilvánosságtól. Tudom, a cikk után lespionoznak városszerte, lehet, hogy le is köpnek, de nem baj. Jobb így, hogy nem viszem sírba a titkomat. Megkönnyebbülök, ha kibeszélhetem magamból. Tudja, a legfontosabb az, hogy őket jobban utálom, mint amennyire szeretem azt, hogy népszerű vagyok.
Arra a kérdésemre, szerinte hány spion dolgozik a megyében, a következőket válaszolta:
– Nyolc-tíz olyan beosztású tiszt van, amilyen Szabó Balázs. Ők egyenként nyolc-tíz emberrel tartanak rendszeres kapcsolatot. Szóval fő, vagy mellékfoglalkozás gyanánt körülbelül 100 fő figyel bennünket.
Azt is elhittem neki, hogy „munkájáért” egyszeri kétezer forint felvételétől eltekintve soha sem kapott pénzt, de azt, amit a hálózat nagyságáról mondott, képtelen voltam komolyan venni, mígnem február 10-én a rádióban hallgattam a 168 órát, abban is egy budapesti, önmagát felfedő „Szabó Balázs” – Baicsy István főhadnagy – nyilatkozatát, s az valahogy így szólt:
– Az államvédelem operatív tisztjei a besúgók száma és aktivitása után kaptak fizetésemelést, előléptetést. Nekem budapesti főiskolák és egyetemek képezték a merítési területemet. Az intézmények tanulmányi osztályain minden szeptemberben elkérték az elsőéves hallgatók személyi anyagát. Olyan diákokat kerestünk, akiknél minden stimmelt. Ez annyit jelentett, hogy szüleik pártmunkások, netán munkásőrök, önkéntes rendőrök, ők aktív KISZ-esek, ifjúgárdisták stb. Ezeket hívtuk be egy-egy beszélgetésre. Így lett intézményenként és évfolyamonként legalább tíz-tíz megbízottunk, ők rendszeresen hozták a jelentéseket. Ugyanilyen kapcsolataink tanárokkal is voltak, s ha valaki ittasan vezette az autóját, vagy másfajta, zűrös szabálysértésbe keveredett, azzal is elbeszélgettünk és felvetettük neki, hogy „valamit valamiért” alapon lehetne szó arról, hogy abban a pillanatban visszakapja a szabálysértési bírság összegét, mihelyt „kifizeti”. Szinte kivétel nélkül kötélnek álltak. Olyan is volt, aki szolgáltatásaiért lakást kapott cserébe.
Olyan is volt?!
Szabó Péter
Olvasói hozzászólások:
Egykori MÖM-tag levele Budai Kucu Attiláról
Exrendőr olvasónk: Aki nem akart, nem írt alá - még 2001-ben sem!
Furfangosan is el lehetett kerülni a III/III-as beszervezést