Ugrás a cikkhez
Reklám

Első rész: Szex állatokkal, halottakkal, gyerekekkel: a deviánslobbi a várt irányba halad (I. rész, 18+)
 
A gyerekekkel való fajtalankodás társadalmi elfogadtatásának célja nem mai jelenség – sőt, pár évtizede nagyobb hévvel zajlott mindez a homoszexuális mozgalmak és szervezetek sorra elért sikerein felbuzdulva, főleg mivel a ferde hajlamú férfiak és pedofilok között jelentős az átfedés (mint alább is látjuk majd). Pár éve írtam már például az ún. európai '68-asok pedofil napközis programjáról, de ott volt például az akkori német kormány által is támogatott progresszív kísérlet, aminek keretében elhanyagolt gyerekeket helyeztek el konkrét pedofilok által üzemeltetett árvaházakban. (A folyamat szakértője és vezetője a homoszexuális Helmut Kentler volt.)
 
Bár mindez nem új, az elmúlt években újabb lökettel lendült be a gyerekek szexualizálásának normalizálása (feltehetően a „transzgyerekek” médiabeli pozitív ábrázolásának hatására), s így a szexuális devianciák elfogadtatása, amint arra részletesebben rámutattam egy éve James Cantor klinikai pszichológus kapcsán. Ennek az újabb hullámnak a részét képezi Joseph Fischel Yale-docens is pár társával.

Fischel könyvének ismertetését folytatva megállapítható, hogy bizonyos más témák esetében nem annyira nyílt és világos a docens állásfoglalása, mint a transzszexuálisok megtévesztéshez való joga kapcsán, amit az első részben láthattunk. Jellemző módszertanára, hogy nem mindig foglal el egyértelmű álláspontot, sokkal inkább az adott esemény (például az állatokkal vagy halottakkal folytatott szexuális aktus) ellenében felhozott jogi és egyéb érveket igyekszik nevetségessé tenni, félrebeszéléssel összekuszálni mindazt olyan szintre, ahol már az olvasó szerint értelmetlen vagy etikátlan az adott dolgot ellenezni. Az állatokkal folytatott fajtalankodás kapcsán ez jól megfigyelhető. Nem írja, hogy „ez rendben van”, de az ellenérveket támadja, így az olvasó előtt nyitva marad az ajtó, anélkül, hogy a szerző azt mondaná neki, menjen be rajta.
 


Joseph Fischel docens úr transzvesztitaként

 
Állatok és szemantika

Fischel szerint „ha törvényen kívülre helyezzük az állatokkal folytatott szexet, jobb lesz, ha minden más olyan mezőgazdasági és állattenyésztési szokást is illegálissá teszünk, ami állatok szenvedését okozza (és miért nem tekintjük a lovak herélését szexuális bántalmazásnak, ha az általuk történő nemi behatolást annak tartjuk?)” (Joseph J. Fischel: Screw Consent: A Better Politics of Sexual Justice, 2019, 29. o.). Miért tekintünk nem szexuális bántalmazást nem szexuális bántalmazásnak, ha szexuális aktust szexuális aktusnak tekintünk – ez a körkörös érvelés a talmudi szócséplés jellemzője. Természetesen a lovak herélésének jó okai vannak: az állat higgadtabb, tanulékonyabb, kevésbé agresszív és kevésbé veszélyes lesz, ahogy eugenikai szempontból is tanácsos a szaporodásra nem valókat kiiktatni a génállományból. Kasztrálás nélkül mára már ki tudja, milyen borzalmas állapotban lenne az átlagos ló. De Fischel célja itt a porhintés, az egyenlőségjel manipulatív, öncélú használata.

Másik hasonló érve a következő: „Ha az állatok bele nem egyezése etikailag releváns lenne, akkor sokkal inkább kéne aggódjunk a fajok közti szex helyett, például, a tömeges húsfogyasztás, az ipari állattenyésztés és a halászati ipar miatt. És ha a »fajok közti szexuális bántalmazás« bármilyen értelemmel is rendelkezik, akkor az nem egy lóra vonatkozna, ami egy férfit hág meg, hanem arra, amikor férfiak és nők elkábítják a lovat, és eltávolítják annak heréit” (I.m., 118. o.). Hogy az ipari állattenyésztéssel gondok vannak, lényegtelen a szexualitás tekintetében, ahogy az sem világos, miért következne a húsevésből a fajtalankodó aberrációk normalizálása.

Fischel egyik hivatkozási pontja itt Peter Singer, egy ausztráliai zsidó erkölcsfilozófus és professzor a Princeton Egyetemről és a Melbourne-i Egyetemről. Egyik esszéjében ő már 20 éve hirdette, hogy az állatokkal való szexet el kéne fogadni (Singer, 2001). Singer szerint:

Párosodunk, ahogy ők [az állatok] is. Péniszük és vaginájuk van, ahogy nekünk is, és az a tény, hogy egy borjú vaginája kielégítő lehet egy férfi számára, azt mutatja, hogy mennyire hasonlóak ezek a szervek. [...] Ki ne lett volna már olyan összejövetelen, ahol azt megzavarta egy kutya, aki az egyik látogató lábát megragadta, és péniszét élénken dörzsölte annak? A házigazda általában ellenzi az ilyen viselkedést, de privát helyzetben nem mindenki ellenzi, hogy a kutyája ilyen módon használja őt, és néha kölcsönösen kielégítő élmény alakulhat ki.

Nekik is van nemi szervük, hát miért ne lenne elfogadott a degenerált aktus? Logikus érvelés az erkölcsfilozófustól. (Ellenérvekért lásd Piers Beirne, a jogi tanulmányok és szociológia professzorától: Beirne 1997; 2001, aki rámutat: a múltban gyakran a peccatio contra naturam [bűntény a természet ellen] volt az emberek véleménye minderről.)

„Ugyanannyira morálisan kifogásolható a bestiális [állatokkal folytatott] szex, mint a[z állati húst tartalmazó] vacsora?” – teszi fel a talmudi kérdést a szerző (I.m., 120. o.). Ezen deviáns keretek között gondolhatja csak valaki, hogy a következő fischeli érvelés meggyőző: „Undorodunk attól az embertől, aki szexel egy döglött csirkével; de nem kellene többeknek morálisan undorodnia inkább attól, hogy megöltük azt a csirkét? Az undorító emberek, ezek szerint, felháborítóbbak, mint a szenvedő állatok.” (I.m., 122. o.) Mivel az ember evolúciósan egy húsevő lény, így természetesen a csirkét meg kell ölnünk ahhoz, hogy megegyük, de a csirkével – se döglötten, se élve – nem folytatunk szexuális aktust: mert emberként döglött csirkékkel nem szexelünk. (Mindezt ezek szerint el kell magyarázni az okoskodó teoristának.) Emberként evolúciósan semmilyen oka nem volt (és nem lenne) az állatokkal való fajtalankodásnak (sőt, betegségek, kockázatok terén akár még káros is lehet, mint azt annak az ún. Mr. Handsnek a példája is mutatja, aki egy lovat vett rá arra, hogy vele az anális aktust folytasson, amibe a homoszexuális zoofil degenerált aztán belehalt az ebből eredő belső sérülései miatt.)

Holttestek és cinizmus

Fischel ezután áttért a holttestekkel folytatott szexuális aktusokra: itt a beleegyezés valóban nem lehet mérvadó. Érvelésének alapjául egy eset szolgál, amiben három fiatalember kiásott egy frissen eltemetett lányt, hogy azzal fajtalankodjanak. Szerinte „ha az áldozat vitathatatlanul halott, akkor ő – helyesbben az – nem lehet szexuálisan bántalmazva, mert a szexuális bántalmazás személyekkel történik (és talán egyéb öntudatos lényekkel).” (I.m., 125. o.) Hogy az elhunytat embernek – emberi halottnak – tekintjük, nem tárgynak, s így kijár neki az emberi méltóság „utolsó útján”, avagy „végső nyughelyén” is, talán érthetetlen koncepció a zsidónak (holokauszt-emlékművek kapcsán talán máshogy vélekedne), de az emberiség történelme folyamán ez a halottainkkal kapcsolatos kegyelet sok kultúrában kirajzolódik.
 
Fischel ugyanakkor joggal kritizálja azon törvénykezést, ami a beleegyezésre (illetve annak hiányára) helyezi a hangsúlyt holttestek kapcsán is, de ezzel együtt minden ellenérvet kigúnyol, majd nyitva hagyja azt a bizonyos ajtót mindenféle saját ellenérv felvetése nélkül. Még más ellenérveket felvonultatókat se idéz: a fentebb említett Piers Beirne több írásából mindössze egyre van hivatkozás, és az sincs érdemben bemutatva, így itt már a transzszexuálisok kapcsán is látott szelektív módszer látható ismét, ami egy könyvet író docens esetében rendkívül felszínes munka. A gúnyolódás viszont könnyebb:

Beleegyezett a billentyűzetem abba, hogy írjak rajta? De pontosan beleegyezett? A lovaknál is jobban, a holttestek rámutatnak a beleegyezés kulcsfontosságú jellegére a szex kapcsán gondolkodásunkban: a szex a holttestekkel helytelen, mert a holttest nem tud beleegyezni, feltételezhetjük. És a lovaknál is jobban, akik minimálisan kifejezhetnek „viselkedésbeli analógiák[at]” a beleegyezést illetően, mint az akarat, érdeklődés vagy izgalmi állapot, a holttestek rámutatnak, mennyire oda nem illő lehet a beleegyezés bizonyos körülmények között: egy holttesttel való közösülés egyáltalán „szexnek” nevezhető? És ha igen, azt a szexet ami meghatározza, az a férfi péniszének a valamibe helyezése, és nem egy kicsit, vagy inkább szó szerint, fallocentrikus ez? [...] El kéne engem ítélni, mert digitálisan bántalmaztam a laptopomat? El kéne Jim Levensteint ítélni, amiért szexuálisan bántalmazta anyja almás pitéjét [utalás az Amerikai pite című filmre]? (I.m., 126. o.)

Majd zárásul megjegyzi, hogy mivel a holttestek nem éreznek, így „ha valami rossz van abban, hogy péniszt helyezünk emberi maradványokba, az nem az, hogy a tetem szenvedne tőle” (uo.). Nem derül ki, mi is a baj a halottakkal való fajtalankodásban, csak a gúny marad az olvasó számára, és az, hogy mennyire is nevetséges ellenezni a „tárgyakkal” való „szexet” – mert halott lányunk, anyánk csupán tárggyá válik itt, hasonlóan egy zoknihoz (I.m., 115. o.), akiknek a perverzek általi esetleges meggyalázása a billentyűzeten való gépeléshez hasonlítható a lelketlen degenerált cinikus, hedonista világában.

Gyerekek és kérdőjelek

A gyerekekkel való szexuális aktusok kapcsán hasonlóan óvatos Fischel, nem érvel túl nyomatékosan annak helytelensége mellett (olyan hévvel főleg, ahogy azt tette a transzszexuális perverzek mellett), de azt „kizsákmányolásnak” nevezi (I.m., 129. o.), ám ennek ellenére szerinte „a »gyerek szexuális bántalmazása« nem feltétlenül jelent valódi szexuális bántalmazást” (uo.). Szerinte „a kellemetlen tény az, hogy nincs megbízható magyarázat a felnőtt-gyerek szex rossz mivoltának miértjére” (I.m., 127. o.). Fischel David Finkelhor amerikai szociológus 1979-es eszmefuttatását mutatja be, miszerint a felnőtt-gyerek szex helytelensége nem lehet az amúgy ártatlan gyerek feltételezett kiforratlan szexualizációja, mert a gyerekek szexuálisan kíváncsiak és az ártatlanság egy szociális konstrukció – sőt, a gyerekek megóvása a szextől csak sebezhetőségüket növeli (I.m., 127. o.). Ennek ellenére Finkelhor határozottan elítélte a felnőtt-gyerek szexuális aktust, mert az szerinte (a beleegyezésre nem alkalmas gyerek miatt) elfogadhatatlan. Fischel már egyáltalán nem ennyire egyértelmű, ő csupán annyit hajlandó írni, hogy „a szex felnőttek és fiatal gyerekek között helytelen” (I.m., 25. o.). Itt a hangsúly a „fiatal gyerek”-en van, mert valamiért nem alapvetően „gyerek”-et írt a teorista, és nem határozta meg, mi szerinte a „fiatal” – 5 éves? 10? 11 már talán nem „fiatal gyerek”, így nem helytelen a szexuális aktus velük? A kiskapu nyitva marad, az olvasó azzal ér a fejezet végére, hogy nem tudja mi a baj a felnőtt-gyerek szexuális aktussal, azon túl, hogy kizsákmányolás, de nem feltétlenül szexuális bántalmazás, és a gyerek amúgy is szexuálisan kíváncsi.
 


Joseph Fischel


Szakmai felszínességét ismét mutatja, hogy amit Fischel nem tart fontosnak még említeni sem, az a rengeteg tanulmány, mely irodalom bőséges adattal alátámasztva igazolja, hogy a gyerekkori szexuális molesztálás és bántalmazás az élet számos területére van hosszútávú romboló hatással: „Világos, hogy a CSA [gyerekkori szexuális visszaélés] köthető a negatív pszichoszociális és egészségügyi helyzet kockázatához.” (Murray et al., 2015), avagy: „Mára már létezik egy megalapozott ismeretanyag, mely világosan összefüggésbe hozza a gyerekkori szexuális visszaélést a felnőttkori depresszív tünetekkel, szorongásos tünetekkel, szerhasználattal kapcsolatos rendellenességekkel, étkezési rendellenességekkel és poszttraumás stressz zavarral.” (Mullen és Fleming, 1998; lásd még: Davis és Petretic-Jackson, 2000; Ahmad, 2006; Trickett et al., 2013; Easton et al., 2011). Az Amerikai Pszichológiai Társaság világos állásfoglalása, reagálva egy tanulmányra, ami kollégisták adataira hivatkozva azt állította, hogy nincs káros hatása a felnőtt-gyerek aktusoknak, nyíltan normalizálva a pedofíliát: „A tény az, hogy a pszichológiai irodalom többsége a gyerekkori szexuális visszaélés áldozatokat érintő komoly negatív hatásaira mutat rá. [...] Semmilyen felelős mentálhigiénés szervezet, beleértve az Amerikai Pszichológiai Társaságot, nem helyesli a pedofíliát vagy tagadja annak negatív hatásait a gyerekekre. Bármilyen nyilatkozat, ami mást sugall, a valóság komoly eltorzítása” (APA, 1999). (Az efféle tanulmányokban természetesen nem csak a nemi erőszak, de bármilyen felnőtt-gyerek szexuális kontaktus értendő.) A szakértő Fischelt mindez nem érdekli (manipulatívan tálalt transzszexuális gyilkossági adatok annál inkább), szerinte „nincs megbízható magyarázat a felnőtt-gyerek szex rossz mivoltának miértjére”.

A „beleegyezés” kérdése mellett eleve ott van az alapvető civilizációs és kulturális alap (amit itt igazolnak a fenti adatok is): azért nem fogadjuk el az állatokkal és holttestekkel, vagy gyerekekkel való szexuális aktust, mert állatokkal, holttestekkel és gyerekekkel a mi civilizációnkban, kultúránkban nem folytatunk szexuális aktust. A mi kultúránkban kasztrálhatunk egy állatot beleegyezése nélkül (aminek mellesleg jó oka is lehet, például a kóbor állatok számának növekedését megelőzendő stb.), de nem élhetjük ki rajta magunkat elborult perverz módjára. Mert a mi világunkban ilyet nem teszünk. Aki ilyet tesz, az a mi mércénkkel egy aberrált perverz. Kultúránk és civilizációnk nem lévén morálisan semleges (ahogy semmilyen közösség sem az, alapvető mérce nélkül ugyanis nincs igazi közösség), mi az ilyen személyt kirekesztjük, az állatot pedig az ilyenektől megvédjük.

A történelem és a „pedofil szörnyeteg”

Évekkel ezelőtt írt könyve helyett érdemes Fischel nemrég leközölt egyik könyvkritikáját szemügyre venni, ami a felnőtt-gyerek szexuális aktust illeti. Nem azért, mert itt már végre az életminőségi kihatásra vonatkozó adatokat is tudomásul veszi, hanem mert itt már bátrabban szimpatizál a felnőtt-gyerek aktusokkal. A szintén zsidó Rachel Hope Cleves amerikai-kanadai professzor 2020-as könyvét ismerteti itt Fischel. Ebben a művében Cleves a középszerű Norman Douglas (1868-1952) brit írót mutatja be nekünk. Jobban mondva, rajta keresztül normalizálja a – természetesen homoszexuális – pedofíliát. Mint Fischel összefoglalja: „Cleves dokumentálja a felnőtt-gyerek szex mindenütt ott lévő mivoltát, annak központi szerepét az irodalomban és oly sok turistaközpontú gazdaságban, illetve azon lehetőségeket és problémákat, amiket az intergenerációs, tranzakciós szex okozott családoknak, házasságoknak és hatóságoknak”. Az „intergenerációs intimitások és találkák” – ahogy Fischel a gyerekek megrontását nevezi, „formálta Douglas szociális világát és annak a szerelemmel, szexualitással, művészettel, kalanddal és hatalommal kapcsolatos koncepcióit.” Ahogy a homoszexuális ferde hajlam „melegség”, a transzvesztitizmus és nemi önképzavar pedig „transzneműség” – a nyelv manipulálása hatásos eszköz. Amint azt a ferde hajlamú aktivista, a Washingtoni Egyetem antropológusa, Gilbert Herdt mondta egy interjúban:

Van valamilyen szociális elfogadási folyamat, amiben a pedofilok részt vehetnek és javíthatnak helyzetükön? Egy normalizációs folyamat?

A lépések egyike a nyelvezet és a kategóriák dekonstrukciója lenne. Nagyon, nagyon régi előítéletek, félelmek és morális elkötelezettségek vannak ezekbe temetve. Az elmúlt 25 év tapasztalataiból a kulturális és szexuális történelem leckéi azok, hogy ezen kategóriák lebontása kéz a kézben jár az egyén szabadságával. (Geraci, J. [1994]. Interview: Gilbert Herdt. Paidika: The Journal of Paedophilia, 3(2), 2-17. o.)

Visszatérve Fischelhez, írásában így áradozik:

A könyv leglebilincselőbb részének találtam, amikor olasz gyerekprostituáltak egymással agresszívan hadakoztak Douglas és elvtársának figyelméért és pénzéért. Egy esetben egy idősebb fiú „megkövezett” egy kisebb fiút azért, hogy átvegye helyét az írónál. Az első világháború pusztítása utat teremtett a gyerekkorúak szexmunkájának [a prostitúció finomkodó és támogató megnevezése angol nyelvterületen] Dél-Olaszországban, így Douglas és barátai keveset fizettek a serdülés előtt álló fiúknak, akik egymással versenyeztek, hogy elkísérjék őket mozgalmas túráikra. Amint Cleves dokumentálja, a fiúk (és néha lányok) szexpiacának „része volt a hotelüzemeltetők, szülők és a fiatalok aktív részvétele”.

„Micsoda megdöbbentő drámája a lelkes beleegyezésnek!” – írja a szégyentelen deviáns Fischel, mintha ezek a nyomorult, szerencsétlen gyerekek holmi romantikus-erotikus hévtől hajtva viselkedtek volna így, és nem azért, mert családjuk éhezett, és így pénzhez jutottak... Szintén árulkodó, ahogy folytatja:

Cleves erre és az ehhez hasonló jelenetekre alapozván nem táskahordozója az intergenerációs szexnek, de nem veti el a fiúk kinyilvánított erotikus érdeklődését sem... [...] Sokkal inkább, amit Cleves kiolvas Douglas fiúszeretőinek leveleiből – akik dicsérik annak iránymutatását, szerelmét és szexuális figyelmét –, az a szexuális univerzum, amelyben a szociális egyenlőtlenségek természetessége és normalizálása a hála és élvezet olyan érzését szülte, amit ma már kényelmetlennek vélünk.

Értsd: a ferde hajlamú pedofilnak hízelgő fiúk valójában nem pozíciójukat akarták megőrizni (avagy talán gyerekként befolyásoltan és alárendeltként viselkedtek egy pénzes és manipulatív perverz hatása alatt), hanem igazából hálásak voltak, és ez a hála csakis tiszta lehetett, nem a perverz által kihasznált nyomor szüleménye. Ezt a vélekedést teszi világosabbá Fischel a rendkívül befolyásos Michel Foucault francia ferde hajlamú filozófusra való hivatkozással is (aki, mellesleg, ázsiai kisfiúkat rontott meg temetőkben – Douglashez hasonlóan külföldre utazva, kihasználva az ottani nyomort), idézve a szintén homoszexuális és kommunista Guy Hocquenghem „queer teoristát”, miszerint „hallgasd meg, mit mond a gyerek, és adj annak hitelességet!”. Így folytatja Fischel:

De Cleves archív gyerekei, a férfiak, akik Douglas gyámsága alatt álló fiúsorsról beszélnek, mind fájdalmasan rávilágítanak a szexszel és intimitással kapcsolatos értelmezésekre és tapasztalatokra – vallomások ezek, melyek a férfiak és gyerekek közötti szexet se helytelenné, se helyessé nem teszik ugyan, de alapvetően lenyűgözőek mint történelmi és ismeretelméleti vizsgálat alanyai. És amint arra Cleves rámutat, túl ritkán hallunk a történelem gyerekeitől, főleg nem szexuális szokásaikról és vágyaikról.
 
Majd Fischel még mosdatja a devianciát magát, a „pedofil szörnyeteg” sztereotípiájáról panaszkodva, mondván ez „megtagadja a szexuális moralitás dinamizmusát”, és mint Clevestől idézi, az „eltörli a felnőttek és gyerekek közötti szex [történelmi] gyakoriságát”. A történelemprofesszor Cleves, mint látjuk majd alább is, előszeretettel manipulál ezzel a hamis érvvel: valaminek történelmi léte nem feltétlenül jelenti annak helyességét. Valószínűleg a „szexizmus” vagy „antiszemitizmus” kapcsán ezt az egyszerű elvet nem kéne neki magyarázni, mégis ezzel igyekszik normalizálni itt éppen a pedofíliát. Cleves egy másik érve szerint „történelmileg a hatalmi egyensúlytalanság a férj és feleség között nem volt annyira különböző a felnőtt és gyerek közöttitől; a kulturális felépítése a »pedofil szörnynek« elmossa a szociális kapcsolatok közötti egyenlőtlenségeket is.” Amikor a biológiai valóság és evolúciós hasznosság (esetleg magasztos szakrális elvek) helyett csak az elnyomott és elnyomó kettősségén keresztül szemléli a kultúrmarxista elemző a világot, nem csoda, hogy abszurd logika mentén a nők természetes férjüknek való alárendeltségével normalizálja a gyerekek megrontását is – hogy a gyerekkori szexuális kizsákmányolásnak kimutatható patologikus következményei vannak, ellenben a férj és feleség párosítással (melyből a gyerek és család, majd nemzet ered), már egy szexista, patriarchális és fasiszta gondolkodás, feltehetően.
 


Rachel Hope Cleves

Fischel majd így zárja ismertetőjét: „És így a kérdés számunkra, Douglas számára, és talán Cleves számára is: elegyedhet-e egy felnőtt szexuális kapcsolatba egy gyerekkel úgy, hogy tiszteli őt mint morális lényt, mint egyenlőt, függetlenül attól, hogy a gyerek legálisan (vagy ontológiailag) képes-e a beleegyezésre? Nem akarok helyette beszélni, de szerintem Cleves azt válaszolná, hogy igen (és ezt válaszolom én is...)”. Könyvéhez képest ez már világos beszéd. Annak a felvetése, hogy Douglas esetleg „tisztelte-e”, „egyenlőnek” tekintette-e a kizsákmányolt, nyomorgó gyerekeket, egy beteges vicc, de a lényeg kimondásra került.

Miközben felforgató zsidók, mint itt Fischel vagy Cleves, azzal érvelnek, hogy morális kifogás a deviancia ellen nem elegendő (miszerint nem szexelünk állatokkal, pont azért, mert azok állatok), hogy kulturális és etikai korlátok nem legitimek („megenni az állatot megengedett beleegyezése nélkül, de szexelni vele már nem?”), azzal egyidőben a Fischel-félék természetesen a társadalmat morális alapokra szeretnék állítani – ahol a „morális” az, ami szerintük az, és így az „immorális”, az erkölcstelen dolog mindaz, ami annak ellentmond: például a devianciák elutasítása („homofóbia”, „transzfóbia” stb.), az etnikai konfliktus miatti panaszkodás („rasszizmus”, „gyűlölet” stb.), a migráció miatti demográfiai változások ellenzése („xenofóbia” stb.), vagy akár csak a faji-etnikai különbségek biológiai alapjainak elfogadása („áltudományos rasszizmus” stb.). A folytonosan kritizáló, furkálódó, agygimnasztikázó felforgatók gúnyolják a társadalom erkölcsalapú védelmét, miközben maguk építenek ki egy kiforgatott deviáns „erkölcsiséget”, amely rendszeren belül az „erkölcstelen” ember kirekesztendő, elítélendő, esetleg büntetendő – mindössze olyan morális kihágások miatt, mint az eltérő („rasszista”, „fóbiás” stb.) vélemény.

Nemek és gyerekek

A pedofilokon kívül a többi szexuális deviáns is Cleves szívügye. Egyik esszéjében (Cleves, 2018) a professzornő történelmileg igyekszik azt bizonygatni, hogy a nemek értelmezése a viktoriánus korszakban sem volt stabilan „bináris” (férfi és nő), mindezt mikroszkóppal keresett és talált pár kirívó eseten keresztül szemléltetvén, mintha a kivétel diktálná a szabályt. Ami esszéjéből hiányzik, az a „tesztoszteron” szó, így az általa (fizikailag és mentálisan) leírt férfias és leszbikus 19. századi nőszemély analízise szigorúan a „transztanulmányok” szemüvegén keresztül kerül feldolgozásra, gondosan megkerülve a biológiát. Természetesen férfias nők és nőies férfiak mindig voltak, mindig lesznek, létük nem bizonyíték az emberi nem kettőssége ellen, sokkal inkább erősítik azt a kettősséget, hiszen az ad mércét, ami alapján megállapítjuk, hogy mi a nőies és férfias. Ismert, hogy a születés előtti tesztoszteronszint (mely az agy fejlődésére is hat) fontos szerepet játszik a későbbi nő férfiasságában, amint azt számos tanulmány bemutatta (például: Hines et al., 2002), és amit az állatvilágban is megtalálunk (például patkányok és rézuszmajmok kapcsán a hivatkozott tanulmányban). Cleves célja azonban nem tudományosság, hanem felfogásunk és értelmezésünk átformálása a fogalmak és szavak manipulálásán keresztül. Mint megjegyzi: „Az átformálódás egy olyan pillanatában élünk, amikor a társadalmi és biológiai nem megértésének új szókincsei és fogalomkeretei lenyűgöző gyorsasággal követik egymást”.

Mint szintén írja, az ő értelmezését más zsidó értelmiségiek határozták meg: a biológiai és „társadalmi nem” megértését Judith Butlernek, a „női férfiasság” megértését Judith Halberstamnak köszöni. Amint arra rámutattam már korábban is, a „genderelmélet” és a vonatkozó ágazatok belterjesen zsidó, absztrakt szójátékokon alapuló „tanulmányágak”. Nem véletlen, hogy Cleves esszéjének jelentősebb hivatkozási pontjai többnyire zsidók, mint az említettek mellett még „Susan” Stryker „transznő” (szintén professzor, természetesen), vagy a teorista S. Bear Bergman „transzférfi”, aki a tekintélyes professzornő Cleves számára ezek szerint komolyan vehető hivatkozási alap, s így idézi is tőle a következő bölcseletet (mely most álljon itt is, szemléltetendő a posztmodernista, dekonstruktivista értelemátformálást): „A butchok [nagyon férfias leszbikus nők] nem kezdő FTM-ek [nőből „férfivá” váló „transzneműek”], kivéve néha, amikor azok, de ez nem egy folytonosság, kivéve, amikor az. A butch nem egy transzidentitás, kivéve ha a szóban forgó butch azt mondja, hogy az, mely esetben az.”



Peccatio contra naturam: S. Bear Bergman (bal oldalon) és "családja" - az ami, mert annak nevezi, aminek


A történésznő más területen is igyekszik „történelmi keretek közé helyezni” azt, amit normalizálni szeretne, hasonlóan manipulatív módon: Pederasztiától pedofíliáig: szex gyerekek vagy fiatalok és felnőttek között az Egyesült Államok történelmében című tanulmánya (Cleves, 2017) ugyan nem tárja elénk a jelenség különösebb történelmi jelentőségét, de itt is – ahogy a nemiség kapcsán a másik írásában – mikroszkópjával egy apró részletre fókuszál, majd azt normalizálja, mintha a történelemben valami rossz előfordulása annak normális jellegét igazolná. Mint írja:

A NAMBLA [Észak-Amerikai Férfi-Fiú Szerelmi Egyesület; egy pedofil érdekérvényesítő szervezet] panasza [hogy ők „részei a homoszexuális mozgalomnak és központi szerepük van a homoszexuális történelemben és kultúrában”], miszerint a pederasztákat kitörlik a történelemből és a jelenből, nem alaptalan. A mai napig a gyerekek és felnőttek közötti szexualitás történelme nincs megfelelő mértékben tanulmányozva ahhoz képest, mennyire gyakori mindaz, illetve, hogy az mennyire jelentős szerepet foglal el a kulturális képzeletben és a jelenlegi politikában.

Cleves ugyanakkor magát (és pár hasonszőrű társát) szinte hősként állítja be, akik – egyetemi pozíciójuk biztonságában – bátran merik ezt a tabut döntögetni: „Bár az amerikai popkultúra tele van a nemzet iskoláiból és templomaiból származó legfrissebb gyerekbántalmazási botrányokkal, a történészek alig kezdtek bele szükséges kontextust szolgáltatni mindennek a megértéséhez. Tudom személyes beszélgetésekből, egyes szakértők aggódnak, hogy a gyerekek és felnőttek közötti szex témájának bármilyen történelmi közegbe helyezése veszélyeztetné a karrierjüket.” Ezért teszik ezt egyesek (mint ő is) mindenféle gond nélkül, egyetemi kiadású könyvekben akár. A történésznő által felvázolt képpel szemben számos akadémiai pedofilbarát tanulmány készült már – például a nyíltan pedofil tudományos folyóirat, a Paidika: A Pedofília Naplója 12 számot is megélt. A pedofilpárti szakirodalom cáfolatára egy egész könyv is íródott már, az olyan terebélyes (Jay Fink et al., 2002).
 


"Szexuális szabadságot mindenkinek!" - hirdette a NAMBLA

Cleves tanulmányában az ellenzők érveit nem mutatja be, azoknak jelentőséget nem tulajdonít, szerinte az elmúlt évtizedek pedofilellenes megnyilvánulásai mindössze „morális pánik”-nak nevezhetők. Egyedül némi feministák a családon belüli szexuális kizsákmányolás kapcsán megfogalmazott kritikáját említi (melyben szerintük a baj a „patriarchális erőszak lányok ellen a férfi családtag által”). Írása eleve jellemzően indul Gayle Rubin zsidó leszbikus „teorista” elismerő méltatásával, aki annak idején 1984-ben maga is támogatóan írt a pedofíliáról, azt jósolva, hogy 20 éven belül ez a „morális pánik” eltűnik a pedofília körül. Szerencsére ez még nem történt meg.

A kaliforniai zsidó Andrea Friedman bírósági fogalmazó Törvények, melyek büntetik a természetet, ahelyett, hogy megbirkóznának vele című esszéjében (Friedman, 2013) szintén hasonlóan érvel a pedofília természetessége mellett, talmudi logikával a balkezességhez hasonlítva a deviáns perverziót:

A balkezes embereket, avagy „balosokat” diszkriminálták a történelem folyamán. [...] Történelmileg kísérleteket tettek arra, hogy a balosokat jobbosokká neveljék át, például arra kényszerítve őket, hogy jobb kézzel írjanak. Ennek ellenére a természetes balosok továbbra is a bal kezüket részesítik előnyben.

De mi köze van a balkezességnek a pedofíliához? Nos, a válasz az, hogy a kettőnek sok köze van egymáshoz. Mindez a tudományban összpontosul. Friss kutatások arra utalnak, hogy a pedofília – egy szexuális vonzalom a serdülőkort még el nem érő gyerekek iránt – valójában egy biológiai állapot az agyban, amivel az egyének születnek, hasonlóan a balkezességhez.

Hogy a „biológiai” mivolta miatt nem lesz „sok köze” a kettőnek egymáshoz, most mellékes, de Friedman célja itt nem a pontosság, hanem a félrebeszélés. Egyrészt, bár a szexuális beállítottság valóban részben veleszületett tulajdonság, de jelentős részben alakul ki – vagy módosul – környezeti hatások miatt is (lásd az általam korábban bemutatott több vonatkozó tanulmányt itt), így a kettő nem összevethető, azon túl, hogy a hasonlat értelmetlen eleve: számos olyan káros és veszélyes dolog alapja lehet (részben) biológiai, amit egy egészséges társadalom nem tűrhet és akár törvényekkel kell visszaszorítson vagy büntessen. Friedmannek ezt úgy látszik el kell magyarázni – de valószínűleg értené ezt ő is, és nem érvelne a törvényi büntetés ellen, ha valaki megölné az anyját, arra hivatkozva, hogy túl magas tesztoszteronszintje miatt volt ennyire agresszív, így ez természetes, veleszületett adottság, „nem tehet róla”. Friedman célja itt nem a humánusság vagy az igazságosság, hanem a manipulatív felforgatása a hagyományos civilizációs alaptételeknek.

Alapok és gyökerek

A pedofília és mindenféle szexuális aberráció normalizálása túlmutat merő homoszexuálisokon: egyesek számára a hedonizmus és deviancia a felszabadulás eszköze – nemcsak egyéni, de társadalmi szinten is (például az „egyenlőtlenségek” és „rasszizmus” alól is, mint azt Fischel írta). David Paternotte brüsszeli szociológiaprofesszor egyik tanulmányában (Paternotte, 2014) például a zsidó Mieli kapcsán így ír: „Hasonlóan, az olasz teorista Mario Mieli, aki a homoszexuális felszabadítási mozgalom egy másik kulcsfigurája volt, egy specifikus szerepet ruház a szexuális perverziókra, amint »a vágy alapvetően hermafrodita természetének teljes gátlástalanítását és felszabadítását« veszi célba, beleértve a pederasztiát és efebofíliát.” Miután számos homoszexuális szervezetet bemutat, Paternotte megjegyzi: „Amint ebben a rövid összegzésben bemutatásra került, a beleegyezési [jogi] korhatár és a generációk közötti kapcsolatok kétségtelenül részei voltak egyes homoszexuális csoportok irányelveinek...”.

A felszabadulás szinte vallásos jellegű célja azonban az 1960-as évek utáni deviáns polgárjogi mozgalmak és értelmiségiek előtti időbe nyúlik vissza. Mint Paternotte is rámutat: „A szexuális forradalom ihletői, mint [a zsidó] Wilhelm Reich és [a zsidó] Herbert Marcuse is mutatott érdeklődést a kiskorúak szexualitása és a generációk közötti kapcsolatok iránt. [...] Marcuse azt állította, hogy a »perverzióknak« speciális szerepe van a kapitalista szexuális elnyomástól a polimorf szexualitás eléréséhez vezető folyamatban. Továbbá, amint arra [Jeffrey] Weeks emlékeztetett, a perverzióknak része volt a pedofília is Marcuse gondolkodásában, és arra úgy tekintett mint »lázadás a szaporodási norma ellen, az Eros egy teljesebb értelmének irányába mutatva, ahol az élet iránti hajtóerőt megtestesíti a test minden lehetőségének a felismerése«”.
 


Wilhelm Reich


Wilhelm Reich – aki egy súlyosan elborult perverz volt maga is – szerint a gyereket fogságban tartja a hagyományos [európai] családmodell, és ezért fontos „A gyereknek valódi szexuális tudást adni [...] Amint a gyerekeket és fiatalkorúakat elérjük tömeges szinten a szexuális érdeklődéseiken keresztül, egy erőteljes ellensúly alakul ki a reakciós erőkkel szemben.” (Wilhelm Reich: The Mass Psychology of Fascism, 1946, 168-169. o.) A fasizmus elleni harc része tehát a gyerekek szexuális deviálása. Ezt visszhangozta Joseph Fischel is, amikor az első részben bemutatott cikkében a heteroszexuális családmodellt festette fel a gyerek ellenségeként, szemben a felszabadító „Pride” parádéjával. Hasonlóan a zsidó „feminista gondolkodó” Sophie Lewis szerint „nem lehet feminista jövőnk a család eltörlése nélkül”, ami egyben a „queer gyerekek” érdekét is szolgálná. Mint Lewis megjegyzi máshol: „ne legyen félreértés, nincs abban semmilyen ténybeli hiba, ha megjegyzik [az antiszemiták], hogy egy zsidó/zsidóimádó vagyok, aki elkötelezett a fehér faj elpusztítása iránt.” A mai Lewis-féléknek elvi alapot szolgáltató Reich szerint a heteroszexuális kis család modellje elnyomja a gyereket, és a tekintélyelvű berendezkedés iránti engedelmességre neveli őket azzal, hogy megtagadja tőlük a szexualitás felszabadító hatását, s ezzel így megágyaz a tekintélyelvű társadalom újratermelődésének, ami melegágya a fasizmusnak (lásd: Theodor W. Adorno A tekintélyelvű személyiség [1950] című munkáját az Amerikai Zsidó Bizottság szponzorálásával).

Az említett Herbert Marcuse a zsidó Frankfurti Iskola kritikai elméletén keresztül értelmezi a deviancia felszabadító hatását. Amint a másik befolyásos teorista, Max Horkheimer írta erről a módszertanról: „a [kritikai] elmélet célja soha nem egyszerűen a tudásanyag növelése. Annak célja az ember emancipációja a szolgaság alól” (Max Horkheimer: Critical Theory: Selected Essays, 2002, 245. o.) Ez azért fontos, mert: „A következő történelmi cél azon szociális kapcsolatok megszüntetése, melyek jelenleg visszatartják a fejlődést.” (I.m., 248. o.) Természetesen itt a hagyományos európai erkölcsiségről és rendről beszél. Ezen kritikai elmélet tanítványa volt a nyíltan deviáns- és pedofilbarát Gisela Bleibtreu-Ehrenberg, antropológus-szexológus, aki Nyugat- és fehérellenes szemszögből tartotta fontosnak „felszabadítani” a deviáns viselkedést az emberben. Szerinte tanulhatna az elnyomó Nyugat a primitívebb kultúráktól, beleértve a gyerekekkel való szexuális aktus gyakorlatát is: „Tanulhatnánk az ilyen megfigyelésekből, és felismerhetnénk az emberi szexuális viselkedés meglepően rugalmas voltát eleve. Az emberiséget rendkívül gazdagíthatná, ha más népek vizsgálatakor megtanulnánk meglátni, mintha egy nyilvános múzeumban lennénk, mennyivel tágasabbak a lehetséges emberi viselkedés határai, mint azt korábban helytelenül hittük, azon előítéleteinkhez láncoltan, melyet a »fehér ember irányvonala« helyezett ránk.” (Bleibtreu-Ehrenberg, 1991)

Visszatérve napjainkba, és rámutatva a fentiek máig tartó hatására, a zsidó felmenőkkel is büszkélkedő Mark Bray a Rutgers Egyetemről, aki az érintett körökben népszerű Antifa: az antifasiszta kézikönyv írója, szintén világossá tette befolyásos írásában, hogy a szexuális devianciák normalizálása, illetve azoknak (akár erőszakos) védelme a hagyományos társadalom aláásásának célját szolgálja, mely szerintük alapvető fontosságú a „fasizmus” elleni harchoz:

Az egyetlen hosszú távú megoldás a fasiszta fenyegetésre az, hogy aláássuk az annak erőt adó társadalmi alapokat, melyek nemcsak a fehér felsőbbrendűségben gyökereznek, de ugyanúgy a fogyatékosellenességben, heteronormativitásban, partiarchátusban, nacionalizmusban, transzfóbiában, osztályuralomban és sok másban. (Mark Bray: Antifa: The Anti-Fascist Handbook, 2017, 209. o.)

Minden, ami a hagyományos európai civilizációból és lelkületből ered, táptalaj a fasizmusnak – beleértve a szexuális aberrációk iránti ellenszenvet. Bray a néger írót, W.E.B. Du Bois-t egyetértve idézi, miszerint Európa (az európaiak) „igazi lelke” alapvetően aberrált és elvetemült. Bray szerint egy másik néger író, Aimé Césaire „helyesen összegezte”, hogy „Európa megvédhetetlen”, de Bray szerint „hozzátehetjük, hogy mint modern identitás, mely a rabszolgaságban és osztályuralomban gyökeredzik, a fehérség maga is megvédhetetlen(uo.). Ennek mentén természetesen a fehérség eltörlését tűzi ki célul a zsidó-ír szerző, melyben így a „transzfóbia” leküzdése (tehát ezen deviancia normalizálása) egy fegyver. Figyelembe véve Európa- és fehérellenes álláspontját, nem meglepő, hogy olyan fősodratú lapok is barátságos felületet biztosítanak propagandája számára, mint a Washington Post. Ennek fényében már világos lehet, miért támadnak a transzgenderizmus ellen akármilyen jó okkal és akármilyen erőtlenül fellépőkre a Bray-féle antifa „hasznos idióták” (lásd az első részben).

Ha minden átfogalmazható értékeltolódással, értelmét veszti a „degenerált”, az „aberrált”, de a „rossz” és a „jó” is, ahogy a „nő” és a „férfi” is immár nyíltan a deviánslobbi fősodratú célkeresztjében van egy hasonló érték- és fogalomeltolással. Ahogy pár évtizede a nemek aláásása is akadémiai területen zajlott (majd később beszivárgott a tömegszórakoztatás területeire, és így a fősodratú kultúrába), úgy most az állatokkal, gyerekekkel való szex is ugyanott forr és érlelődik, míg az is beszivárog a popkultúrába, és normalizálva lesz idővel. A ferde hajlamok népszerűsítésére van példa bőven, lásd a számos tévéműsort és internetes, a monopolhelyzetben lévő közösségi felületek által algoritmikus hátszéllel segített tartalmat.



A YouTube zsidó vezetője, Susan Wojcicki otthonában látogatta meg a James Charles név alatt futó deviáns "sminkes sztárt", akit a videós oldal éveken át reklámozott, de mára már több fiatalkorú fiú rajongója megvádolta azzal, hogy az szexuálisan viselkedett velük az interneten


A sok naiv ember, aki bedőlt a „csak házasodni akarnak” szemantikai trükkjének, valószínűleg nem hitte akkor, hogy rövid időn belül ún. autogünefil fetisiszták (a saját magukat nőként látva felizguló „transzneműek”) fogják kislányaiknak mutogatni magukat egy fürdő női részlegében, vagy hogy transzvesztitának nevelt gyereket romantizálnak főműsoridőben népszerű tévéműsorok. A hanyatlás magától nem áll meg, arra várni értelmetlen. Tenni kell ellene, de bölcs lenne a konzervatívokra nem számítani ebben, amint azt az amerikai példa is mutatja.

Július elején Dallasban az éves konzervatív konferencia, a CPAC keretében „Caitlyn” (Bruce) Jenner is felszólalt, ő ugyanis jelenleg Kalifornia kormányzói pozíciójáért kampányol republikánus (konzervatív) színekben. 2015-ben Jenner egyik beszédében arról büszkélkedett, hogy amikor családtagjai elmentek otthonról, az akkor 10 éves kislányának a ruháiba öltözött, míg egyszer rajta nem kapták (miközben a közönség nevet). „Nagyon óvatos voltam. Őszintén, éveken keresztül csináltam ezt, elmentem szállodákba, nőnek öltöztem, ez meg az, és soha nem buktam le. Be kell ismernem, büszke vagyok erre, oké?” – mondta nevetve. Az emiatti kritikákra reagálva, a népszerű fiatal konzervatív sztár, Tomi Lahren, így írt: „A Caitlyn Jennert érő támadások visszataszítóak. Harcba szállok érte bármikor, és ha emiatt el akarjátok venni a »konzervatív igazolványomat«, vegyétek el, és dugjátok fel magatoknak. A csürhétek nem jobb, mint a baloldalé, sőt, inkább rondább is.” Majd ragozta még tovább: „Felforr a vérem arról hallva, miként viselkedtek egyes »konzervatívok« Caitlyn Jennerrel. Nincs helye a gyűlöleteteknek az Amerika Mindenek Előtt mozgalomban. Mi hiszünk a szabadságban és hiszünk a korlátolt kormányban. Hogy miként éli személyes életét, semmiképpen nem árt nektek!” Nem meglepő, hogy a Gallup adatai szerint az amerikai republikánusok többsége, 55 százaléka támogatja ma már a homoszexuálisok házasodási jogát. (Vesd össze: 2008-ban Barack Obama liberálisként nyert választást úgy, hogy akkor még nyíltan ellenezte a deviánsok házasodását.)



Bruce Jenner: Konzervativizmus, 2021


Fontos felismerni, hogy egy pszichológiailag intenzív és agresszív, elvetemült és sokszor kiemelkedően intelligens (illetve kirívó mértékben zsidó) ellenséggel nézünk szembe, akiknek a célja nem csupán a homoszexualitás, esetleg transzszexualitás elfogadtatása, hanem a nemek, erkölcsök, az alapvető európai rend és lelkület teljes eltörlése (sok esetben a „fasizmus” megelőzése végett, ami zsidó aktivistákra jellemző cél). Korábban már rámutattam, hogy az ún. „LBMTQ+” csoportjába tartozó szexuális deviánsok pszichológiai profilja a pszichológiában sötét triádnak nevezett jellemvonásokban (nárcizmus, machiavellizmus és pszichopátia) kiemelkedően magas a normális emberekhez képest (pl.: Stolarski et al., 2017; Semenyna et al., 2018). Ezt most egy újabb tanulmány is megerősíti: „a biszexuálisok és homoszexuálisok csoportja nagyobb mértékben volt machiavelli [öncélúan manipulatív és hatalomvágyó] a heteroszexuáliskhoz képest. A biszexuálisok inkább voltak pszichopatikusak és narcisztikusak a heteroszexuálisokhoz képest. [...] a magukat biszexuálisként meghatározó nők magasabb pontszámot értek el a sötét triád jellemvonásaiban a heteroszexuális nőkhöz képest.” (Jonason, 2021)
 

Ennek ismeretében rendkívül fontos szétzúzni a fehér emberekre jelentősen ható álmorális narratívát, miszerint a deviáns bomlasztók felemelése és kiszolgálása egyfajta egyenlőségelvű, idealista cél. A „szerelem” és „egyenlőség” jól csengő szavait fegyverként használó bomlasztók ellen az „ez undorító!” nem elégséges érv (bár rövid távú akciókhoz lehet toborzó erő), akkor sem, ha szinte mindenki így gondolja. Fontos a fehér emberek tömegeinek morális alapot adni a deviánsok elleni harchoz – akár bibliai és vallási hivatkozások nélkül is –, rámutatva, hogy mindez hanyatláshoz vezet, és így nem a hanyatlás engedélyezése (esetleg segítése), hanem az egészséges és fennkölt érték megvédése a valóban morális dolog.

Csonthegyi Szilárd – Kuruc.info





Szólj hozzá!

Friss hírek az elmúlt 24 órából