Amikor mi, akik majdnem száz évvel élünk Niemcewicz után, azt látjuk, hogy a zsidóság gyarapodik mindenhol, hogy azok miként akasztanak ki táblákat az utcákon jiddisül, nem lengyelül, hogy azok miként állítják fel saját jiddis nyelvű színházaikat, újságaikat stb., ismétlem, hogy Niemcewicz ezen „elképesztő álma” egyre kevésbé tűnik „elképesztőnek”, hanem sokkal inkább nagyon is valósnak, de még csak nem is a 3333-as évben, talán száz éven belül, vagy annál hamarabb. (Harold B. Segel: Stranger in Our Midst: Images of the Jew in Polish Literature, 1996, 61. o.)

 

A lengyelek ellenszenve a zsidók iránt nem új keletű: például II. Frigyes porosz király a 18. században rámutatott, hogy ha a zsidók keresztények közé keverednek, azokat kizsákmányolják, de Lengyelországban szinte csak zsidók a kereskedők, így egymás között kereskedhetnének a határvidéken:


Mivel addigra Lengyelországot már elárasztották (ezzel is alátámasztva a lengyelek „Judeopolónia” miatti félelmét), Frigyes porosz király sebtapasza a poroszországi zsidó „károsságra” az volt, hogy ki kell őket telepíteni a keresztény közösségek környékéről a lengyel határhoz, mert ott a „szomszéd” úgyis zsidó lesz – gondolta. Ez eleve naiv, mivel a zsidók nem egymással akarnak kereskedni, hanem a gazdanéppel, így idővel visszaszivárognak.

De valóban: a lengyelek ekkorra már egyre súlyosabb teherként élték meg a zsidó jelenlétet. Israel Shahak liberális „holokauszttúlélő” izraeli zsidó professzor – aki azon kevés zsidó történészek egyike volt, akik túlzott mosdatás nélkül voltak képesek bemutatni a zsidóság viselkedését – a zsidó történelemről írt egyik könyvében így írta le a lengyelországi viszonyokat:


A parasztság zsidók általi kiemelkedő megvetése, és ebből (is) fakadó kizsákmányolása miatt később a parasztság is elvesztette türelmét a zsidók iránt, de mielőtt arra is kitérnénk, Shahak így jellemzi ezt a megvetést, ami szerinte nem a múlt századok emléke, mindez később a szocializmusban és napjainkban is megmutatkozik:

 

Zsidó csempészek (Alexander Rizzoni, 1860)

Shahak szerint „A zsidók helyzete leginkább kedvező” olyan rezsimekben, „ahol a nemzeti tudat még nem alakult ki, még kezdetleges szinten sem” (i. m., 67. o.). Szerinte a zsidó elnyomás ott legerősebb, ahol a gazdanép elitrétege eltávolodott a népesség többi rétegétől, így „köztes emberként” a zsidó kiváltságokkal űzheti kétes dolgait. Ez mára még inkább így van: a liberális demokráciában a zsidók nem csak a gazdasági uzsora és sanyargatás területén kap szinte szabad kezet, de a politikai elit, és így a törvényhozás, illetve az oktatás, a tömegtájékoztatás és –szórakoztatás területein keresztül egy minden eddiginél erőteljesebb befolyással rendelkezhet. Ezt a parasztelnyomást így írja le Shahak:


Ezen körülmények között törvényszerű, hogy a gazdanép tagjai (itt a parasztság), akik nem érzik úgy, hogy a felsőbb rétegek tennének valamit az igazságszolgáltatás érdekében, saját kezeikbe veszik azt. Egy 2005-ös, a zsidó-lengyel együttéléssel foglalkozó és több tanulmányt magába foglaló könyvben Keely Stauter-Halsted történészprofesszor írása betekintést nyújt abba, minként is alakult ki egy ilyen zsidóellenes felkelés, a galíciai, 1898. júniusi pogromot vizsgálva.


A történész rámutat, hogy a „a parasztok feletti zsidó dominancia jelképe”-ként tekintett kocsmák voltak a legnépszerűbb célpontjai a zsidóellenes támadásoknak, a legtöbb bírósági ügy is kocsmák megrongálásából, felgyújtásából eredt (i. m., 47. o.) – ezzel is azt támasztva alá, hogy a gazdanép sanyargatott tagjai nem holmi babonás „középkori vallásosság” miatt, és nem is merő idegenellenesség („szociáldarwinizmus”) miatt támadták a zsidókat, hanem a konkrét züllést és adósságot okozó viselkedésük eredményeként. A törvénykezés monopóliumhelyzetet teremtett az alkohol készítésében és árulásában a nemesség számára, a földesurak pedig zsidóknak adták bérbe azon jogokat, hogy azok főzhessenek és árulhassanak alkoholt. A zsidó bérlők pedig a falusiak általi profiton gazdagodtak meg (akik tehát nem rendelkeztek a nemesek jogaival az alkohol előállítására, se a zsidók összeköttetéseivel, hogy azon jogokat bérbe vehessék), továbbá a sokszor 100 százalékos kamatra adott kölcsön miatt sokaknak elárverezték a megélhetést jelentő telkeit és otthonait, mely szintén nem segítette a zsidó-keresztény együttélést (i. m., 49. o.).

 

Egy vodkafeles után (W. Grabowski, 1883)

Mindezt még fokozta az is, hogy a Habsburg kormányzás 1867-ben eltörölte a zsidók ingatlanvásárlását korlátozó szabályozását, aminek következtében a zsidók felvásároltak erdőket és művelhető földeket az elszegényedett köznemességtől. 1890-re már a zsidók tulajdonában volt az erdők 10 százaléka, azon túl, amit béreltek (és parasztoknak kiadtak).

Az ingatlanok megszerzése feldühítette a parasztokat a zsidó szomszédaik ellen, részben mert sérelmezték azt a nekik meg nem adatott alkalmat, hogy a sajátjukkal szomszédos földet vehessenek. A helyi lapoknak írt levelek tucatjai panaszkodott az ingatlanok zsidóknak való eladásáról, annak ellenére, hogy a parasztok azokéval versengő árakat ajánlottak. Továbbá a zsidók uralma a helyi legelők és erdők felett azt jelentette, hogy az ezen területek megszokott használata immár üzletté változott. Ahelyett, hogy engedték volna a falusiaknak a jószágaikat legeltetni a helyi tisztásokon, vagy tűzifának való gallyakat gyűjteni a helyi erdőkből, a zsidó földtulajdonosok bérbe adták a földjeiket ezen célokra, és kivágták az erdőket, faárut csinálva belőlük. Bizonyos esetekben a földnélküli parasztok a zsidó területeken dolgoztak cselédekként, vagy fákat szállítottak a zsidók által birtokolt, kivágott erdőkből. A bérek ki nem fizetésének panasza is előfordult, amikor a bérek a korábbi adósságok törlesztésére mentek el (i. m., 50. o.). Mindez kísértetiesen hasonlít a jelenlegi S447 általi helyzethez, ha az megvalósul: lengyelek lehetnek albérlői zsidóknak saját otthonaikban, melyekért tisztességesen megdolgoztak.

 

A lengyel parasztok így tehát lezüllesztett és/vagy adósságba csalt, és néha szinte rabszolgákként tartott rétege természetszerűen nem érezte úgy, hogy saját hazájában szabad lenne: az erdeiket mohó zsidók kivágták, az állatoknak még a legeltetése is pénzbe kerül, földjeiket elárverezték, s az uzsorás kölcsönök és törlesztések nyomorában kilátástalan parasztoknak ha ez nem lett volna elég, még azt is nézniük kellett, hogy az őket megvető zsidóság közben kiskirályként él. Leegyszerűsítve; a tisztességes, de az emberi aljasság kapcsán naiv parasztok (akik maguk se voltak hibátlanok) és az idegen, őket lenéző, számító zsidók Európa-szerte jól ismert esete ez. Népmesék szólnak erről.

A zsidók „gazdasági rombolását és erkölcsi pusztítását” így valóban jól jelképezte a kocsma, mely a szeszfőzdék mellett a felkelések célpontja volt. A pogromot követően a bíróságokon zsidók képviselték jogilag a perbe fogott parasztokat, ahol a „perek évekig elhúzódtak, és többnyire a zsidó írnokokat gazdagították”. A parasztok panaszkodtak ezekre az ügyvédeikre, akik „rohangáltak a bíróságokon” egész nap, és elhúzták az ügyeiket egészen addig, amíg a paraszt „teljesen tönkrement”. Mint mondták, a zsidók „több boldogtalanságot okoztak, mint amennyi hasznot hoztak” (i. m., 51. o.). A halálos ítélet bevezetése azok ellen, akiket elítéltek a pogromokban való részvétel miatt, erősítette azon feltételezéseket, hogy „a monarchia támogatta a zsidókat a parasztokkal szemben” (lásd itt ismét Shahak professzor vélekedését, miszerint a zsidók számára az a rendszer a legkedvezőbb, amelyikben az elit réteg eltávolodott az alsóbb rétegektől), mindeközben „keresztények otthonait és birtokait kényszerűen elárverezték, ha a pogromokban való részvétellel lettek megvádolva”. A falusi szomszédok zsidók általi megvádolása hónapokon át zajlott a pogrom után, a parasztok pedig úgy hitték, hogy rámutatásszerűen lettek megvádolva és perbe fogva helyi zsidók által „talán korábbi sérelmeik miatt”. Írástudók úgy vélekedtek, hogy „elég volt azokban az időkben a kárt szenvedett zsidóknak, ha megvádoltak egy teljesen ártatlan paraszt szomszédot ahhoz, hogy az börtönben végezze” (i. m., 46 . o.).

 

A galíciai város piacán (Antoni Kozakiewicz, a 19. század második fele)

A történész felidézi, hogy például a gabona tavasszal olcsóbban volt kapható, amit így a zsidók tulajdonképpen összejátszva felvásároltak, majd a későbbi hiány idején kétszeres áron eladtak. „Ahogy a haszonszerzésre úgy kezdtek tekinteni [a parasztok] mint »rafinált összeesküvés«-re, a zsidó kísérletek a gazdasági túlélésre a vidéken a parasztok felfogásával mentek szembe, akik úgy érezték, hogy az ilyen üzérkedések megszegnek egy ki nem mondott erkölcsi kódot” (i. m., 52-53. o.).

És valóban: egy aljas, trükköző idegen csoport üzérkedése az esendő, de tisztességes és értéket előállító, megtermelő parasztvilágban természetszerűen megvetést szül. A csoportközi konfliktus esete ez, amikor is két megoldás logikus: vagy a zsidók válnak tisztességessé (amire alkatukból eredendően nem voltak hajlandóak), vagy a parasztok felülmúlják a zsidókat a trükközésben (amire alkatukból eredendően nem voltak képesek). Ennek hiányában a konfliktus garantált. Egy harmadik lehetőség viszont az ellenállás (bojkott, megregulázás, vagy a zsidók teljes kirekesztése), de az már a konfliktus kategóriája, ahogy az 1898-as pogrom is az volt. Egy kiszámíthatóan robbanáshoz vezető konfliktusé, ami a történelem folyamán már rengetegszer előfordult. Ezt az ellentétet figyelhetjük meg ma is. (A lengyelországi zsidóellenesség gyökerei kapcsán lásd még itt.)

A zsidókommunizmus

Az ország zsidókommunizmusa, lengyel nevén żydokomuna, hazánk vörös múltjához kísértetiesen hasonló, de annál jellemzőbb képet fest. Philip Mendes ausztráliai zsidó egyetemi docens és a baloldali zsidóság történelmének kutatója témába vágó könyvében így ír a lengyelországi kommunizmus kapcsán:


Mendes arcátlanul felrója a „zsidókommunizmus teóriáját” terjesztőknek, hogy azok nem veszik számításba a zsidók kommunista aktivizmusát megelőző antiszemitizmust, ezzel is azt mondva, hogy a zsidók a kommunizmusban a gazdanépek antiszemitizmusa alól akarták tulajdonképpen felszabadítani magukat – de azt a szelektív történelemszemléletet, amivel Mendes másokat vádol, pont maga alkalmazza itt, ugyanis annak az antiszemitizmusnak, ahogy a zsidók kommunista aktivizmusa miatti ellenszenvnek is, szintén volt oka (lásd fentebb). Mendes azt az alaptételt kritika nélkül kezeli, miszerint az „antiszemitizmus” valami indokolatlan jelenség, és így a zsidók a gazdanépek (lengyel, magyar, ukrán stb.) ok nélküli gyűlölete elől menekültek a kommunizmusba. Ez eleve téves, mert a zsidók a kommunizmus elméleti és gyakorlati megvalósulásában is kiemelkedő szerepet játszottak (lásd itt és itt), nem csupán egy rajtuk kívülálló valamiként örültek neki „kommunistapárti érzelem nélkül”. Bár a lengyelek vörös sanyargatásában és megnyomorításában, elnyomásában a zsidók messzemenően részt vettek, tulajdonképpen Mendes értelmezésében ők az áldozatok, és ezért hibáztatni őket tudatlanság.

A zsidókommunizmus kapcsán Mendes megjegyzi ugyanott: „Később a zsidók kiemelkedő szerepe a Lengyel Kommunista Pártban (bár a teljes zsidó népességnek ez csak egy kis része volt), tovább erősítette ezen sztereotípiákat” – tehát a zsidóknak elismerten „kiemelkedő” szerepe volt a kommunista pártban, de a zsidók kiemelkedő szerepe (azaz „zsidókommunizmus”), egy „sztereotípia”, és hogy miért, azt egy bizarr logikával magyarázza: „A szélsőjobbon és a Katolikus Egyházon belül széles körben elterjedt hit volt, hogy minden kommunista zsidó volt, akkor is, ha nem minden zsidó volt kommunista”. Az ilyen érvelés eredendően hazug: nem ismert senki, aki valaha komolyan azt állította volna, hogy „minden” kommunista zsidó lenne, avagy „minden” zsidó kommunista. A Mendes által is elismert „kiemelkedő” szerep a fontos: az arányok, a hozzájárulás mértéke. Így kerül a zsidó történetírásban elismerésre a kommunizmus borzalmaiban játszott domináns szidó szerep úgy, hogy a zsidó áldozati narratíva megmarad.

 

Korabeli lengyel antikommunista rajz

A lengyelországi zsidókummunizmus történetét jól bemutatja a zsidó Jaff Schatz történész által írt egyik klasszikus mű, melyben ő így fogalmaz: „A [zsidó] aktivistákat azon ambíciójuk hajtotta, hogy a háborút követő zsidó életet formálják, saját etnopolitikai víziójuk  mentén. Ezen vízióban a szekuláris zsidó kultúra a szocialista körülmények keretein belül virágozna.” (Jaff Schatz: The Generation: The RIse and Fall of the Jewish Communists of Poland, 1991, 230. o.) Mindez ellentmond nemcsak Mendes félremagyarázásának, de azon magyarázatoknak is, miszerint a zsidók „nem foglalkoztak zsidó ügyekkel”, avagy „megszűntek zsidóknak lenni”. Ez nem csak történelmileg valótlan, de eleve azon alapul, hogy zsidónak lenni csupán identitás kérdése, s bár az identitás nagyon fontos, a faji alkat szintén az: ha például a cigányok felülreprezentáltak az erőszakos bűnözésben, nem sokat számít az, hogy tudatos szinten „cigány identitásuk” van-e, ha etnikai alkatuk és az abból eredő viselkedés és hozzáállás (változó mértékben) adott. Az identitás és kultúra ezen alkatból ered.

Schatz az 1946-os kielcei pogromban megölt 41 zsidó esete kapcsán August Hlond érseket idézi, aki elítélte az elkövetőket, de rámutatott, hogy a zsidó-lengyel ellentétnek komoly oka van „azon zsidók miatt, akik ma vezető pozíciókat töltenek be Lengyelország kormányában és azon törekvéseik miatt, hogy egy olyan kormányzati struktúrát vezessenek be, amit a lengyelek többsége nem akar” (i. m., 207. o.). Hlondt szerint:


Majd megjegyzi, hogy „nem minden zsidó ilyen”, ami persze igaz, de az általa bemutatott helyzetkép valós volt, és napjainkhoz igazítva (pl. bolsevizmus helyett multikulturalizmus), az ma is. A Hlondt által említett „szabadelvű gondolkodás” egyik példája volt Irena (Goldberg) Krzywicka, egy zsidó feminista, aki a könnyű válás, az élettársi viszony, a homoszexualitás, az abortusz, a „szexuális felszabadítás” és a fogamzásgátlás egyik úttörő szószólója volt, mialatt hazánkban két fajtársa, Bédy-Schwimmer Rózsa és Glücklich Vilma képviselte a hasonló szellemű feminizmust. De az említett pogrom idején például a lengyeleket elnyomó rezsim három fejese közül kettő (Jakub Berman és Hilary Minc) zsidó volt. A Lengyel Közbiztonsági Minisztérium (ami nálunk az Államvédelmi Hatóság, ÁVH volt) személyzetének 18 tagjából legalább 13 zsidó volt (Jakub Berman, Julia Brystiger, Józef Czaplicki, Anatol Fejgin, Julian Konar, Mieczysław Mietkowski, Salomon Morel, Józef Różański, Roman Romkowski, Leon Rubinstein, Józef Swiatło, Helena Wolińska-Brus, Piotr Smietanski). Hazánkban megint csak hasonló alakok alkották a vörös gépezet motorját Kuntól Rákosiig, Szamuelytől Gerőig.

De nem csak a vörös berendezkedés politikai gépezetének voltak jelentős, és sokszor domináns részei zsidók: az egyéni tragédiákban is sokszor az élen jártak. Például a Balti-Fehér-tengeri csatorna építésének munkálataiban kb. 126 ezer gulág-fogoly vett részt kényszermunkában, akik közül ebbe kb. 12-25 ezernyi belehalt. A holodomorban és a szovjet titkosrendőrségben, a Csekában is magas rangú zsidó Genrih Jagoda mellett a gyilkos kényszermunka folyamatainak minden főbb felelőse (Naftaly Frenkel, Lazar Kogan, Matvei Berman, Semyon Firin, Sergey Zhuk, Yakov Rappoport) zsidó volt. Berman és Frenkel (mindketten a Cseka és Gulág élén voltak, többek között) a kényszermunkarendszer felelősei is voltak egyben, melyben kb. több százezernyi rab halt meg. Ezen zsidó nevek és rangok egy hosszas listát képeznek (további ideillő adatok itt is).

 

Két zsidó történész az 1980-as évek elején egy egész könyvet szentelt a zsidók 20. századi szélsőbaloldali politikai aktivizmusának, melyben számos egykori kommunista aktivistát szólaltatnak meg, akik őszintén beszélnek arról, miként formálta zsidóságuk kommunista törekvéseiket. A könyv egy kijózanító dokumentum azoknak, akik esetleg a Mendes-féle magyarázatban hisznek, mellyel szemben a zsidók mint csoport jelentősen azonosult a kommunizmussal, mindazt gyakran zsidó csoportsegítő stratégiaként látták. Egy egykori lengyelországi aktivista így festi le nekik az akkori vörös színtér zsidó mivoltát:


Máshol szintén hasonlókat tudunk meg tőle:


Miért folyik a csapból is a „holokauszt”?

Mint az első részben a lengyel „haláltábor” kapcsán megjegyeztük, a zsidóknak fontos, hogy saját mártírszerepük „egyedi” és minden máson felülálló legyen (a „választott nép” esete). Újabb és újabb nyomásgyakorlást alkalmaznak zsidó csoportok a holokauszt minél kiterjedtebb oktatásának érdekében.

Nemrég Amerikában is egy olyan oktatási törvényt fogadtak el, ami, bár kötelezővé nem teszi, de jelentősen ráhat a holokauszt iskolai oktatására, díjazza, támogatja azt (eddig a tanár könnyen elhagyhatta a tantárgyat). A törvény támogatói a népirtások iránt rendkívül érzékeny (lásd az ukrajnai arcátlanságukat alább) és országokat megzsaroló (lásd Izland esetét egy korábbi írásomban) Rágalmazásellenes Liga (ADL); az Amerikai Holokauszt Múzeum; a beismerten hazug Simon Wiesenthal Központ; és a Steven Spielberg által alapított propagandisztikus, zsidó etnikai aktivista Soá Alapítvány.

A filmnézők sincsenek elfeledve, a nyáron egy cseh film, a Festett madár (The Painted Bird) vitte a mozivásznakra a zsidó mártíromságot (terjesztője a zsidó Jonathan Sehring által elnökölt IFC Films). A film Jerzy Kosinski 1965-ös könyvén alapul, mely, bár a szerző saját gyerekkori tapasztalatait hivatott bemutatni, már régóta beismerten egy kitaláció. Amint a Zsidó Napló nevű portál megjegyzi egy 2005-ös írásban:


Tehát egy európai- és parasztellenes beteges fantázia a perverz és szadisztikus vidékiekről, vérfertőző és állatokkal fajtalankodó parasztokról, a zsidó szentség garantált fenntartásával...

De ha a lengyelek már eleve célkeresztben vannak, nem maradnak ki ők sem: Hollywood, azon is belül az utóbbi években a cionista izraeli modellből fajtársak által importált és filmsztárrá tett Gal Gadot producerként és szereplőként vesz részt az Irena Sendler életéről szóló filmben. Sendler egy lengyel nő volt, aki zsidó babákat és gyerekeket mentett meg a „gázkamráktól” a hivatalos történet szerint. A holokausztfilmek előszeretettel mutatnak be olyan nem zsidó hőst, akit az tesz hőssé, hogy a zsidókat kiszolgálja, vagy a sajátjait elárulja. Itt is ez látható, és Sendler története rendelkezik a holokausztlegendáriumra jellemző fantasztikus elemekkel, így garantáltan találkozni fogunk majd vele az éppen aktuális Oscar-díjra jelöltek között.

 

Miközben a saját „holokausztjuk” folyamatosan terítéken van és tematizálja a kegyetlenség-mártíromság, avagy a nacionalizmus-kozmopolitizmus kérdéseit súlyosan hazug és manipulatív módszerekkel, addig mások népirtásai iránt ilyen érzékenységet nem látunk részükről. Ezt jól példázta az ADL akkori vezetőjének látogatása Ukrajnában pár éve, amikor is arcátlan módon kioktatta az ukránokat arról, hogy a zsidó mártírszerepnek fenn kell maradnia, így tessék alábbhagyni a holodomor, az ukrán milliók szándékos halálra éheztetésének hangoztatásával:

Hogy a holodomorban domináns szerepet játszottak zsidók (Genrih Jagoda és Lazar Kaganovics), nem mellékes itt. Mindez az arcátlanság a holodomor kapcsán máig tart: 2019 augusztusában az ukrán elnök arra kérte Izraelt, hogy ismerje el a holodomort az ukránok ellen elkövetett népirtásnak. Ez azt követi, hogy még ezen év januárjában a beismerten 5 millió áldozatot kitaláló Simon Wiesenthal Központot képviselő, „a pofátlanságot már az anyatejjel magába szívó” Efraim Zuroff az ukrán elnök kérését „hihetetlennek” nevezte, mondván ez egy abbéli szándék, hogy egy „kettős népirtás elméletét” népszerűsítsék. A holokauszttagadó Zuroff szerint a holodomor „semmiképp sem egy népirtás”. Szerinte, bár a legtöbb áldozat ukrán volt, mivel nem csak kizárólag ukránok haltak meg, és nem csak az ukránokat célozta a szándékos éheztetés, így nem népirtás. Hogy a „zsidó holokauszt” hivatalos dogmája is az, hogy „homoszexuálisok, cigányok” stb. is „el lettek gázosítva” kisebb számban, nem zavarja Zuroffot. Pedig tudja, hogy ez így van, hiszen ők maguk, a szervezetével milliónyi nem zsidó áldozatot hazudtak a hivatalos holokauszttörténet részeként. Kibújik aztán a szög a zsákból, amikor így beszél a zsidó:

 

A [kelet-európai] kormányok megpróbálják azt mondani, hogy a kommunizmus bűnei is felértek egy népirtással. Nem értek fel. Ha felérnének, akkor az azt jelentené, hogy a zsidók is követtek el népirtást. Voltak zsidók – nem a zsidó néphez hű zsidók, olyanok, akik elhagyták a zsidó közösséget –, akik a KGB-ben, a kommunista biztonsági apparátusban dolgoztak és szörnyű dolgokat műveltek. Ez igaz.

 

Valóban igaz, és népirtást is elkövettek, de nem „hagyták el a zsidó közösséget” (lásd fentebb a könyvidézetek között). Majd a pofátlan Zuroff, miután leköpte az ukrán népirtást saját vélt zsidó érdekei mentén, még az ukránokat le is antiszemitázza, de ki is lepődik már meg ezen?

 

Egyes vezetőknek nem esik nehezükre a kegyelet leróvása: itt éppen Bassár el-Aszad látható az ukrajnai holodomor emlékművénél

Zuroffnál a téma nagyobb tekintélye Raphael Lemkin, egy lengyelországi zsidó jogász, aki a „genocide” (népirtás) szót megalkotta. A holodomor 20. évfordulóján, 1953-ban New York-ban előadott beszédében úgy fogalmazott, hogy a holodomor „a szovjet népirtás klasszikus példája” volt, ami szerinte „az ukrán nemzet elpusztítását” célozta, mert egy egységes ukrán nép veszélyt jelentett a szovjet rendre. Beszédének címe eleve az volt, hogy Szovjet népirtás Ukrajnában (itt olvasható). Lemkin szavait érdemes hosszabban idézni, mert a jelenlegi multikulturalizálást vetíti előre, amit (egy nemzet sajátos karakterének kierőszakolt megváltoztatását) tulajdonképpen szintén népirtásnak tart:


A holokauszt zsidó mártíromságának és a „fehér nacionalizmus embertelenségének” narratívája mindenek felett áll a nemzetközi zsidó elit számára jelenleg – mert miközben éjjel-nappal az „embertelenségről” okítanak ki másokat, ezen mások szenvedése iránt annyira nem érzékenyek, hogy saját törzsi igényeiken felülemelkedjenek a „kegyelet”, az „emlékezés” és a „soha többé” nevében. Ezt képviseli a holokausztrelativizáló Sam Sokol izraeli újságíró is, akinek idei könyvében a fentiekhez hasonló szemlélettel találkozunk:


Ez eleve abszurd, hiszen népirtások léteztek a történelem folyamán a holodomortól függetlenül is, mindenesetre ebből is világossá válik, hogy miért olyan vehemensen, börtönbüntetéseket is kivívva ragaszkodnak a „gázkamra” és a „hatmillió” varázsszavakhoz. Ahogy Sokol a Twitteren megjegyezte: „[a holodomor] eszközzé tétele arra lett felhasználva, hogy minimalizálják a zsidó szenvedést és rehabilitálják a náci kollaboránsokat. Ez a hagyaték az, ami miatt sok zsidónak nehezére esik elismerni a holodomort” – értsd: a zsidók szenvedése nem egyedi, és a „nácik” mindegyike sem feltétlenül képregénybe illő gonosz, ami így nem felel meg a zsidóknak, mert a tömeghalál is egy stratégiai eszköz a nemzetközi befolyás sakktábláján. De mialatt Sokol nyugodtan (és jogi következményektől nem tartván, mert csak az ő törzsének mítosza védett) minimalizálja, kérdőbe vonja, kicsinyíti az ukránok népirtását, addig annak a merő elismerésének ukrán igényét is azok alantas „eszközének” látja – a pszichológiában ezt „projekciónak” (kivetítésnek) hívják.

Miközben mi szinte belefulladunk a „zsidó holokauszt” termékeibe az oktatásban, a szórakoztatóiparban, az irodalomban, a zenében, emlékművekben, heti megemlékezésekben, és még az utcán sétálva a „botlatókövekben” is azt látjuk, immár hologram formájában is, addig kételkednünk nem szabad: „A holokauszt megtörténtének tagadása nem a szabad önkifejezés része, amit az emberi jogok európai egyezménye véd, ítélkezett egy magas rangú bíróság egy olyan ügyben, ami közel egy évtizeddel ezelőttre nyúlik vissza” – írta a Bloomberg 2019. októberben.



Holo-hologram a jövő nemzedéknek (kép: Ron Gould/JTA)


Se kételkedni, se mások történeteit megismerni nem szabad: például szinte senki se hallott még a Nakam csoportról, arról a kb. 50 zsidóról, akik bosszút akartak állni a németeken a háború után úgy, hogy 6 milliót megmérgeznek a vízvezetékeken keresztül. Nem sikerült nekik, így a német hadifoglyokat célozták meg, megmérgezve kétezret (haláleset nem ismert). Két tagjuk ellen ejtették később a vádat, „szokatlan körülmények”-re hivatkozva. Hol van erről a Hollywood-film? Vagy a több millió németről, akiket kb. 1255 táborban tartottak fogva a háború után, kínozva őket, tömeges halált okozva főleg a rossz körülmények és éhínség miatt. (John Sack: An Eye for an Eye: The Story of Jews Who Sought Revenge for the Holocaust, 2000-es kiadás, 74. o.) Mivel a Zuroff- és Sokol-félék uralják Hollywoodot, a független filmeseknek pedig a zsidók negatív bemutatása a szimpatikus németekkel szemben egyenlő lenne a feketelistával, addig nem lesz változás, amíg ki nem harcoljuk azt magunknak.

A lengyel-zsidó együttélésből, annak ellenségességéből és okaiból, a háborús időszakhoz való zsidó hozzáállásból tehát sok tanulságot szűrhetünk le.

 

Támogatnunk kell most lengyel barátainkat, mert ha ezt sikerülne a zsidóknak kivívniuk (ami jelenleg nem túl valószínű, de ez még változhat), jelentősen megerősödne befolyásuk az ország felett, ami minden bizonnyal migránsokat, szexuális aberrációk normalizálását, és a szokásos nemzetbomlasztó lépéseket jelent(het)i. Ezzel egy újabb erős fehér nemzet, egy európai bástya dőlne be, ami akkor se lenne nekünk jó, ha amúgy nem is érdekelne minket, mi van a lengyelekkel – de azért mégiscsak érdekeljen. Amint legutóbbi írásomban fogalmaztam: „Az egyesült zsidó tömb (elit) hatalma és befolyása azon múlik, hogy nincs számottevő, egyesült fehér tömb.” A fehér nemzeteknek az őket támadó (közös) ellenség ellen össze kell fogniuk, anélkül egyenként buknak el a még ma is viszonylag életképes fehér „oszlopai” ezen tömbnek.

 

Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info