Az az önreprezentáció, amely a „saját sajátosságok”, nemzeti tipikusságok tisztaságának hangsúlyozása, a saját nemzeti táj, nyelvterület, szellemi örökség és saját hagyomány őrzése, ápolása, azaz olyan nemzeti idill fenntartása, amely a mindennapokban zavaros érzelmi töltetű metaforákon alapuló képzeteket jelent, együtt jár az óvás, védéskifejezések kétféleképpen is kockázatos jelentésével. Egyrészt a védelem – a világörökség koncepciójával szemben – a nemzettudományokban is sokáig azt a fajta prezentizmust feltételezte, amely egyfajta mozdulatlan időtlenségben kimerevített egy adott hagyomány(képzete)t, azaz statikusnak, a változástól védettnek feltételezi az eredetiséget. A másik ilyen veszélyes konnotációja a hagyományvédelemnek a „valamivel szembenállás” vonzata. Így a nemzetiesített otthont és sajátnak vélt hagyományt védelmező szembeszállhat a nem odatartozóval, az ezeket fenyegető (fenyegetőnek érzett, képzelt) szereplővel. Mivel az időbeli változás eleve lehetetlen utópiává teszi a statikus sajátságos saját hagyomány megőrzését, a változás okozta kudarc talán olyan frusztrációt okozhat, amelynek következménye a „mások” bűnbakká nyilvánítása. (Kultúra és közösség, IV. folyam IX. évfolyam 2018/I. szám, 97. o.; PDF 6. o.)

Természetesen a dolgok változnak, ahogy családtagjaink is változ(hat)nak: a sportolóból talán zenész lesz, felelőtlenből talán komoly, de minden tag továbbra is a családunk tagja marad. Figyelmen kívül hagyni a természetes változást, alakulást, és a teljesen természetellenes, romboló, az eredeti karakter, és nem csak kultúra, de eleve a demográfia teljes változását eredményező, befolyásos lobbik és politikai-kulturális gépezetek munkájának eredményeként (például a korábban is bemutatott zsidó etnikai igények mentén) kivívott átformálás nem természetes és még csak nem is „változás”, hanem egyenesen felforgatás. Ahogy a főbérlő által a lakásunkba beköltöztetett idegenek se lennének a családunk tagjai, főleg ha megerőszakolnák a lányainkat, tönkretennék a dolgainkat, majd idővel többen lennének, mint mi, esetleg a házat is kisajátítanák teljesen. Az nem a család természetes fejlődése, ahogy a káros idegen beáramlás se az nemzeteink tekintetében. Félrebeszélés úgy tenni, mintha nem lenne különbség.

 

Kérdés, hogy Vincze Izraelben az összegyűlt zsidókat is kioktatta-e „zavaros érzelmi töltetű metaforákon alapuló képzetek”-ből eredő identitásukról, annak védelmének „kockázatairól”, és arról, hogy ezen „statikus sajátságos saját hagyomány” védelme veszélyes, mert szembenállást eredményez azokkal, akik a változást jelentik... De joggal feltételezhetjük, hogy ez a fajta pszichoanalízis nem lett a konferenciázó zsidók kapcsán is bevetve.

Vincze így folytatja ugyanott:


A magyarok (és fehérek) „sajátnak vélt” és „nosztalgikusan romantikus sosemvolt identitása” kerül itt patologizálásra, mintha az nem csak veszélyes lenne (lásd: ellenségkép és bűnbakképzés), de alaptalan is. Ezzel szemben a zsidó identitás és haza fontossága legitim, amint azt a Vincze által segített konferencia is mutatja. Joggal feltételezzük, hogy Vincze nem dekonstruktív, szétbontó-kritizáló hozzáállással volt „szakértő” a soviniszta konferencián, már csak azért is, mert Conversio és etnicitás a mai magyarországi zsidóságban című tanulmányában tiszteletteljesen beszél a zsidó kultúráról, vallásról, identitásról, nyomát se találjuk a „történetietlen homályos ősiség időtlenségébe belemerengő” zsidóknak, nem látjuk a „saját”, a „hagyományos”, az „eredeti” szavakat idézőjelekben, ahogy nem láthatjuk az ellenségkép és bűnbakkeresés veszélyeinek boncolgatását sem, sőt, inkább pozitívan kerül a modern zsidó etnikai identitás bemutatásra:


A zsidó frankfurti iskola „kritikai elméletének” jellemzője, hogy természetesnek vesz egy természetellenes, és sokszor mondvacsinált kiindulópontot, majd ahhoz viszonyítva kritizál és manipulál: például azt ismételgetve, hogy aki a pusztító és káros változást elutasítja, az valamiért valami magától értetődően szégyellendő és kínos dolgot tesz, az nem „haladó”, nem „nyitott”, és nem „humánus”... Mi azonban semmiféle magyarázattal nem tartozunk senki számára annak kapcsán, hogy miért is védelmezzük azt, ami a miénk.

Alapvetően mindez egy egyszerű kérdésben összpontosul: érték-e a fehér ember? Értéket jelent-e a fehér ember, és annak különböző nemzetei? Ha igen, miért kéne felhígítani idegenekkel, aminek következtében (idővel) elkerülhetetlenül elvesztik e nemzetek a saját karaktereiket és a saját sorsuk feletti irányítást (például kisebbségbe kerülvén még demokratikus szavazattal se lenne elég beleszólásuk idővel, ha a többség még mindig demokráciásat fog játszani akkor egyáltalán). Ha a svéd nemzet érték, miért jó, ha a svédek kisebbségbe kerülnek saját, egyetlen hazájukban?... Vagy a német, a francia? Az olasz, a finn, a norvég? Ha pedig nem érték a fehér ember, és nem értékesek a fehér nemzetek: miért nem azok? Azok magyarázkodjanak, akik átformálni akarnak, ne azok, akik védenék az értéket.

 

Érték-e a fehér ember? (Cecil Beaton, 1948)

Ezt a kérdést akár Vincze Kata Zsófia is megválaszolhatja, lehetőleg olyan félrebeszélés nélkül, mint „bárki, aki itt letelepszik, magyar lesz, így az idegenek beáramlása nem okoz gondot, hiszen a népesség ugyanolyan magyar marad”. Ha ez így van, a konferencián miért nem képviseltették magukat a palesztinok? Ők talán nem zsidók? Pedig szép számban élnek még Izraelben is (lévén, hogy a zsidók 70 éve rájuk telepedtek a terrorizmus és etnikai tisztogatás módszereivel). Akkor se zsidók a palesztinok, ha beszélnek héberül, és van izraeli állampolgárságuk...? De minden fehér országba (akár illegálisan) belépő idegen automatikusan magyar, svéd, német lenne? Ha bárki bárki lehet, miért csak tulajdonképpen etnikailag zsidók vettek részt a konferencián? Hol voltak a palesztinokon kívül az „etióp zsidók”? Semmi jel nem utal arra, hogy egy is részt vett volna. Minden kép etnikai zsidót mutat, és minden elérhető név etnikai zsidó neve.

A konferencia zsidó identitást erősítő, és Izrael zsidó karakterét védelmező szándéka azt sugallhatja, hogy valamiféle krízisben lehetnek ezek, de elérhető adatok azt mutatják, hogy a nemzetközi zsidók meglehetősen erős faji identitással rendelkeznek, és Izraelt is messzemenően támogatják a diaszpórában. A Gallup 2019. augusztusi felmérése szerint az amerikai zsidók 95 százaléka tekintett kedvezően Izraelre, míg csupán 10 százalékuknak volt jó véleménye a Palesztin Hatóságról, és „tízből kilenc” eleve jobban rokonszenvez az izraeliekkel, mint a palesztinokkal.

Az Amerikai Zsidó Bizottság 2018-as telefonos, több mint ezer 18 év feletti zsidót kikérdező felmérése szerint 94 százaléknak fontos valamilyen szinten a zsidósága, és csak 6 százaléknak nem az. 70% szerint Izrael valamennyire fontos szerepet játszik zsidóságukban, 66% valamilyen szinten családként tekint az izraeli zsidókra, míg 69% szerint egy jó állapotban lévő diaszpóra hosszú távon létfontosságú Izrael számára, és 79% szerint egy jó állapotú Izrael létfontosságú a zsidóság hosszútávú jövője számára. (Mellesleg: 89% támogatja a gyerekként illegálisan bevándorlók maradását Amerikában.) Egy 2015-ös Pew Research felmérés szerint pedig a zsidók 79 százaléka szerint Izrael a zsidókat kedvezőbb bánásmódban kell részesítse (másokkal, például a palesztinokkal szemben).

2018-ban Izrael is bizonyította, hogy nem fenyegeti őket a multikulturalista identitásvesztés, amikor elfogadták a nemzetállami alaptörvényt, miszerint Izrael, bár eddig is hivatalosan az volt, immár törvénybe foglaltan is a zsidók állama. A német külügyminisztérium két szakértője, Peter Lintl és Stefan Wolfrum szerint az alaptörvény „meghatározza Izraelt mint a zsidó nép történelmi hazáját és kizárólag a zsidó népet jogosítja fel az önrendelkezésre az országon belül”. Szerintük „Az arab-palesztin népesség nagy része kategorikusan elutasítja a törvény ezen részét. Szemszögükből egy ilyen definíció bebetonozza az arab és zsidó állampolgárok közti ellentétet.” Hozzáteszik: „sok nyugati állammal ellentétben az állampolgárság Izraelben nem egyenlő az állam identitásával. Miközben lehet valaki izraeli állampolgár, nincs izraeli nemzetiség – ahogy a Legfelsőbb Bíróság elrendelte egyik rendeletében. Például az izraeli születési anyakönyvi kivonatok különbséget tesznek zsidó és arab állampolgár között.” Így, vonják le a logikus következtetést, ez az alaptörvény a nem zsidókat „automatikusan másodrendű állampolgárokká teszi az országban”. Megemlítik, hogy „a törvény 7. cikkelye szerint a zsidó telepek nemzeti értéket képviselnek és így azokat támogatni kell”, hozzátéve, hogy arab telepeket „fájóan elhanyagolnak”, és a zsidó telepek támogatásának célja, hogy „ne lehessen arab többség semmilyen régióban Izraelen belül”. És Izraelen kívül se, tehetnénk hozzá, hiszen a telepek egy része hivatalosan is palesztin földeken épülnek, őket kiszorítandó onnan.

A törvény azt is magába foglalja, hogy Izrael „a diaszpórában élő zsidók kulturális, történelmi és vallási hagyatékának megőrzéséért kell cselekedjen”, amihez a szerzők hozzáteszik: „Itt Izrael kimondatlanul egyfajta felségjogot formál a zsidó identitás alapvető kérdései kapcsán világszerte”, amin keresztül Izraelt mint bázist láthatjuk ismét. Az elemzők végkövetkeztetése: „Tulajdonképpen [a törvény] arról szól, hogy az államot egy civil nacionalizmus határozza-e meg, mely olyan univerzális elveket helyez előtérbe, mint egyenlőség vagy személyes értékek és szabadságjogok, vagy egy olyan nacionalizmus, amely kollektív jogokat helyez előtérbe, melyeket az etnikum, a nemzetiség vagy vallás szab meg. A törvény támogatói ez utóbbihoz ragaszkodnak. Számukra a törvény egy olyan eszköz, ami az államot ebbe az irányba mozdítja el.” Szerintük mindez a kisebbségek jogi helyzetének a gyengítését szolgálja, akiket „a társadalom nemkívánatos részének” tekintenek. Emlékeztetnek Benjámín Netanjáhú állásfoglalására, aki szerint az arab népesség egy „belső ellenség”. Megemlítik a 2018. októberi önkormányzati választásokat, amikor a Likud plakátjain a „mi vagy ők” jelmondatokat lehetett látni.



„Mi vagy ők – a héber város, vagy a betolakodóváros” - plakát Tel-Avivban 2018-ban

A törvénytervezet egyik beterjesztője, Avi Dichter szerint: „121 éve az állam látnoka Bázelben vetette fel azt, amit mi most a Kneszetben vetünk fel – egy nemzeti otthont, a zsidó nemzetállamot. A szó, amit a látnok nem mondhatott akkor, az »alaptörvény«, mert akkor nem volt még állam. (...) Izrael nem egy kétnyelvű ország; soha nem volt az. Izrael a zsidó nép nemzetállama és garantálja a többséget anélkül, hogy sértené a kisebbséget.” Amir Ohana a beterjesztők egyike szerint: „Erre a pillanatra emlékezni fognak a zsidó nemzet történelmében. Létezésünk egyik alapkövét fektetjük le.” Hozzátéve: „Azok, akik szerint ez a törvény rasszista, ugyanazok, akik szerint a cionizmus is rasszizmus.”

A cionista kezdetek emlegetése a zsidó elit történetének egy olyan részét idézi fel, ami ezen írás témájába vág: a 19. század kiemelkedő zsidó gondolkodói Charles Darwin forradalmi munkásságának aranykorában ugyanis alapvetően a darwinista álláspontot foglalták el, mondhatni, „rasszista” volt: a zsidóságot sajátos fajként (etnikumként) látta (ahogy az antiszemiták is így tekintettek rájuk), ez viszont később változott stratégiai okokból. Moses Hess (1812-1875), a cionizmus előfutára, aki Theodor Herzl-re is nagy hatással volt (és akinek Karl Marxszal való kezdeti barátságán keresztül a későbbi kommunizmus kialakulásában is volt szerepe), így vélekedett a zsidó fajiságról Darwin idejében:


Hess jól látta: fajtája szerepe azóta is befolyásolta a világ történelmének alakulását kisebb-nagyobb mértékben: elképesztő tömegmészárlásokat, világháborúkat, romboló és felforgató ideológiákat, szexuális-kulturális folyamatokat és demográfiai változásokat eredményezve főleg a Nyugaton és a Közel-Keleten. De Hess nem volt egyedül a zsidó fajiság ünneplésével:

 

Moses Hess

A magát liberális demokratának valló cionista vezető Ze’ev Jabotinsky szerint:


Arthur Ruppin (1876-1943) cionista szociológus a zsidók helyét Palesztinában azokat „történelmi és faji kötődése” mentén látta. A zsidó fajiságról így vélekedett:


Logikus, bár a kultúra (az eredendő kultúra, nem a tömegtájékoztatás útján manipulált felszín), is jelentős mértékben az adott nép faji karakteréből ered, így felesleges mindezt különválasztani. Ruppin akkori panasza viszont mára már a fehér ember panasza, akinek folyton valamiért a saját létezésének jogosságát, saját karakterének megőrzését kell megmagyaráznia, azt, miért is nem akarja magát leradírozni a történelem lapjáról fajkeveredés által.

A kor zsidó vezető rétege alapvetően tehát a darwini fajrealizmus mentén tekintett a nemzetek, és azokon belül, a zsidóság jellegére. Ez a 20. század első felében aztán eltolódott egy másik irányba. Ez az irányvonal az amerikai antropológus zsidó Franz Boas (1858-1942) nevét viseli, aki a faji és etnikai karakterjegyek és veleszületett körülbelüli adottságok – tehát kb. a darwinizmus – elutasítását, ahelyett az egalitarizmust, az egyenlőségelvet hirdette, miszerint az emberek (és embercsoportok) közti bárminemű különbség csak a környezeti hatások eredménye. A fajrealista álláspont szerint viszont a környezet nem elhanyagolható hatása mellett alapvető adottságok is jellemzik az embert, és tágabban, az embercsoportokat.

 

Franz Boas

 

Boas mellett egy másik zsidó, az ausztriai cionista antropológus és orvos, Ignaz Zollschan (1877-1948) volt, aki bár eleinte a darwini elv mentén tekintett a zsidóságra (is), de később radikálisan felülvizsgálta nézeteit és álláspontot váltott (legalábbis a külvilág számára), áttérve a boasi iskola vonalára. Boas és Zollschan találkozott is és dolgoztak közösen 1925-ben, ez utóbbi Európában Boas munkásságával, annak antidarwinista érveivel igyekezett az antiszemitizmus ellen kampányolni. Mindezek hatására a zsidóság, legalábbis ami a befogadó nemzetekkel való kapcsolatukat illette, a boasi vonalat kezdte el képviselni, mely eltolódást tulajdonképpen ideológiai (stratégiai) okok, és nem új tudományos felfedezések eredményezték. Boas nem meglepő módon egy manipulátor volt, aki helytelenül mutatta be kutatásainak eredményeit (értsd: hazudott). Hosszas elemzés helyett átadom a szót a New York Times 2002-es cikkének: „Két fizikai antropológus analizálta Franz Boas, az amerikai antropológia megalapítója által összegyűjtött adatokat, és azt közölték, hogy [Boas] tévesen állította, hogy a környezet befolyásolja az emberi koponyaformát. Boas adatai, állítja a két tudós, szinte semmi ilyen hatást nem mutatnak.” David Thomas a New York-i Természeti Történelem Amerikai Múzeumának antropológus kurátora szerint: „Boas tanulmányát használtam, hogy a mondhatni rasszistának tartott antropológiai megközelítések ellen harcoljak. Azt kell mondanom, megdöbbentett, amit találtunk.” (Lásd még itt.)

A darwinizmus boasi trónfosztásának az oka az egyre növekvő faji antiszemitizmus, főleg a nemzetiszocializmus felemelkedése volt. Az elit zsidó álláspont nem maradhatott az, hogy a zsidók etnikailag bizonyos nem kívánatos karakterjegyekkel rendelkeznek. Míg a cionizmus kezdetekor a darwinizmus löketet adott a mozgalomnak, a nem szűnő zsidóellenesség idején ez stratégiailag nem tűnt biztonságosnak:


A darwinizmus helyett így Boas, Zollschan, Gould, Lewontin és egyéb társaik az egyenlőségelvet hirdették. Például a Zollschan által is segített csoport, melynek másik két tagja, Friedrich Otto Hertz (1878-1964) szociológus és Hugo Iltis (1882-1852) genetikus és biológus szintén etnikailag zsidó volt. (Paul Weindling, Marius Turda: Blood and Homeland, 2007, 263. o.)

Boas tanítványai jellemzően zsidók voltak, és aktivizmusuk hatására idővel ez az álláspont honosodott meg. Az UNESCO 1949-ben egy bizottságot hozott létre boasi zsidókkal, mint Claude Levi-Strauss, vagy az azt elnöklő Ashley Montagu (eredeti nevén: Israel Ehrenberg), mely megállapította „hivatalosan”, hogy a faj(ta) csupán egy „társadalmi képződmény”. Az 1950-es UNESCO-nyilatkozatban Montagu szerint „Mindenféle szociális praktikai cél mentén a »faj« nem annyira egy biológiai jelenség, semmint egy szociális mítosz. (...) a modern mezei és kísérleti genetikában teljesen hibás és értelmetlen (...) egy mítosz, egy tévképzet.” Montagu szerint ki kéne törölni a „faj(ta)” szót „az antropológiai és köznapi szókincsből is egyaránt”, mert az „végtelen kárt okozott és nem jó semmire sem”. (Anthony Q Hazard: Postwar Anti-racism: The United States, UNESCO, and “Race,” 1945–1968, 2012, 45. o.)

A nemzetiszocialista vereség és az efféle zsidó akadémiai aktivizmus hatására a (gyakran zsidó tulajdonban lévő) médiumok, a sajtó is címlapokon hozta, hogy például Nincs tudományos alapja a faji előítéletnek, erre jutott szakértők nemzetközi bizottsága – írta a New York Times 1950. július 18-án (a lap kiadója akkor éppen a zsidó Arthur Hays Sulzberger volt, de máig a család kezében van). Mindennek hosszútávú következményei is voltak, s mindez a mai napig kihat: azóta is sokszor alapoznak irányelveket, törvényeket (bevándorlás, „gyűlöletbeszéd” stb.) a boasi zsidó narratívára.

 

A zsidó Susan Goldberg irányítása alatt a National Geographic is a boasi irányvonalat vallja

A darwinista nézőpontot viszont nem csak a nyugati tömegek, de a zsidó fősodrat számára is leváltotta a természettagadó egyenlőségelv, ma már néhány őszintébb cionistától eltekintve ők se fajrealista szemszögből érvelnek, mint egykoron, és erre jó példa az izraeli konferencia is, mely a híradások és nyilatkozatok szerint nem beszél ilyesmiről nyíltan, de burkoltan természetesen erről van szó, amit az is leleplez, hogy nem egy multikulturális, hanem egy teljesen etnikailag zsidó közeg gyűlt össze, ahogy az izraeli vezetés is egyértelműen faji szempontok mentén igazgatja az országot (lásd fentebb) – az az állam, amely a támogatója volt a konferenciának is. Dosztojevszkij korábban idézett felismerését némiképp a „szocializmus”-ról átírva az azóta fontosabbá vált stratégiára: „Mert mialatt egyenlőséget prédikál, ő és fajtájának más tagjai megmaradnak azon kívül, és amikor az egész európai faji öntudat és népesség elkorcsosul, a zsidóé megmarad”. Természetesen voltak köztük nem zsidók is, akik valamilyen ideológiai okból elfogadták mindezt, de a zsidó elem elengedhetetlen volt az irányelv győzelméhez – itt érdemes ismét az orosz írót idézni, aki az egyre elistentelenedő, materialista, élvhajhász 19. század kapcsán mondta az alábbiakat 1877-ben, de mi ismét nyugodtan értelmezhetjük mindezt a faji egyenlőség elvére is, ami az író kora után jött:


Mit sem tudhatott az író akkor még arról, hogy a feminizmus, majd a pornográfia és a legelvetemültebb szexuális aberrációk normalizálásásával és terjesztésével később még inkább beigazolódik a fenti meglátás. Mára már az „LMBTQ” támogatása, a faji egyenlőség hite vált egyfajta erkölcsi alappá, melyekkel szemben bármiféle ellentmondás eretnekség (és adott esetekben itt-ott büntetendő is).

A fenti történelmi alapok és a kultúrmarxista akadémiai kritikai elmélet diadalának ismerete fontos annak megértéséhez, hogy miként gyengült a fehér emberek jelentős részének faji öntudata, élni akarásának ösztöne. 2019 májusában a Reason számolt be egy felmérésről, miszerint a „fehér kiváltságosság” kultúrmarxista elvének „tanulása” a liberális fehéreket egyenesen fehérellenessé tette: „Azon liberálisoknak, akik tanultak a fehér kiváltságosságról, csökkent az együttérzése a szegény fehérek iránt”. A zsidó Tablet magazin cikkében pedig ezt olvashatjuk 2019 júniusában, felmérésekre hivatkozva: „a fehér liberálisok között gyorsan növekszik azok száma, akik támogatják a pozitív diszkriminációt a feketék kapcsán a munkapiacon; azon fehér liberálisok száma is növekszik, akik szerint túl keveset költünk a feketék megsegítésére, és akik szerint a kormánynak különleges bánásmódot kell alkalmaznia velük szemben; azon fehér demokraták száma is, akik szerint a kormány dolga az »összes faj közötti egyenlő bevétel« garantálása; és azon fehér liberálisok száma is, akik szerint a fehér embereknek »túl nagy« a politikai befolyásuk.”

 

Etnomazochizmus: a fehér liberálisok nem csupán alacson etnocentrikussággal rendelkeznek, de egyenesen az idegent részesítik előnyben

A fehér emberek egy része egyre fehérellenesebb, a Pew Research közvélemény-kutató intézet adatai szerint: „A feketék a latínóknál és ázsiaiaknál – és méginkább a fehéreknél – sokkal valószínűbben mondják azt, hogy fajuk központi szerepet játszik identitásukban. A fekete felnőttek kb. kétharmada szerint feketének lenni rendkívül (52%) vagy nagyon (22%) fontos abban, miként tekintenek magukra”, hozzátéve: „Ezzel szemben a fehéreknek csak 15 százaléka mondja azt, hogy fehérségük nagyon, vagy rendkívül fontos abban, miként tekintenek magukra; kb. kétharmaduk szerint mindez vagy csak kicsit fontos (18%), vagy nem fontos egyáltalán (47%).”

A fehér ember eredendően individualistább, de ez a fajta önellenesség, és az identitás ilyen szintű elutasítása (jobban mondva, annak lecserélése mindenféle „rajongói táborokra” és „alternatív” szexuális-kozmopolita identitásokra) egy hosszas aknamunka eredménye. A faji hűség nevetségessé tétele (merthogy „nincsenek is emberi fajták”), a nemzeti öntudat és büszkeség freudi patologizálása, a mindenféle bűntudatkeltő akadémiai és popkultúrából jövő propaganda („holokauszt”, „rabszolgatartás”, „gyarmatosítás”, „rasszizmus” stb.), az új moralitás kialakítása a médián és az oktatáson belül, mely moralitás immár az idegent helyezi a középpontba a saját helyett, az aberráltat az egészséges helyett, a hedonizmust az önmegtartóztatás helyett, a haszonlesést a közösség védelme helyett stb. És mindezen folyamatokban a zsidó dominancia meghatározó.

Mindez azért is fontos, mert több kutatás igazolja, például számítógépes szimulációkon keresztül, hogy a különböző evolúciós stratégiák közül az ún. „etnocentrikus stratégia” a legsikeresebb stratégia a csoportok közti kapcsolatokban. Ezen stratégiák a „humanitárius” (mindenkivel együttműködő); „etnocentrikus” (csak a sajátjaival együttműködő); „önző” (senkivel se együttműködő) és „áruló” (csak más csoportok tagjaival együttműködő). A Mesterséges Társadalmak és Szociális Szimuláció nevű folyóiratban 2013-ban leközölt kutatás a következőre jutott:


Más kutatók igyekeztek bemutatni, hogy a humanitárius stratégia is lehet sikeres. Az etnocentrikus modell kiiktatásával azt az eredményt kapjuk, hogy annak híján a humanitárius modell a legsikeresebb és legéletképesebb – viszont ez azzal jár, hogy etnocenrtikusság nélkül a csoportok természetszerűen megszűnnek a keveredés miatt. Az etnocerntrikus modell tehát nem csak a legsikeresebb stratégiai modell, de egyben az biztosítja leginkább a különálló csoport(ok) fennmaradását is. Továbbá a szimuláció nem veszi számításba a különböző csoportok adottságait, csak stratégiákat ütköztet, de a valós életben az etnocerntrikus modell önvédelme nélkül nem csak a csoportok szűnnének meg a keveredésen keresztül, hanem ezen keveredés a sokkal alacsonyabb szinteken (intelligencia, impulzuskontroll, kreativitás stb.) lévő csoportok a beolvasztott magasabb szintű csoportokkal egy alacsonyabb szintű kevert csoportot alkotnának. Leegyszerűsítve: ha a fehér emberek mind beleolvadnának egy néger-arab masszába, a kialakuló barna népség minden bizonnyal nem lenne túl jó egy civilizáció fenntartásában, de legalábbis nem egy európai civilizációéban.
 

Az egyik legnagyobb zsidó migránssegítő szervezet, a HIAS brossúrájából megtudjuk, hogy izraeli működésük alatt a migránsokat inkább segítik onnan is a fehér országokba menni

 

A kutatók, akik a humanitárius modell sikerességét igyekeznek bemutatni, azzal érvelnek, hogy „A kiemelkedő mobilitás, másfelől, egy egyénalapú viselkedéshez vezet, ahol az ágensek annak alapján cselekednek, hogy milyen az a specifikus egyén, akivel együttműködnek, semmint az alapján, hogy az milyen csoporthoz tartozik”. Ennek eredménye, hogy a csoporthoz való tartozás fontossága megszűnik létezni, és törvényszerűen így a csoport maga is idővel megszűnik létezni, nem lévén szándék annak a fenntartására, hiszen az már elvesztette jelentőségét. A jelentéktelen dolgok idővel kiszóródnak az idő rostáján. Mint megjegyzik:


Értsd: a gyökértelen individualista tömegek szétszóródnak és keverednek (tehát megszűnnek közösségnek lenni), egyénekként tengődnek más egyének (idegenek) között, míg az alacsonyabb mobilitású rendszerben a csoportok karaktere megmarad, közösséget alkotnak és egymással együttműködve sikeresen fennmaradnak.

A zsidó aktivizmus tükrében mindez világos tanulságokkal szolgál: ha az etnocentrikus és összetartó, hatalommal és befolyással rendelkező zsidók (lásd csak az ezen írás tárgyát képező konferenciát) saját belcsoportjuk irányába etnocentrikus stratégiát hirdetnek és eszközölnek, miközben individualista stratégiával keverik össze és gyengítik a többi más csoportot (mert más csoportok is vannak a migránspárti aktivizmusuk miatt, lásd Caplan érvelését korábbról), fennmaradásuk és hatalmuk megmaradása jelentősen esélyesebb, hiszen egy etnocentrikus, összejátszó csoport a fenti modellezés alapján dominál és kihasznál egy humanitárius, gyökértelen tömeget (amelyben a liberális „áruló”, a közömbös pedig „önző” stratégiát folytat). Minderre a biológia világában is van példa:


Az egyesült zsidó tömb (elit) hatalma és befolyása azon múlik, hogy nincs számottevő, egyesült fehér tömb. A fehérek szétzilálása, összezavarása és egymás ellen fordítása így elengedhetetlen. A külcsoport tagjai „egyénekként” lézengenek, esetleg egymással hadakoznak, míg ők csoportként a hatalom pozícióiba furakodnak, vagy már ott lévén, azt tovább erősítik – és egyesült ellenállás híján mindezt meg is tehetik, majd a külcsoport további gyengüléséért további csoportokat (migránsok, cigányok, deviánsok stb.) kalapálnak a normális fehérek közé. Így a hatalommal rendelkező fehérek (lásd: Juncker, Verhofstadt stb.) se jelentenek veszélyt, sőt, korrumpálhatók, hasznosíthatók idegen érdekek szolgálatára. Mindez egy alapvető etnopolitikai stratégia.

Sokak felismerik, hogy létezik egy zsidó képmutatás: az izraeli zsidó sovinizmus és a diaszpórabeli zsidóság liberalizmusának furcsa kettőssége. Yishai Fleisher rádiós, a hebroni zsidóság szóvivője írt nemrég egy cikket erről Az amerikai zsidó liberalizmus összecsapása az izraeli nacionalizmussal címmel. Miközben szem előtt tartjuk a fentebb bemutatott felmérések adatait, miszerint a liberális amerikai zsidók messzemenően támogatják a kirekesztő és határfalakat állító Izraelt, érdemes Fleisher meglátását elolvasni:


Akármilyen sikeresek is az országban, akkor is paranoia és megvetés sarkallja őket arra, hogy gyengítsék a befogadó nép „immunrendszerét” különböző „stratégiákkal”, mint ami a multikulturalizmus, liberalizmus, a bűntudatkeltés, az egyenlőségelv stb. Mindez zsidó érdeket szolgál, a befogadó, toleráns nép érdekei nem is jönnek számításba – ez a köszönet a sikereket elérhető zsidók megtűréséért. „De talán valamikor majd felkeltek ellenünk, jobb ha valahogy gyengítünk titeket már most, hogy ez soha ne sikerüljön” – szól a logika, mely, mint korábban is rámutattam, pont az a viselkedés és hozzáállás, ami miatt a zsidóellenesség eleve létezik. A tiszteletteljes kisebbségi lét számukra elfogadhatatlan: hatalom és befolyás kell, az esetleges ellenállást pedig „stratégiákkal” kell semlegesíteni: a fehér öngyűlölet előidézésével, a migráció, a fajkeveredés, a hedonizmus és aberrációk normalizálásával. Mindeközben pedig a zsidó identitás, az „etnocentrikus stratégia” erősítése és a zsidó haza védelme zajlik jó részben ugyanazon személyek és intézmények által, lásd Spectre, Pinchas, Vincze stb. A „kétezer éves impulzus”, amiről Fleisher beszélt. Mindezek ismeretében a mi önvédelmi stratégiánk a ránk káros, és nekünk károkat okozó elemekkel szemben világos kell legyen.

 

 

Végül, megköszönve az olvasó türelmét, álljanak itt zárásként Dosztojevszkij szavai ismét az 1877-es naplójából, ha már az orosz író visszatérő vendége volt ezen írásnak:

 

Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info