Május elején publikáltam a Német Munkafrontról (Die Deutsche Arbeitsfront, rövidítve csak DAF) szóló értekezésem első részét. Ez a rész bemutatta dióhéjban a szervezetet, megszületését, megnevezte annak vezetőjét, illetőleg beszéltünk egy nagyon fontos témáról is, miszerint miként viszonyult a hitleri vezetés a munkához. A második részben a DAF általános célkitűzéseit, ezeknek gyakorlati megvalósításait tárgyaljuk. Írásunkban ezúttal is segítségünkre lesz Johannes Öhquist zseniális könyve, a Führer Birodalma.

Az első részben említettük, hogy a Német Munkafrontot 1933. május 5-én alapították. 1933. december 1-jén pedig életbe lépett a párt és az állam egységének biztosításáról szóló törvény. A DAF eszerint a párt politikai vezetése alatt áll. Egyfajta összefogó ernyőszervezet volt, mely tömörített valamennyi dolgozó embert, legyen az szellemi vagy fizikai munkás. Első számú célja pedig kialakítani „valamennyi németnek népi és munkaközösségét.” Gondoskodnia kell továbbá arról, hogy minden egyén megtalálja helyét a nemzetgazdaságban s olyan munkát találjon, melyben a legnagyobb hasznára válik országának, valamint saját magának. A szovjettel ellentétben a munkára itt nem mint kvázi büntetésre, vagy valami embertelen robotra gondoltak, hanem a kiteljesedés egyik legnagyobb szimbólumára, mely egyszerre jelentett egyéni és közösségi boldogulást. A tagság önkéntes volt, senkit sem kényszerítettek a belépésre. A DAF elképesztő népszerűségét pedig mutatja, hogy 1939-re 22.5 millió egyéni tagja, illetve 7 millió testületileg csatlakozott tagja lett. A tagsági díj a bér önkéntes bevallása után történt beszedésre, de jóval alacsonyabbak voltak, mint a régi szocdem szervezetek díjai.

A DAF legfontosabb célkitűzését, küldetését, ugyan ki is fogalmazhatná meg jobban, mint maga a Führer? Őt idézzük tehát a korábban említett május 10-i első kongresszusról: „Semmire sem leszek büszkébb, mint arra, hogy napjaim végeztével valamikor elmondhatom: kiharcoltam a német birodalom számára a német munkást.” Sajnos Hitler ekkor még aligha sejthette, hogy szinte napra pontosan 12 év múlva már csak a romjai fognak létezni az egykor dicső birodalomnak. Mindenestre, ha néhány évre is, a célkitűzések megvalósultak. A német munkás megbecsült rétege lett a Harmadik Birodalomnak. Megszabadították őket a hazug marxista sallangoktól, valamint éreztették velük, hogy munkájuk a nemzetépítésben ugyanannyira fontos, mint az értelmiségieké. Nem a beteges kommunista „felszabadítjuk a munkásokat az elnyomás alól” szöveget mantrázták, hanem megélhetést, munkabékét és tiszteletet vívtak ki a német munkás számára. De beszéljen inkább ismét Hitler: „A nemzetiszocialista államvezetés annyira szuverén és annyira fölötte áll minden gazdasági összefüggésnek, hogy az ő szemében a munkavállaló és a munkaadó különbözősége jelentéktelen fogalom. A nemzet legfőbb érdekei szempontjából nincs munkaadó és nincs munkavállaló, hanem csak az egész nép által munkával megbízottak vannak” – mondta 1936-ban a birodalmi pártnapokon.

Természetesen nem szeretnénk úgy beállítani a DAF-ot, mintha ne lett volna célja a nemzetiszocialista eszme terjesztése a német nép körében. Azt sem vitatjuk el, hogy középpontban ne a közösség és a nép lett volna. Ugyanakkor nem szenvedett csorbát az egyén sem, mint ahogy az a kommunizmusban történt. Az egyéni vállalkozást és annak fejlődését békén hagyták, a beszolgáltatás és a javak igazságtalan elvétele ismeretlen fogalom volt. Mindemellett a DAF egyfajta szociálpolitikai védőháló is volt a kiszolgáltatottabb rétegeknek (kisiparosok, kiskereskedők, parasztok).

A szociális munka középpontjában – csak úgy, mint a fasizmusban – az üzem állt. Ezek úgynevezett „szervezett munkaközösségek voltak”, amelyek nem voltak egyenlők a vállalkozással. Az üzem ugyanis technikai célpontból egységes volt, míg a vállalkozás akár több üzemet is magába foglalhatott. A szakhivatalokban az ott dolgozók sorsközösségben egyesültek, a közös boldogulás mindenki célja volt, betartva természetesen a megfelelő hierarchiát. Az üzemvezetőt azonban nagy felelősség is terhelte, hiszen a mai kor következmény nélküliségével ellentétben itt még valódi felelősség nyugodott a legkisebb üzemnek a vezetőjének vállán is. Az üzem gyakorlati ügyeivel pedig egy különleges üzemi bizalmi tanács (Vertrauensrath) foglalkozott. Felsőbb szinten úgynevezett Treuhänder-eket neveztek ki, akik birodalmi tisztviselőkként a munkaügyi miniszternek voltak alárendelve. Ők védték a munkavállalók jogait az esetleges vezetői önkénnyel szemben (megfelelő díjazás betartása, felmondás-védelem stb.), valamint a munka megfelelő menetéről gondoskodtak. A durvább sérelmeket a Treuhänder-ek által felállított becsületbíróságok tárgyalták és büntették. A feladatot, valamint a munkások védelmét az önkénnyel szemben komolyan vették. Öhquist adatai szerint ugyanis 1935-ben 156 eljárás közül csak 4 (!) eset végződött felmentéssel. Mindenki fantáziájára bízom, hogy ezzel párhuzamosan ezekben az években mik történtek a szovjetben. A „nyugati, demokratikus világ” mégis rájuk tekintett inkább partnerként. De ne kalandozzunk el…

További adatok, hogy ezek az intézkedések milyen nagy mértékben segítették elő az üzemi és munkabékét, hogy átlag 1000 munkavállalónál 1932-ben 21,9, 1933-ban már csak 14,1, 1934-ben 9, 1935-ben pedig mindössze 8,4 vitás kérdés fordult elő. A munkabéke ezzel biztosítva volt. 1935. március 21-én a lipcsei megegyezéssel felállítottak még az egyes gazdasági körzetekben munkabizottságokat, amelyek egyfajta tanácsadó szerepet töltöttek be a szakhivatalok mellett. Nagyobb gazdasági területeken pedig munkakamarák létesültek, hasonló céllal, valamint a birodalom egészére kiterjedő birodalmi munkakamara a legtanultabb szakemberekből.

Fejezetünk végén beszélnünk kell még egy 1934. február 27-én hozott törvényről, amely az ipari gazdaság szervezeteit szakcsoportok szerint szabályozza, hat birodalmi csoportot felállítva ezzel (ipar, kereskedelem, kéziipar, bankok, biztosítóintézetek, energiagazdálkodás). Ezek aztán további gazdasági és szakcsoportokra vannak osztva. A csoportok feladatai a szakszerű tanácsadás, technikai és gazdasági tájékoztatás, az üzemvezetés professzionalizálása. 1934. november 27-től itt kötelező volt a tagság.

A szerteágazó és bonyolult rendszert végül a birodalmi gazdasági kamara (Reichswirtschaftskammer) tetőzi be. A munkaügy vezető hivatalaival a birodalmi munka- és gazdasági tanácsban általános gazdasági és szociálpolitikai kérdésekről tárgyaltak, valamint a DAF különböző ágainak hatékony együttműködését irányították.

A szakágak bemutatásával véget ért a Birodalmi Munkafrontról szóló értekezésünk második része. Megvallom őszintén, hogy túl sok dátummal és szakkifejezéssel nem szeretem bombázni az olvasókat. Sokkal célravezetőbb, ha elhelyezzük térben az eseményeket, szervezeteket, személyeket, majd annak, azoknak mögöttes tartalmára, hátterére, célkitűzéseire fókuszálunk. Mindemellett legalább ilyen fontosnak tartom az eszmetörténetet, valamint a szerző érvekkel alátámasztott állásfoglalását, értékítéletét, hiszen a történelem nem lehet teljesen objektív tudomány. Vannak azonban olyan témák, ahol az ember „nem ússza meg” a kissé töményebb, adatokkal terheltebb szövegeket. Ez egy pontosan ilyen, de véleményem szerint annál érdekesebb téma. Viszonylagos szárazsága ellenére remélem, hogy minél többen végigolvasták és tanultak valamit a leírtakból. S hogy az én állásfoglalásom se maradjon el: világosan látszik, hogy a Német Munkafront egy rendkívül hatékony, ugyanakkor összes intézményével bonyolult és szinte átláthatatlan szervezet volt, amely valóban a munkásság feltámasztásán, a munkabéke és a gazdasági növekedés helyreállításán fáradozott. Hatékonysága messze túlszárnyalta a többi európai ország teljesítményét, erősebb, masszívabb és kiterjedtebb volt a rokon olasz fasiszta megfelelőjénél. Ha pedig összehasonlítjuk a barbár szovjettel, akkor világosan kirajzolódik, milyen fejlettséget söpört el a Szovjetunió pusztán azért, mert a nyugati hatalmak őket támogatták a közelgő háborúban. Már csak ebből a gazdasági fejlettségből is látszik, hogy a Brit Birodalom és az USA nélkül a középkori szinten létező szovjetnek esélye nem lett volna a német teljesítőképességgel szemben. Persze jól tudjuk, hogy közel sem a Nyugat egésze támogatta a németek elleni háborút, de, hogy melyik népcsoportnak a képviselői mozgatták a szálakat, az már egy másik lapra tartozik…

Folytatása következik!

Ábrahám Barnabás - Kuruc.info