A napokban zajlik ismét a homoszexuálisok és egyéb szexuális fogyatékkal élők szándékosan provokatív, deviáns rendezvénysorozata, zárásaként pedig orgiaszerű része a „Budapest Pride” felvonulás – melynek „legjelentősebb támogatója” a Soros-féle Open Society Institute, ismeri el az egyik főszervező egy tavalyi interjúban. Érdemes és időszerű tehát áttekinteni, milyen folyamatok és módszerek útján jutottak el fehér országok oda, hogy nyíltan nemzetgyalázó és szexuális aktusokat imitáló perverzek az utcán tehetik mindezt (zsidó pénzből), és kik, milyen indíttatásból formálták át társadalmainkat – sajnos jelentős sikerekkel – úgy, hogy az saját torz lelkületüknek megfeleljen.

A fehér ember meglehetősen erkölcsorientált, fontos neki a tisztesség, hogy minden korrekt és igazságos legyen. Az alább bemutatásra kerülő zsidó aktivisták és felforgatók egyik fontos bűne, hogy elért eredményeikkel (mint a homoszexualitás hivatalosan „normálissá” nyilvánítása stb.) olyan irányba torzították, degenerálták az eredendően fennköltebb és emelkedettebb európai kultúrát és szellemiséget, hogy ebben az eltérített légkörben a beteg a normális, a normális deviancia (hazafiság stb.), s így fordulhat elő az az elszomorító helyzet, hogy heteroszexuális, családos emberek is önfeledten ünnepelnek, aktívan támogatnak egy súlyosan perverz, beteg és veszélyes aberrációt – mert mindez morális köntösbe lett öltöztetve. Ezen könnyen megvezethető embereknek immár, a többnyire zsidó felforgatók által aláásott kultúrában „erkölcsi kérdés” az ilyen kiállás, így érezhetik magukat „igazságosnak” és „humánusnak”. Egy egészséges társadalomban persze nem a zsidó értékrend szabná meg, mi az igazán erkölcsi kérdés, hanem egy hagyományosabb európai lelkiség. Például a szándékosan provokáló, félmeztelen, szexuális aktusokat imitáló (vagy adott esetben elkövető) beteg emberek ünneplése helyett erkölcsi kérdés lenne a nemzet és annak gyermekeinek megóvása attól, hogy egy olyan élettérben éljenek, melyben pl. kutyával imitálnak szexuális aktust nyílt utcán a fajtalankodók.

A szexológia európai úttörői, Richard von Krafft-Ebing és Havelock Ellis mindketten aberrációnak tartották a homoszexualitást. Krafft-Ebing szerint a homoszexualitásnak négy állapota van. Az elsőben egyszerűen a szexuális ösztön degenerálódása áll fenn, az inversio sexualis, az ilyen szexuális fogyatékosok azok, akik kapcsán mindez kívülről nem vehető észre. A második állapotban a szexuális torzulás már magával vonja a nemi alkat egy bizonyos szintű elhagyását (férfiaknál feminizálódást, nőknél elférfiasodást) – ők a szemmel is egyértelműen látható homoszexuálisok. A harmadik állapotban ez a változás olyan szintű, hogy a beteg néha ellenkező neműnek képzeli magát. A negyedik állapot a metamorphosis sexualis paranoica, ez az, ahol a torzulás folyamata beteljesedik, melyben már egy téveszme is párosul a ferde hajlammal, s a beteg folyamatosan ellenkező neműnek hiszi magát.

Később zsidó szexológusok, mint Albert Moll vagy Magnus Hirschfeld saját lelkületüknek megfelelő módon eltorzították a szexualitás meglátását, többek között az ilyen torzulásokat normalizálva, mint arról korábban részletesebben írtam már. Majd a szintén szexuálisan (is) felforgató freudi és a frankfurti iskola pszichoanalitikus, kulturális marxista elméleteit mélyen magukba szívó zsidó aktivisták a múlt század derekán az utcán is felbukkantak, akik közül egyesek egyre nagyobb befolyásra tettek szert. Frank Kameny, „az LMBT polgárjogi mozgalom vezető stratégája és apja”, annak az egyik „legjelentősebb figurája” is ilyen volt. Több évtizedes aktivizmusának legnagyobb eredménye a homoszexualitás kiiktatása a pszichiátriai diagnózisok (DSM) közül a '70-es évek elején – bár ezt nem érhette volna el, ha nem lettek volna már elvbarát zsidók beágyazódva az ehhez szükséges befolyásos pozíciókban.

Frank Kameny (középen) a Mattachine Society tüntetésén 1970-ben

Dr. Ronald Bayer, egy homoszexuálisokat támogató pszichiáter 1981-es Pszichiátria: A diagnózis politikája című könyvében ír arról, miként kezdődött a homoszexuális aktivisták és lobbi támadása az Amerikai Pszichiátriai Egyesület (APA) ellen. 1970-ben egy gyűlésen támadtak rájuk militáns homoszexuálisok, ordítva és gúnyolva őket, megzavarva az eseményt. 1971-ben Kameny az agresszív Homoszexuális Felszabadító Front tagjaként támadott társaival az APA egyik konferenciájára. A zsidó vezető a mikrofont megragadva ezt ordította: „A pszichiátria a legfőbb ellenség. A pszichiátria kíméletlen harcot hirdetett az elpusztításunkra. Ezt vehetitek hadüzenetnek is.” Az erőszakos nyomásnak idővel engedtek az egyesület irányítói, és 1972-ben a homoszexuálisok már a konferencia hivatalos résztvevői voltak. Megjegyzendő, hogy az APA tagságának 30 százaléka zsidókból állt. Akkoriban a pszichiátriai diagnózisok bizottságának elnöke dr. Robert Spitzer volt, maga is zsidó. Kameny mellett neki tulajdonítják a homoszexualitás „normalizálását”, mely immáron nem volt rendellenesség a hivatalos állásfoglalás szerint (kikerült a diagnózisok könyvéből). Spitzer társa, a szintén zsidó és homoszexuális pszichológus dr. Charles Silverstein volt az, aki a változtatásra az APA vezetőségének benyújtott érvelést készítette.

Spitzer egy 2003-as interjújában részletezi, hogy milyen trükkel sikerült az APA tagságával megszavaztatnia ezt a változtatást:

Magam úgy hittem, hogy bár a homoszexualitás nem egy betegség, vagy pszichés zavar, ha egy homoszexuális kezeltetni akarja magát, kell hogy legyen mód rá, hogy valamilyen diagnózist adjunk ennek. Előrukkoltam a »szexuális orientációzavar« fogalmával. Ez részben politikai volt; tudtam hogy semmi esély a homoszexualitás teljes kiiktatására a DSM-II-ből, de ha van egy kategória, amire mondhatod, hogy »oké, a homoszexuális, aki elégedetlen, az kezelhető, s ez a szexuális orientációzavar.« Ezzel a javaslattal a Nómenklatúra Bizottság, ez a kis csoport beleegyezett a homoszexualitás eltávolítására és az új diagnózisra cserélésére. [...] A homoszexuális csoporttal dolgoztam együtt, és egykor ők támogatták a tagságnak küldött [propaganda] leveleket. A tagság szavazott, és azt hiszem 60% támogatta, 40% ellenezte. Most már biztos vagyok benne, hogy ha a szavazás lényege az lett volna, hogy a homoszexualitás megy vagy marad, semmi esély nem lett volna rá, hogy kikerüljön. Innen nézve, azt hiszem a stratégiám nagyon sikeres volt.

Az interjút készítő dr. Jack Drescher, egy vezető homoszexuális pszichiáter rávilágít a dolog lényegére:

Kameny és mások megértették – szerintem helyesen – hogy a diagnózis állandósította a megbélyegzést [a homoszexuálisok ellen]. Ha egyszer kiiktatod azt a stigmát, mindent megváltoztathatsz. Ha az emberek már nem bújhatnak a tudomány és kezelés mögé, az érveik [a homoszexuális jogi igények ellen] nehezebben lesznek védhetők.

Drescher maga is ezzel az egyértelműen politikai céllal cselekszik, s ő az egyik fő felelőse annak, hogy még a „transzneműség” is kikerült a DSM-5-ből. 2012-ben jelentette be az APA, hogy az addigi „nemi identitászavar” immár csupán „nemi diszfória” (elégedetlenség), ami csak azokra vonatkozik, akiket zavar tévképzetük. Ez egyben jogilag is megkönnyebbíti, hogy „nemátalakító” műtétet engedélyezzenek nálunk. Drescher szerint ennek a döntésnek az az oka, hogy így „ne patologizálják a nemi variációk minden kifejeződését, csak azért, mert valakiket az zavar.” Ez persze nevetséges, hiszen ezek az emberek konkrétan betegek, inkább maga a változtatás történt azért, mert „valakiket” az eddigi korrekt diagnózis „zavart” – magukat a betegeket. Drescher máshol is megerősíti, hogy a változtatás tulajdonképpen politikai és az érintett betegek szegény érzéseit hivatott védeni azzal, hogy „az eddig létező megbélyegzést és sérelmet csökkentette.” Az APA munkacsoportjának másik zsidó tagja, aki egyben homoszexuális aktivista is, dr. Dana Beyer szintén érzésekről és politikai érdekekről beszél, nem tudományos forradalmi felfedezésekről: „A munkacsoport legjelentősebb eredménye az volt, hogy újrafogalmazta a transzlét állapotát a mentális betegségből egy normális emberi variációvá, ez végre a transzneműeket is a fénybe, az emberiség közösségébe hozza.”

Dr. Robert Spitzer és dr. Jack Drescher

Ez a döntés is, ahogy az 1973-as is, természetesen nem tudományos volt, hanem a jelentősen zsidó aktivizmus politikai érdekérvényesítése. A politikai korrektség és a befolyásos helyzetben lévő zsidók kultúrmarxista szellemiségének, illetve az agresszív nyomásgyakorlásuknak keveréke. Bár ezt nem politikailag korrekt feszegetni, közismert tény. Dr. Nicholas Cummings az APA elnöke volt 1979 és 1980 időszakában, illetve a szervezet Képviselők Tanácsában is tag volt. Maga is támogatta a homoszexualitás kiiktatását a diagnózisok közül. 2005-ös Romboló trendek a mentális egészségügyben című könyvében így vall erről:

Az Amerikai Pszichiátriai Egyesület diagnosztikai és statisztikai kézikönyve [DSM] hirtelen engedett és teljesen behódolt a politikai nyomásnak, amikor 1973-ban eltávolította a homoszexualitást mint kezelendő aberrált kondíciót. Politikai tűzvihart gerjesztettek a homoszexuális aktivisták a pszichiátrián belül, melyet intenzíven ellenzett néhány szókimondó pszichiáter, akiket démonizáltak és fenyegettek, ahelyett hogy tudományosan cáfolták volna álláspontjaikat. A Pszichiátriai Küldöttek Háza ellépett a konfliktus elől azzal, hogy a tagok közti szavazásra bocsátotta azt, mely egyben az első alkalom is volt az egészségügy történelmében, hogy a többségi szavazat, és nem a tudományos adatok alapján döntöttek diagnózisról, vagy annak hiányáról.

Azóta látjuk, hogy a homoszexualitás ilyetén „normálissá tétele” nagyot lendített a hasonló szexuális fogyatékkal élők arcátlan érdekérvényesítésének eredményességén, s ennek ez a pár zsidó volt a fő felelőse elsősorban. A „hős” Kameny mellesleg az állatokkal folytatott szexuális fajtalankodást is elfogadhatónak tartotta. Egy 2008-as levelében így ír:

Az állatszex nem nekem való, de ártalmatlan gyarlósága vagy sajátossága ez néhány embernek. Ameddig az állat nem bánja (és az állat ritkán bánja), nincs ellenemre, és nem látom miért lenne ez bárkinek is az ellenére. Ha az állatszex beleegyező állatokkal boldoggá tesz egyes embereket, hadd legyenek boldogok.

Olaszországban a kommunista zsidó, Mario Mieli a '70-es évektől a homoszexuális érdekérvényesítés egyik legjelentősebb figurája volt, míg Franciaországban a Beit Haverim 1977-es alapítású teljesen zsidó homoszexuális szervezet az ország „egyik legnagyobb és legrégebbi LGBT-szervezete” volt (de ugyanez látható Mexikótól Ausztráliáig), azonban maradjunk egy kicsit Amerikában, mert Kameny mellett volt más is, aki bemutatásra érdemes: a másik jelentős figurája ezen évtizedek aktivizmusának a zsidó író, Larry Kramer, az Act Up homoszexuális aktivista szervezet társalapítója. Mivel sok homokos társa AIDS-es lett, megalapította a Homoszexuális Férfi Egészségügyi Krízis szervezetet, mely a világ legnagyobb AIDS-es deviánsokat segítő szervezetévé nőtte ki magát. Kramer nem csak saját csoportjának érdekeit igyekezett kivívni, de a homoszexuálisok felsőbbrendűségét is hirdette. Egy 2004-es beszédében így szólt:

Szeretek homoszexuális lenni. Szeretem a homoszexuális embereket. Szerintem mi jobbak vagyunk, mint bármelyik másik embercsoport. Tényleg ezt hiszem. Szerintem okosabbak vagyunk, tehetségesebbek és sokkal tájékozottabbak. Tényleg így hiszem, teljesen. Szerintem sokkal jobban kapcsolatban vagyunk mindazzal, ami történik, kapcsolatban az érzéseinkkel, mások érzéseivel és jobb barátok is vagyunk. Tényleg hiszem mindezt.

Ironikus módon, annak ellenére, hogy ennyire nagyszerűek, beszédének zöme azzal foglalkozik, hogy a közösségük mennyire képtelen vagy nem hajlandó védekezni és még mindig magas az AIDS-esek száma. A homoszexuálisok felsőbbrendűsége mellett Kramer azt is vallotta, hogy a gyerekeknek tulajdonképpen hasznára válik, ha felnőtt homokosok megrontják őket. Ez az álláspont – mint alább látni fogjuk – egyáltalán nem volt furcsa köreikben. A Beszámolók a holokausztból: egy AIDS-aktivista története című 1989-es könyvében ezt olvashatjuk:

Azokban az esetekben, amikor gyerekek szexuális kapcsolatot létesítenek idősebb homoszexuálisokkal, legyenek azok tanárok vagy bárki más, úgy vélem gyakran, nagyon gyakran, a gyerek kívánja a cselekményt, és talán kezdeményezi is azt, vagy mert természetes módon kíváncsi, mely aztán vagy ebbe az irányba fejlődik vagy sem, vagy mert ő homoszexuális és legbelül tudja ezt.

A homoszexuális pedofil hajlam

A „homoszexuális jogok” apjának tekintett, elvileg nem zsidó amerikai Harry Hay a '30-as évek akkoriban még szinte teljesen zsidó kommunista légkörében szocializálódott, majd 1934-ben tagja lett a zsidó Israel Amter által alapított Kommunista Pártnak. Ebben nem nézték jó szemmel a homoszexualitást, így később úgy döntött, hogy devianciájának elrejtése érdekében megházasodik; felesége egy kommunista zsidó nő lett. Később, 1950-ben ő és a zsidó divattervező Rudi Gernreich megalapította az első amerikai homokosjogi szervezetet, a Mattachine Society-t, ahol Gernreich egyben anyagi támogató is volt. A szervezet – ahogy Kameny és Kramer esetében is láthattuk – nem a homoszexuálisokat igyekezett civilizáltabbá formálni és az egészséges többségi társadalom normáihoz igazítani, hanem ellenkezőleg: a hagyományos rendet akarták felforgatni, degradálni, hogy így saját alantas igényeiknek megfeleljen az ekképp megteremtett szociális és kulturális légkör. Hay – ahogy Kramer és sokan mások – szintén támogatta a homoszexuális gyerekmolesztálást. Egy a New York-i egyetemen 1983-ban elmondott beszédében felidézi saját első szexuális kapcsolatát, amikor 14 évesen egy 25 éves férfi megrontotta.

Ebben az évben tudtam, hogy találni akarok egy férfit, hogy az elmondja nekem, amit tudni akartam. Így, 14 évesen, rájöttem, hogy egy gyerek molesztáló vagyok. Egy gyerek vagyok és molesztálok egy felnőttet, amíg rá nem jövök, hogy mit is akarok tudni. És megtaláltam, ő pedig meg volt hökkenve. Aztán rájött, hogy a férfi helyett, aminek kinéztem – a bőrkeményedések a kezemen, az öltözködésem és ahogy viselkedtem – csak egy 14 éves kölyök vagyok, és ha bárki ezt megtudja, börtönbe kerülhet örökre, vagy legalábbis 23 évre Kaliforniában annak idején.

A történetet, amit ma este elmondtam nektek, egy férfi emlékére mondtam – annyira emlékszem belőle, hogy a neve Matt. És mindannyiótoknak a szeretetem és mély megbecsülésem küldöm azért, amit a fiúknak nyújtani tudtok, ennek a fiúnak a tiszteletére, aki 14 volt és azt akarta megismerni, amit csak egy másik homoszexuális férfi adhatott és mondhatott neki. Azt is szeretném mondani itt, hogy akiknek leginkább a NAMBLA védelmére kellene kelniük, azok a homoszexuálisok barátai és szülei. Mert ha a szülők és barátok valóban a homoszexuálisok barátai, akkor tudniuk kell homoszexuális gyerekeiktől, hogy egy idősebb férfival való kapcsolat pontosan az, amire egy 13-14-15 évesnek szüksége van, jobban mint bármi másra az egész világon. És ezt üdvözölniük kéne, a lehetőséget, hogy a fiatal homoszexuális kölykök megtapasztalhassák ezt, amire szükségük van.

A NAMBLA (Észak-Amerikai Férfi-Fiú Szerelmi Egyesület) egy nyíltan pedofil homoszexuális lobbicsoport volt, céljuk a beleegyezési korhatár teljes eltörlése, a gyerekekkel való szex legalizálása. Hay fenti beszédében őket (a konkrét pedofilokat) tartja szinte egy áldásnak a gyerekek számára. Bár a NAMBLA sok szálon kapcsolódott a többi hasonló aktivista csoporthoz, pár évvel később egy homoszexuális rendezvényre nem hívták meg őket, így tiltakozásul Hay egy feliratot viselt ruháján: „Együtt járok a NAMBLA-val”. Ezzel kapcsolatban egy 1994-es kiáltványban ezt olvashatjuk tőle:

A NAMBLA mint tiszteletreméltó homoszexuális szervezet jól ismert. A NAMBLA a homoszexuális közösségből indult és minden nagyobb homoszexuális vagy leszbikus felvonuláson ott volt. A NAMBLA hiszi, hogy a fiatalok érdekeit nem a szülői védelem, hanem a bátorítás szolgálja, hogy valódi döntéseket hozzanak. [...] A NAMBLA beleegyezési korhatár eltörlésére irányuló célja nem a probléma. A NAMBLA a homoszexuális és leszbikus mozgalomnak a konkrét része. A NAMBLA szóláshoz és gyülekezéshez való joga és tagjainak a védelme a kirekesztéstől és támadástól erős támogatást érdemel.

A homoszexuálisok társadalmon belüli aránya vitatott és nehéz pontosan megmondani, különböző számok léteznek. Kalifornia jogtudományi iskolájának a nemi és szexuális identitást kutató Williams Institute intézete kilenc, az elmúlt években hivatalos szervek által készített felmérést mutatott be, ezek eredményei szerint az 1,2 százaléktól az 5,6 százalékig tehető a magukat „homoszexuálisnak, leszbikusnak vagy biszexuálisnak” nevező emberek száma az Egyesült Államokban. Az intézet végső adatai a következők: 3,4% női és 3,6% férfi „homo- és biszexuális”, illetve 0,3% „transznemű”. Ennek ellenére a gyerekmolesztálások, szexuális bántalmazások között arányuk jóval magasabb.

Harry Hay kiáll a pedofilok mellett

Ray Blanchard szexológus egyik 2000-es tanulmánya szerint a gyerekekhez vonzódó férfiaknak 25-40 százaléka a fiúkat részesíti előnyben. 260 vizsgált pedofilt három csoportba tudtak osztani: 152 heteroszexuális (csak lányok iránt vonzódó), 43 biszexuális (fiúk és lányok) és 65 homoszexuális (csak fiúk). Így 25% volt homoszexuális pedofil, illetve 41,5%, ha mindkét nemet molesztálókat is beleszámítjuk. Kurt Freund szexológus 1984-es adatai is hasonlóak, egyik tanulmányában 32 százalékban állapítja meg a vizsgált több száz pedofil bűnesetben a homoszexuális gyerekmolesztálások arányát. Egy 1989-es tanulmányában pedig azt olvashatjuk, hogy a gyerekmolesztálók egyharmada fiú áldozatokat céloz meg. Michele Elliott pszichológus egy 1995-ös tanulmányában, mely gyerekeket célzó férfi szexuális bűnözőket vizsgált, 14 százalékban homoszexuális és további 28 százalékban biszexuális elkövetőket találhatunk, így összesen 42% a nem heteroszexuálisok aránya közöttük. Ehhez kapcsolódóan James Bickley és Anthony Beech pszichológusok 2001-es tanulmánya arra a következtetésre jutott, hogy a fiúkat célzó szexuális bűnözők között kb. kétszer akkora a bűnismétlés aránya, mint a lányokat célzóknál.

Ide tartozik az a szintén közismert jelenség, hogy sok homoszexuális gyerekkori molesztálás hatására vált azzá. Ez egyúttal a homoszexuális gyerekmolesztálás gyakoriságát is mutatja. Marie E. Tomeo pszichológus 2001-es tanulmányában azt találjuk, hogy homoszexuális férfiak 46 százaléka és nők 22 százaléka volt gyerekként molesztálva. Harry W. Haverkos orvos 1989-es tanulmánya 279 homo- és biszexuális AIDS-es férfit vizsgált. Ebben azt találjuk, hogy több mint 50% létesített szexuális kapcsolatot egy férfival 16 éves koruk alatt, 20% pedig már 10 éves koruk alatt. A fentebb említett Michele Elliott-tanulmányban azt is olvashatjuk ide vonatkozóan, hogy a fiúkat molesztáló elkövetők 59 százaléka számolt be saját esetében is gyerekkori molesztálásról.

Megjegyzendő itt, hogy egy másik deviáns dologban is felülreprezentáltak a homoszexuálisok: a sorozatgyilkosságokban. Egy 2003-as amerikai vizsgálat arra jutott, hogy a sorozatgyilkosok 69 százaléka homoszexuális. Egy későbbi vizsgálat, mely az előbbi adatait volt hivatott ellenőrizni és frissíteni, 59 véletlenszerűen választott sorozatgyilkost vizsgált az 1960 utáni időszakból, ezek közül 39 volt homoszexuális, ami 66%.

Mint látható, számos tudományos kutatás kb. 25-45% közé teszi a gyerekek elleni homoszexuális jellegű bűneseteket, így a társadalmon belüli leggyakrabban 2-4 százalékra tett arányuk tükrében megállapítható, hogy sokszorosan hajlamosabbak a pedofíliára, mint a heteroszexuális emberek.

Nem meglepő tehát ezek ismeretében, hogy a homoszexuális mozgalmak és szervezetek között már a kezdetektől jelen volt a pedofília is. Az 1969-es alapítású Gay Activists Alliance (GAA) homokos szervezet a kezdetektől fogva ellenezte a beleegyezési korhatárt, mely megtiltotta gyerekekkel való szexuális kapcsolat kialakítását. Alapítója, David Thorstad egyik kiadványában így ír: „A végső célja a homoszexuális felszabadításnak a szexuális szabadság elérése mindenki számára – nem csak egyenlő jogok a »leszbikus és homoszexuális embereknek«, de a szexuális önkifejezés szabadsága minden fiatalnak és gyereknek is.” Nem túl meglepő módon Thorstad később a nyíltan pedofil és homokos NAMBLA alapítója lett, melynek a homoszexuális zsidó költő, Allan Ginsburg volt az egyik fő arca. Hasonló nyíltan homokos pedofil szervezetek Európában is léteztek, például Svédországban a '70-es években működött a Pedofil Munkacsoport (Pedofila Arbetsgruppen), mely lobbizott a gyerekekkel történő szexuális kapcsolatok büntetésének csökkentéséért és a beleegyezési korhatár teljes eltörléséért. Sokatmondó, hogy vezetőjük, Kjell Rindar a 2012-es homokos parádé megnyitójának volt a díszvendége...

A pedofília olyan elterjedt homoszexuális körökben, hogy lépten-nyomon abba botlunk. A feminista, leszbikus zsidó Eve Ensler a szerzője a Vagina Monológoknak, mely világhírű, öncélúan obszcén és aberrált színdarab könyv változatát annak kiadója úgy jellemzi mint „a fiatal nők új generációjának bibliája”. Ez is tartalmaz ilyesmit: az egyik történetben egy 13 (későbbi változatokban 16) éves lányt visz haza az utcáról egy 24 éves nő, ahol leitatja és molesztálja. Jellemző mód mindez mint szerelmi történet van bemutatva. A lány, már idősebbként visszaemlékezve minderre így fogalmaz: „később rájöttem, hogy ő volt az én meglepő, váratlan, politikailag inkorrekt megváltásom” – így a gyerekmolesztálás áldozata nem csak felmenti a leszbikus megrontóját, de megváltóként tekint rá. A könyv egy másik oldalán aztán Ensler egy hatéves kislánytól kérdezi azt, hogy „Milyen szagú a vaginád? Szerinted mi a különleges a vaginádban?”.

Az ún. '68-asok egyik fontos célja volt a homoszexuálisok „felszabadítása”, ezzel együtt pedig a gyerekek „szexuális felszabadítása” is. Csak minden elnyomó, konzervatív szexuális és társadalmi normát levetkőzve lehet ezt a szabadságot elérni, gondolták. Nem meglepő, hogy ilyen szélsőséges, a freudi pszichoanalitikus mozgalom és a frankfurti iskola jellemzően zsidó felforgató tanításain nevelkedett anarchisták és egyéb szélsőbaloldaliak még a gyerekmolesztálást és azok megrontását is a „szabadság” megtestesüléseként kezelték.

A 68-asok magazinja, a Konkret pedofíliát támogató cikkeket is közölt

Több intézményt is létrehoztak, az egyik ilyen volt a kreuzbergi Rote Freiheit (Vörös Szabadság) napközi, ahol 8-14 évesekre vigyáztak délutánonként a '60-as évek végén. Az intézményben nagy hangsúlyt fektettek a szexualitásra, szinte minden nap vetkőzős játékokat játszottak, pornográf magazinokat olvastak és aktusokat imitáltak (és még ki tudja mi minden történt). Újságaikban szerepeltek meztelen képek gyerekekről, ahogy a Konkret című lapjukban például nyíltan pedofíliát dicsérő cikkek is. E lap kiadója Klaus Rainer Röhl volt, akit két lánya azzal vádol, hogy molesztálta őket kiskorukban, amit ő tagad. (Röhl a Vörös Hadsereg Frakció terrorista csoportból ismert Ulrike Meinhof férje volt egykor, aki maga is dolgozott a lapnál.)

A németországi zsidó Daniel Kohn-Bendit is ebből a közegből tornászta fel magát később az Európai Unió vezetői szintjeire. 1975-ös önéletrajzi könyvében (Der Grosse Basar) írt gyerekekkel folytatott szexuális kapcsolatairól, részletezve miként simogatták péniszét a gyerekek, nem is egyszer. Hogy mi mindent nem írt le, sejthetjük. A Spiegel 2010-es cikke a '68-asok pedofíliájáról idézi az egykor egy frankfurti szélsőbalos magánóvodában „nevelőként” dolgozó Kohn-Benditet:

Reggel kilenckor csatlakozom a nyolc kis 16 hónap és 2 év közötti tipegőmhöz. Megmosom a feneküket, megcsiklandozom őket, ők megcsiklandoznak engem és ölelkezünk. Tudod, a gyerekek szexualitása fantasztikus dolog. Őszintének kell lenned. A nagyon fiatal gyerekekkel nem ugyanolyan, mint a 4-6 évesekkel. Mikor egy ötéves kislány elkezd levetkőzni, az nagyszerű, mert ez egy játék. Egy elképesztően erotikus játék.

A zsidó 1984-ben csatlakozott a Zöld Párthoz, 1985-ben már a párt is azért lobbizott, hogy legyen eltörölve a beleegyezési korhatár. Szintén a Spiegel egyik cikke mutatja be az Általános Homoszexuális Munkaközösséget (Allgemeine Homosexuelle Arbeitsgemeinschaft), mely egyben volt homoszexuális és pedofil érdekérvényesítő szervezet a '80-as évek elején. A szervezet a homoszexuális életforma és a gyerekekkel történő szexuális aktus legalizálásáért küzdött, egyúttal támogatást nyújtott pedofília miatt bíróság elé állított embereknek is. A cikk a Zöld Párt homoszexuálisokat és pedofilokat támogató jellegéről is ír:

A Zöldek harcoltak a nők szexuális önrendelkezéséért és a homoszexuálisok és leszbikusok jogai mellett álltak ki, például. De a párt elvesztette a mértéket, amikor kiterjesztették toleranciájukat a gyerekkori szexualitás mellett érvelve, mondván hogy annak prűdség és kényszer nélkül kellene fejlődnie.

Hasonló példák időről-időre előbukkannak még a homoszexuális „hősök” esetében is. Az amerikai zsidógyanús Larry Brinkin például évtizedeken át volt különböző homokos szervezetek vezető figurája. Az ő nevéhez fűződik a homoszexuális bejegyzett élettársi viszony kiharcolása a '80-as évek elején. Pár éve gyerekpornográfia birtoklása miatt tartóztatták le. A felvételeken 1-3 év közötti gyerekeket erőszakolnak meg análisan és orálisan. Brinkin egyik elektronikus leveléből is ismertek részletek, így alább a degenerált „úttörő melegjogi harcos”-nak tartott homokos lelkivilágát bemutatandó egy ilyen részlet következik, az erősebb gyomrúaknak:

Egyéb más mellett a rendőrség egy képet talált az egyik elektromos levélhez csatolva, melyen egy »körülbelül 2-3 éves gyermek látható ... A gyermek alatt egy felnőtt férfi, aki jobb kezét használva lefogja a gyermeket, bal kezével pedig merev péniszét helyezi a gyermek ánuszába« írja a dokumentum. A levélben a felhasználó, aki a hatóság szerint Brinkin, így ír: »A mindenit, micsoda látvány egy ilyen nagy faszt látni egy ilyen kis lyukban, szétszakítva azt. Az a nigger most a néger mennyországban lehet, gyömöszölve azt a kis fehér lyukat!«

Végül Brinkint csupán hat hónap börtönre és hat hónap házi őrizetre ítélték.

Homopropagandisták a fentebb bemutatott kínos arányokat azzal igyekszenek kimagyarázni, hogy ezek a fiúkat molesztáló férfiak „nem feltétlenül homoszexuálisok”, hiszen nem tudjuk sokszor miként „határozzák meg magukat”, vagy adott esetekben az elkövetőnek volt már viszonya nőkkel, esetleg házas. Ez persze gyenge érv, hiszen minket nem az érdekel, hogy mi az elkövető „identitása”, hanem a cselekményt magát figyeljük meg: a férfi-fiú aktus pedig a szó szótári értelmezésében is egyértelműen homoszexuális aktus, így ezek a gyerekmolesztálók konkrétan nevezhetők annak, függetlenül attól, hogy milyen képet igyekeznek a normál életben magukról kialakítani. (Ezzel kapcsolatban megemlítendő William D. Erickson 1988-as 229 elítélt gyerekmolesztálót vizsgáló tanulmánya, melyben azt olvashatjuk, hogy a fiúkat célzó elkövetők 86 százaléka nevezte magát homo- vagy biszexuálisnak.) Tulajdonképpen a lány gyermekek sérelmére elkövetett szexuális bántalmazás esetében kell inkább megjegyeznünk azt, hogy bár a fiúkat molesztáló férfi semmiképp nem heteroszexuális, a lányokat molesztáló férfi sem feltétlenül heteroszexuális; lehet hogy „biszexuális”, így a lány áldozatok nem jelentenek feltétlenül heteroszexuális elkövetőt minden esetben.

További említést érdemlő nevek

A teljesség igénye nélkül, alább pár további neve és arca azoknak a zsidóknak, akik befolyásos pozíciókban, jelentősen elősegítették mindennek a térnyerését országainkban.

Alan Klein, a Kramer-féle Act Up másik társalapítója, a Queer Nation homokos aktivista szervezet társalapítója, a Rágalmazásellenes Homoszexuális és Leszbikus Szövetség (GLAAD) nemzeti kommunikációs igazgatója. Scott Seomin, a GLAAD média koordinátora. Arnie Kantrowitz, a GLAAD másik társalapítója. Meg Moritz, a GLAAD végrehajtó bizottságának igazgatója. Jennifer Einhorn, a GLAAD kommunikációs igazgatója. Jonathan D. Katz, a Harvey Milk Intézet alapítója és igazgatója (mely a világ legnagyobb homokos tanulmányokkal foglalkozó intézete) és a Queer Nation társalapítója. Kevin Schaub, a Harvey Milk Intézet ügyvezető igazgatója. Harvey Fierstein, színész és homokos aktivista. Israel Fishman, a Homoszexuális Felszabadító Választmány alapítója, mai nevén Homoszexuális, Leszbikus, Biszexuális és Transznemű Kerekasztal, mely egy devianciapárti propagandaszervezet. Bella Abzug, az Egyesült Államok képviselőházának első tagja, aki benyújtotta a szexuális beállítottságon alapuló megkülönböztetés elleni törvénymódosítást.

Alan Klein és Larry Kramer

Winnie Stachelberg, az Egyesült Államok legnagyobb homokos propaganda- és nyomásgyakorló szervezetének, az Emberi Jogi Kampánynak (HRC) politikai igazgatója. Fred Hochberg, a HRC társelnöke. Tony Kushner, Pulitzer-díjas drámaíró, homokos aktivista. Leonard Hirsch, az USA szövetségi kormányán belül működő homokos propagandista és nyomásgyakorló szervezet, a GLOBE vezetője. Michael Goff, az Out homokos magazin alapítója. Barbara Raab, televíziós producer és leszbikus feminista újságíró. David Goodstein, a The Advocate homokos magazin tulajdonosa és kiadója, a Nemzeti Homoszexuális Jogok Lobbi társalapítója. Judy Wieder, a The Advocate főszerkesztője és az LPI Media homokos témájú könyvek, magazinok, honlapok kiadójának alelnöke. Kevin Koffler, a Genre homokos magazin főszerkesztője. Jack Fritscher, a Drummer homokos magazin főszerkesztője. Barney Frank, az Egyesült Államok Kongresszusának tagja, homokosjogi aktivista. Evan Wolfson, a Lambda Jogvédő és Oktatási Alap ügyvédje és a Házasodási Jog nevű homokosok többletjogaiért küzdő szervezet ügyvezető igazgatója. Lowell Selvin, a PlanetOut vállalat elnöke, mely homokos témájú honlapok és magazinok kiadója. Kathy Levinson, a PlanetOut munkatársa és a Nemzeti Homoszexuális és Leszbikus Munkacsoport igazgatósági tagja.

Terry Lobel, a Nemzeti Homoszexuális és Leszbikus Munkacsoport ügyvezető igazgatója. Roberta Achtenberg, a Clinton-kormány leszbikus esélyegyenlőségi államtitkára 1993-ban, majd 2011-ben az Obama-kormány Polgári Jogok Bizottságának biztosa, a Leszbikus Jogok Nemzeti Központjának társalapítója. Richard Goldstein, a Village Voice homokos propagandistája. Alison Bechdel, leszbikus propagandista, író. Rick Rosendall, a Homoszexuális és Leszbikus Aktivisták Szövetségének elnöke. Sarah Schulman, a Leszbikus Bosszúállók nevű agresszív utcai aktivista mozgalom társalapítója. Leroy Aarons, a Nemzeti Homoszexuális és Leszbikus Újságírók Szövetségének (NLGJA) alapítója. Garrett Glaser, az NLGJA országos elnökségi tagja. David Sine, az első amerikai homokos tévécsatorna (C1TV) vezérigazgatója.

Bella Abzug és Allan Ginsburg

Továbbá: Mitchell Gold, Marty Lieberman, Andy Linsky, Dana Perlman, Abby Rubenfeld, Andrew Tobias, Lara Schwartz, Dan Furmansky, Sally Green mind a HRC vezetőségi tagjai. Judy Gluckstern, Stephen M. Jacoby, Matt Riklin, Carol Rosenfeld, William Weinberger, Tanya Wexler, David Huebner mind a GLAAD vezetőségi tagjai. Ron Schlittler, Craig Ziskin, Debra Weill, Dody Goldstein, David Horowitz, Shawn Frank, Paulette Goodman, Leon Weinstein mind a deviánsok hozzátartozóit mozgósító Leszbikusok és Homoszexuálisok Szülei, Családjai és Barátai (PFLAG) propagandaszervezet vezetőségi tagjai. Hilary Rosen, a homoszexuálisok számát a politikai elitben növelni hivatott Homoszexuális és Leszbikus Győzelmi Alap alapítója, a HRC egykori társelnöke. Marty Seldman, Dave Fleischer, Craig Hoffman, Beth Zemsky, Marsha C. Botzer, Jeff Levi mind a Nemzeti Homoszexuális és Leszbikus Munkacsoport vezetőségi tagjai. Gene Falk, médiabeli üzleti vezetői és a GLAAD igazgatóságának elnöke.

Zsidó szervezetek támogatják a családellenességet - kivéve Izraelben

Az etnocentrikus zsidó szervezetekben is aktív Faygele Ben-Miriam volt Amerika történetében az első, aki 1971-ben pert indított amiért nem engedélyezték neki, hogy egy másik férfival kössön házasságot. A pert végül elvesztette 1974-ben, homoszexuális és zsidó faji aktivizmusát azonban folytatta. Szintén zsidókat találunk évtizedekkel később, egy sokkal sikeresebb és a „homoszexuális házasság” számára utat csináló perben is. A The Jewish Daily Forward zsidó lap egyik 2013-as cikkében számol be róla, miként lett alkotmányellenesnek nyilvánítva az a törvény, mely a házasságot csak férfi és nő között ismeri el, s ez így megnyitotta a kaput az azóta be is következett országos szintű homoszexuális „házasság” legalizálásához. A cikk megemlíti a Bend the Arc nyíltan zsidó szélsőliberális felforgatószervezetet, mely az egyik élenjárója volt mindennek, majd büszkén rámutat, hogy a Legfelsőbb Bíróság mindhárom zsidó tagja, Ruth Bader Ginsburg, Stephen Breyer és Elena Kagan is a törvény kiiktatása mellett szavazott, majd végül megjegyzi, hogy még a jogi harcot kiváltó Edith Windsort képviselő ügyvéd, Roberta Kaplan is zsidó volt. Amit a cikk nem említ meg, az a per eredete: az amerikai Windsor (aki ráadásul maga is zsidó) Kanadában törvényesen házasodhatott össze egy másik nővel, Thea Clara Spyerrel (szintén zsidó), aki később meghalt. Mikor Windsor öröksége kapcsán az ingatlan adómentesítéséért folyamodott, azt nem kapta meg, mert az állam csak férfi-nő házasság esetében biztosítja azt.

A legnagyobb, sok esetben nemzetközi zsidó szervezetek mind támogatják a hagyományos házasság intézményének átformálását. A Rágalmazásellenes Liga (ADL) – melynek mintájára a Tett és Védelem is létrejött – saját oldalán dicsekszik ilyetén aknamunkájáról:

Közel húsz éven át az ADL hevesen küzdött bíróságokon az LGBT-jogokért. Az ADL pereket indított és koalíciókhoz csatlakozott az LGBT közösséget érintő ügyekben. Ezek között voltak fellebbviteli szintűek mind az állami és a szövetségi bíróságokon. Az ADL pereket indított számos esetben arra ösztökélve a bíróságokat, hogy a homoszexuális házasságot tiltó törvényt minősítsék alkotmányellenesnek, és egy erőteljes hang volt az ilyen alapvető jogot tiltó intézkedések ellen. Az ADL országos vezetőjévé vált az állami és szövetségi gyűlölettörvények megalkotásának és kiharcolásának.

A Jerusalem Post szintén azzal büszkélkedik, hogy számos zsidó szervezet harcolta ki a homoszexuálisok házasodási jogát:

A Rágalmazásellenes Liga összehozott több vallási és cionista szervezetet az általuk »házasodási egyenlőség iránti széles koalíciónak« nevezett ügyért. Az ADL-hez csatlakozó zsidó csoportok között van az Amerikai Rabbik Központi Konferenciája, a Reform Judaizmus Asszonyai, Hadassah - Amerika Női Cionista Szervezete, Truah: Rabbik az Emberi Jogokért Észak-Amerikában és A Konzervatív Judaizmus Női Ligája.

Egy másik, Zsidó csoportok üdvözlik a homoszexuális házasság Legfelsőbb Bíróság általi országos legalizálását című cikkükben így írnak:

A zsidó csoportok elsőbbsége azok között, akik a pereseket támogatták nem meglepő. Az elmúlt évtizedekben a zsidó intézmények többsége támogatta a homoszexuális házasságot mint olyan jogot, amilyeneket általában is támogattak, többek között a faji egyenlőség, vallási szabadság és női jogok.

Persze a vallási szabadság számukra azt jelenti, hogy pl. nyilvános helyekről és iskolákból eltüntetik a feszületeket, de a „női jogokért” való zsidó küzdelem családellenes jellege is ismert. Az ADL és egyéb zsidó csoportok a fentebb említett Windsor-perben is élen jártak, mint azt a fentebb idézett cikk is említi:

Deborah M. Lauter, az ADL állampolgári jogi igazgatója úgy nyilatkozott, hogy minden esetben az ADL hozta össze azt, amit ő »egy rendkívül sokféle és tekintélyes vallási és kulturális szervezetek koalíciójának« nevezett. »A Windsor-esetben azzal érveltünk, hogy a házasság vallási értelmezése el kellene különüljön annak polgári értelmezésétől. A rosszul kigondolt és diszkriminatív 1996-os [azonos neműek közti házasságkötést tiltó] törvény kigúnyolja ezt a régóta létező alkotmányos elvet azzal, hogy egy konkrét vallásos értelmezéssel tekint a házasságra a szövetségi törvényben.«

Ezzel egy időben minden említett és több tucat más homoszexuális házasságot és érdekeket támogató zsidó szervezet támogatja Izraelt – ahol törvénnyel tiltják, hogy azok házasodhassanak. Nem csak az országos rabbinátus nem hagy ilyesmit jóvá, nemrég még a civil házasságkötés esélyét is megtiltották nekik. A Pink News homoszexuális aktivista oldal így számol be erről.

Elutasította az izraeli parlament azt a törvénymódosítási kezdeményezést, mely azon izraeli állampolgárok számára adott volna polgári házasságkötésre lehetőséget, akik nem házasodhatnak vallásos intézményben, beleértve az azonos neműeket és más valláshoz tartozókat, mint a muszlimok és zsidók közötti házasságot. Jelenleg csak a vallásos intézmények egy kis csoportja, mint a főrabbinátus rendelkezik joggal arra, hogy házasságot engedélyezzen Izraelben. Ennek eredményeképpen LGBT és különböző vallású párok nem házasodhatnak legálisan, de nem is lehet a polgári házasság megfelelőjére módjuk az országban, még bejegyzett párkapcsolatra sem. [...] Tel Aviv egyetemének Menekültjogi Klinikája által 2008-ban kiadott beszámoló szerint Izrael elutasítja a menedékkérelmét azon LGBT-embereknek, akik emiatt üldöztetés elől menekülnek, beleértve az LGBT-palesztinokat is.

Az ADL perel, lobbizik, további szervezeteket hoz össze a hatásosabb nyomásgyakorlás érdekében és a vallásos házasságértelmezés eltörlését szorgalmazza – legalábbis a fehér civilizáció országaiban. Izraelt feltétel nélkül támogatja az ADL is, ahogy gyakorlatilag minden más zsidó szervezet is, annak fentebb bemutatott törvényeivel együtt. A befolyásos zsidó szervezetek, mozgalmak, politikai irányzatok és emberek történelmileg tekintve mindig jellemzően a gazdanépet degeneráló, annak egységét gyengítő dolgokat támogattak. A fentebb is megismert pereskedésre Magyarországon nemrég a Háttér Társaság keresett partnereket: ebben a felhívásukban leszbikus „párokat” keresnek, akikkel azért perelnének, hogy a leszbikus pároknak is legyen joga a mesterséges megtermékenyítéshez. Ebben olyan homoszexuális „párokat”, akikkel azért perelnének, hogy az egyik férfi fiát örökbe fogadhassa a másik fél. Ebben pedig olyan „transzneműt” keresnek, akivel azért perelnének, hogy fizesse az állam a „nemátalakító” műtétet, mert jelenleg „csak” 10 százalékát állná. Mindhárom felforgató célú kezdeményezést a zsidó Open Society Institute támogatja.

Az európai népek között hagyományos férfi-nő monogám házasság intézményét felforgató aknamunkájukkal is ezt, a hagyományos rend gyengítését teszik ezek a szervezetek. Ők tulajdonképpen többletjogokat akarnak, hiszen a homoszexuálisoknak is ugyanannyi joga van egy ellenkező neművel házasodni, mint bárki másnak – ahogy a normális embernek sincs joga egy azonos neművel házasodni. Ők saját csoportjuk kiváltságosként kezelését szeretnék, de nem a hagyományos kultúra és civilizáció dolga egy pár százaléknyi szexuálisan fogyatékos ember igényeihez igazítani saját alappilléreit, mint a házasság és család, ezzel átformálva, degenerálva saját magát.

Az „LGBT” érdekekért folyton kardoskodó, a „nyílt kapcsolatokat” reklámozó zsidó „szexoktató” Carina Kolodny azok közé tartozik, akik nyíltan beismerik, hogy a házasság ilyetén átformálása bizony a hagyományos házasság végét jelenti idővel, de mint kijelenti „ez egy jó dolog”, és annak „táncol majd a sírján”. A gyerek- és családellenes zsidó szerint a hagyományos házasság nem más, mint két férfi közti üzlet: az apa eladja lányát, aki onnantól mint feleség a férje tulajdona lesz. Beteges írása jó betekintést nyújt az ilyesmit propagálók torz lelkületébe:

Sosem hazudtam. Sokkal okosabb vagyok annál. Nem tartottam fent egy tévhitet; egyszerűen folyamatosan elmulasztottam azt korrigálni. Mikor a mellkasod felduzzadt és a szemeid nagyra nyíltak és azt mondtad, hogy »a homoszexuális házasság veszélyes a hagyományos házasságra« hagytam, hogy valaki más mondja azt neked, hogy tévedsz. A házasodási egyenlőség, idővel, alapvetően elpusztítja a »hagyományos házasságot« és én a magam részéről táncolok majd a sírján. Ez nem egy nagyon bonyolult következtetés. Sok azonos nemű pár nem fog gyereket akarni, és mivel így kevesebb nyomás lesz rajtuk azt tenni ami az elvárt, nem is fogják. A gyerekek nélkül boldog életet élő azonos nemű párok számának növekedése majd bátorítja a heteroszexuális párokat is, hogy meglássák; nem kimondottan akarni gyereket teljesen elfogadható ok arra, hogy ne is legyen egy se. Ez fantasztikus hír, mert nevetséges érveitek ellenére a gyerekeknek jobb ott, ahol akarják őket.

A fogyatkozó születésszámmal küzdő fehér nemzetek számára nem akarni gyereket valóban „fantasztikus hír”, főleg ha eleve nyílt „kapcsolatban” élnek (ahogy azt máshol dicséri), mint hedonista egyének, akik csak úgy lebegnek a semmiben, nem kötődve olyan elavult dolgokhoz, mint nemzet vagy haza, melyeknek pedig alapja a család és a gyerek.

Hasonlóan családellenes a szintén zsidó és szintén LGBT-aktivista, leszbikus Masha Gessen:

Az egyértelmű, hogy [a homoszexuálisoknak] joguk kellene legyen a házassághoz, de azt is ugyanígy hiszem, hogy a házasság intézményének nem szabadna léteznie... [...] A homoszexuális jogokért való küzdelem alapvetően magába foglalja a hazudást arról, hogy mit fogunk tenni ha azt elérjük – mert hazudunk arról, hogy ezáltal a házasság intézménye nem fog megváltozni, ez egy hazugság. A házasság intézménye változni fog, és változnia kell. És ismét; nem hiszem, hogy léteznie kellene. Három gyermekem van nagyjából öt szülőtől, és nem értem, miért ne lehetne öt szülőjük legálisan [...] Az új társamnak épp gyermeke született, és a gyermek apja a bátyám.
(Life Matters ausztrál rádióműsor, ABC Radio, 2012. június, hangfelvétel itt.)

A házasodáshoz való jog után karnyújtásnyira van az örökbefogadás, gyereknevelés, ami megint csak elfogadhatatlan. A gyereknek az egészséges gyerekkorhoz és felnőtté váláshoz szüksége van apai és anyai minőségre. Bár adott esetekben egyedülálló szülő is nevelhet tisztességesen gyerekeket, az ideális és legbiztosabb a férfias férfi és nőies nő egysége, mint szülői pár. Propagandisták érvelnek azzal, hogy az ilyen „szülők” által nevelt gyerek „nyitottabb” és „toleránsabb lesz”, de ez pont az, amit nem akarhatunk. A „tolerancia” itt ugyanis a szexuális devianciák és ilyen közösségek elfogadását, természetesnek, normálisnak tartását jelenti. A gyereket arra nevelni, hogy az abnormális „normális”, sőt, „szép és jó”, beteges dolog. Egy másik érv szerint, ha a gyereknek két „apja” van, az nem baj, lesz majd nő körülötte az óvodában, iskolában... Ez az érv is mutatja mennyire nem értik az anya vagy apa szerepének lényegét ezek az emberek, mely szerep nem osztható másra.

Ehhez kapcsolódik Paul Cameron amerikai pszichológus és szexkutató kutatása, aki megvizsgálta az 50 legnagyobb angol nyelvű újság 14 évet átívelő nevelőszülők által elkövetett gyermekmolesztálásokról beszámoló híreit 2003-ban. Ennek a kutatásnak az eredménye a következő: a talált 21 férfi nevelőszülőből 12 (57%) és a 4 női nevelőszülőből 3 (75%) követett el homoszexuális bántalmazást a gyerekek sérelmére (ez tehát minden vizsgált esetnek a 60 százaléka). Továbbá, az illinois-i gyámhatóságok 1997 és 2002 közötti időszakra vonatkozóan 270 nevelőszülő kapcsán jelentett szexuális természetű gyermekbántalmazást. Ezek közül a 97 nevelőanyából 67 (69%), és a 173 nevelőapából 148 (86%) lánygyermeket bántalmazott, 30 (31%) nevelőanya és 25 (14%) nevelőapa bántalmazott fiúgyereket. Egy másik vizsgálatában 17 homoszexuális nevelőszülő kapcsán 5 esetben állította a válaszadó, hogy gyerekként szexuálisan bántalmazták, ami 29% (a heteroszexuálisok közötti 0,6 százalékhoz képest).

Lehetne sorolni olyan eseteket ahol leszbikus „szülők” egyikük kétéves fiát bántalmazták, kezét-lábát eltörték, s olyan erővel ütötték gyomron, hogy a szíve felszakadt, amibe belehalt, s emellett két másik kisfiút is sorozatosan kínoztak. Vagy egy másik esetet, ahol leszbikus „szülők” azért vertek halálra egy négyéves kisfiút, mert az nem volt hajlandó elborult anyjának új leszbikus társát „apának” szólítani. Vagy egy másik esetet, ahol két homokos „apa” fogadott örökbe egy kisfiút, akit két és hat éves kora között molesztáltak, illetve több országba is elvitték, ahol legalább nyolc másik férfi is fajtalankodott vele, amiről pornográf felvételeket is készítettek egy homokos honlap számára. Ez a sor hosszasan folytatható, de ehelyett inkább hallgassuk meg miként vélekedik a témáról Heather Barwick, akit anyja leszbikus társával együtt nevelt. A homoszexuálisokat egyébként elfogadó fiatal anya Kedves homoszexuális közösség: gyerekeitek szenvednek című 2015-ös nyílt levelében így vall gyerekkoráról:

Csak most, amikor látom gyerekeimet az apjukat szeretni, és az apjuk által szeretve lenni, látom meg a hagyományos házasság és gyereknevelés szépségét és bölcsességét. Az azonos neműek házassága és gyereknevelése elvon vagy egy anyát vagy egy apát a gyerektől, mialatt azt mondja nekik, hogy ez nem számít. Hogy ez mindegy. De nem az. Sokan vagyunk, a gyerekeitek, akik szenvedünk. Apám távolléte kialakított egy hatalmas űrt bennem, és minden nap vágytam egy apára. Szerettem anyám partnerét, de egy másik anya nem tudja felváltani az apát, akit elvesztettem. Nőkkel körülvéve nőttem fel, akik azt mondogatták, hogy nincs szükségük vagy igényük férfira. Ugyanakkor, mint kislány, kétségbeesetten szerettem volna egy apát. Furcsa és zavaró dolog ezzel az apa, a férfi iránti mély és olthatatlan vággyal élni, egy olyan közösségben, amely azt hirdeti, hogy a férfiak szükségtelenek. Időnként nagyon haragudtam apámra, amiért nem volt velem, néha pedig magamra, amiért egyáltalán akarok egyet. Egy részem a mai napig siratja ezt a veszteséget.

A homoszexuális házasság nem csak átfogalmazza a házasságot, de a gyereknevelést is. Hirdet és normalizál egy olyan családmodellt, amely szükségszerűen tagad meg tőlünk valami értékeset és alapvetőt. Megtagadja tőlünk azt, amit igénylünk, amire vágyunk, mialatt azt mondja nekünk, hogy nincs is szükségünk arra, amire természetszerűen vágyunk. Hogy rendben leszünk majd. De nem leszünk. Szenvedünk. Olyan sokan vagyunk így. Sokan közülünk nem merünk megszólalni és beszélni nektek a szenvedésünkről és fájdalmunkról, mert valamiért úgy tűnik, hogy nem hallgatjátok azt meg. Hogy nem akarjátok meghallani. Ha kimondjuk, hogy szenvedünk, mert azonos neműek nevelnek minket, vagy figyelmen kívül hagyjátok azt, vagy gyűlölködőnek neveztek minket.

HIV és hedonizmus

Homopropagandisták gyakran igyekszenek romantizálni a ferde hajlamukat, mintha ők is ugyanolyan monogám, szeretet- és hűségalapú kapcsolatokban élnének, mint a normális emberek. Ennek ellenére köztudott és gyakran elismert dolog, hogy a homoszexuálisok sokkal hajlamosabbak a hedonista, szexalapú életstílusra, melynek velejárója a gyakori partnerváltás.

Alan Bell pszichológus és Martin Weinberg szociológus közös könyve a homoszexualitást vizsgálta a '70-es évek végén, amikor az AIDS már aktívan szedte áldozatait. Ebben számos kutatás eredményeit összegezve bemutatták a következő sokatmondó adatokat: A megkérdezettek 83 százalékának 50 vagy több szexuális partnere volt már; 43% becslése szerint 500 vagy több is; 28% szerint 1000 vagy több is. A megkérdezettek 79 százaléka szerint partnereik több mint fele ismeretlen férfi volt; 70% szerint pedig partnereik több mint felével csak egyszer folytattak aktust. Paul Van de Ven ausztráliai HIV-kutató 1997-es tanulmánya 2 583 idősebb homoszexuálist vizsgált, az adatok szerint a szexuális partnerek átlagos száma 101 és 500 közé tehető, továbbá 10,2 és 15,7 százalék közé tehető azok száma, akiknek átlagosan 501 és 1000 partnerrel volt dolguk, majd további 10,2 és 15,7 százalék közé azoké, akiknek több mint 1000 volt. Torsten Neilands AIDS-kutató és belgyógyászati professzor egy 2010-es kutatásban pedig azt olvashatjuk, hogy a vizsgált homoszexuális párok 41,3 százaléka nyílt kapcsolatban élt bizonyos feltételekkel, további 10% pedig feltételek nélkül.

Ezt ismerve nem meglepő, hogy a leginkább szexuálisan hedonista csoport lesz az, amelyiket a legjobban érintik a szexuálisan terjedő betegségek. 2010-ben az új HIV-fertőzött homoszexuális férfiak száma 29 800 volt, mely jelentős, 12 százalékos növekedés a 2008-as 26 700-hoz képest. Bár a homoszexuális férfiak a társadalom 2-4 százalékát teszik ki az Egyesült Államokban, ők alkotják az új HIV-fertőzöttek 78 százalékát a férfiak között, és 63 százalékát mindenkit összevetve. Az ő csoportjukat érinti leginkább a HIV-fertőzés, 2013-ban minden új amerikai fertőzött beteg 68 százalékát teszik ki, mely növekedést mutat a 2009-2013 közötti időszakhoz viszonyítva. Mindössze 66 százalékuk tudott a fertőzésükről, a fiatalabb (18-24 éves) korosztály között ez az arány még alacsonyabb: 49%. Európában is hasonló számokat találunk: 2014-ben minden új fertőzött 66 százalékát tették ki homoszexuális férfiak, állítja az Egészségügyi Világszervezet (WHO). A beszámoló szerint az Európai Unió és az Európai Gazdasági Térség (EGT) országaiban egy év alatt 29 992 új fertőzöttről lehet tudni, melyeknek zöme tehát homoszexuális.

Pszichés problémák területén is felülreprezentáltak. Az angliai Közegészségügyi Intézet több mint kétmillió ember válaszait vizsgálta a 2009-2010-es időszakban, s ennek adatai szerint a leszbikus nők 12 százaléka, a biszexuális nők 19 százaléka számolt be pszichés problémákról, a heteroszexuális nők közötti 6 százalékhoz képest. A homoszexuális férfiak 11 százaléka és biszexuálisok 15 százalékánál figyelhető meg ugyanez, a heteroszexuális férfiak 5 százalékához képest. Szintén gyakori kapcsolataikban az erőszak. Leslie K. Burke pszichiáter 1999-es tanulmányában azt találjuk, hogy (saját beismerésük alapján) a leszbikusok 17-45 százalékát érte már erőszak leszbikus társa által. A pszichés bántalmazás előfordulása 24-90% a leszbikusok között. Lisa K. Waldner-Haugrud szociológus 273 személy bevonásával készült 1997-es tanulmánya szerint a leszbikusok között 50% a szexuális bántalmazás, a homoszexuális férfiak között ez 55%. Claire Renzetti szociológus, az amerikai Nők Elleni Erőszak Kutatóközpontjának elnöke 1992-es kutatásában megállapítja, hogy saját beismerésük szerint a leszbikusoknak 30 százaléka volt már egy másik nő általi szexuális erőszak áldozata. Továbbá leszbikusok 78 százaléka jelezte, hogy bántalmazó társukkal szemben már védték meg magukat, vagy küzdöttek meg velük.

Gyakori érv a homoszexualitás életstílust népszerűsítők részéről, hogy a „homoszexualitás előfordul a természetben is, így az nem nevezhető természetellenesnek”. Vizsgáljuk ezt meg jobban! Bruce Bagemihl biológus 1999-es, az állatvilágban előforduló homoszexualitást kutató könyve szerint 500 állatfajta között fordul elő ilyen-olyan homoszexuális viselkedés. Egy 2006-os, Európa több városában is bemutatott A természet rendje ellen? című kiállítás már 1500 élőlényt állít (köztük pl. férgek vagy rovarok). A kiállítás tudományos tanácsadója Petter Boeckman szerint „egy alapvető feltevés a szociális vitákban az, hogy a homoszexualitás természetellenes. Ez a feltevés helytelen. A homoszexualitás egyaránt gyakori és nagyon alapvető sok élőlény életében”. Hogy hány állatfaj létezik a földön nem ismert pontosan, de a legutóbbi és legpontosabbnak elfogadott becslés szerint 7,77 millióra tehető csak az állatfajok száma, ezekből 953 434 a katalogizált, leírással rendelkező fajta. Ha a kiállítás 1500 élőlényét (tehát még csak nem is mind állatfaj) összevetjük az összes állatfajjal, az kb. 0,01%, ha csak az ismertebbekkel, az kb. 0,1%. Statisztikailag lényegtelen. Persze a természetellenes jelleg eleve nem abból ered, hogy sehol máshol nem fordul elő, hanem abból, hogy a szexuális inverzió a szexualitás és nemiség természetes rendeltetésével megy szembe. Ahogy az abnormális sem válik normálissá, csak mert a természetben is (statisztikailag ráadásul jelentéktelen mértékben) előfordul.

Frank Kameny szellemében: "ha boldoggá teszi az állatszex, hadd legyen boldog!" (Budapest Pride, 2011)

Kétség sem férhet hozzá, hogy a szexuális devianciák népszerűsítésének célja – és mindenképp az eredménye – a hagyományos európai kultúra és szellemiség degradálása, gyengítése. Nem az a fő baj, hogy undorítóak a szexuális deviánsok, mert ez nem egy ízlésbeli küzdelem. A baj az, hogy az ő normalizálásukkal, kulturális és szociális elfogadásukkal egy messzebb mutató, rendkívül káros hatást honosítunk meg, ezért az ilyen irányú megmozdulásokat, szervezeteket, lobbizást határozottan ellenezni kell, mielőtt nemzedékről nemzedékre egyre természetesebb lesz a természetellenesség, normálisabb az abnormalitás. Ha egy ilyen társadalomban nőnek a jövő nemzedékei, sok jóra nem lehet tőlük számítani. A civilizált ember a saját otthonát, életterét igyekszik tisztán tartani, azt egészségesnek megóvni, főleg ha az nevelést igénylő gyerekek élettere is egyben. Áttekintve e fentebb vázolt pár évtizedet, látható, hogy ez a folyamat egy lefelé haladó spirál, melyben egyre elborultabb dolgok törnek a felszínre és küzdenek „elfogadásért”. Ennek a folyamatnak az ellenzése nem „irracionális félelem” (fóbia), hanem a fentiekben vázoltak ismeretében egy teljesen ésszerű és szükséges kulturális, szociális önvédelem. Márpedig e folytonosan, kisebb-nagyobb hullámokban beömlő mocsok magától nem fog megállni és visszafordulni, csak határozott ellenállással lehet azt meggátolni.

A szervezeteken, alapítványokon, mozgalmakon keresztül utcai, politikai, jogi úton kiharcolt érdekérvényesítéseik mellett van még egy terület, ami talán a leginkább segítette őket: a média. A folytatásban a különböző szexuális fogyatékosságok és perverziók normalizálását, dicsőítését és morális hősi szerepbe helyezését járjuk majd körül, bemutatva a mindezért felelős jelentősebb alkotókat és médiafigurákat.

Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info

Kapcsolódó: Budapesti nagykövetségek a buzifelvonulás mellett: remélik, hogy a magyarok szépen fognak viselkedni