Szűk félezer évvel az 1054. évi szkizma után, 1517-ben bekövetkezett a nagy nyugati egyházszakadás, elkezdődött a reformáció, létrejöttek a különböző protestáns vallásfelekezetek. Ezzel párhuzamosan bontakoztak ki Európa-szerte az ún. vallásháborúk katolikusok és protestánsok között, illetve a különböző „újhitű” felekezetek egymás elleni harcai is. E véres és általában kegyetlen háborúknak azonban nem sok közük volt a hithez, magához a kereszténységhez, hanem minden országban összefonódtak az elit hatalmi-uralmi ambícióival, az abszolutisztikus rendszer kiépítésére törekedő királyi hatalom elleni oligarchikus politikai törekvésekkel, illetve az alsóbb néposztályok szociális igazságot kereső törekvéseivel. Valójában a szemben álló rendek és hatalmi tényezők politikai törekvéseik álcázására használták fel a vallást.
Mindez különösen érvényes volt Franciaországban. A 16. században a fokozott napfolttevékenység miatt hűvös nyarak követték egymást, a kevesebb napsütés és hideg miatt pedig csökkent a terméshozam. Ez a nagy népsűrűség miatt súlyos következményekkel járt. Ugyanis az élelmiszerárak nőttek, a népesség legszegényebb rétegei számára gyakran lehetetlennek tűnt az élelem beszerzése, miközben a Valois-ház királyainak a Habsburgokkal folytatott állandósult háborúi következtében nőttek az adóterhek. A kincstár mégis kiürült, a francia belügyekbe beavatkoztak az angol és spanyol királyok is, a tartományi kormányzók pedig gyakorlatilag önálló kiskirályokká váltak. A klimatikus viszonyok, az éhínségek, háborúk és járványok jóvoltából a népesség 100 éven át 20 millió körül stagnált Franciaországban. Ezzel párhuzamosan, főként a Loire-tól délre a 16. század 60-as éveiig elterjedt a református vallás, az össznépességnek mintegy 8-9%-a tért át a kálvinista hitre, követőit Franciaországban hugenottáknak nevezték. A gyermek II. Ferenc (1559-1560) és IX. Károly (1560-1574) kiskorúsága idején a hatalmat Medici Katalin és Ferenc feleségének, Stuart Máriának nagybátyjai, a katolikus Guise hercegek gyakorolták. A protestáns főurak ezért összeesküvéssel próbálták befolyásuk alá vonni IX. Károlyt, de kísérletüket a Guise-ek véresen megtorolták. 1562-ben Wassyban Guise herceg párthívei hajtottak végre újabb mészárlást a hugenották között, ez az esemény lett a francia vallásháborúk (1562-1598) kezdete. A katolikus párt vezetői a Guise-család, Montmorency connétable – főparancsnok – és Saint-André marsall voltak. A hugenották élén a Chatillon-fivérek, a Bourbonok – a későbbiekben 1589 és 1792 között Franciaország királyi háza – és a Condé hercegek álltak. Medici Katalin anyakirálynő és L’Hospital kancellár pedig a két hatalmi erő megbékítésére törekedett.
Medici Katalin mint méregkeverő, politikai és magánéleti ellenfeleit gyilkosságokkal félreállító cselszövő, sötét intrikus él a mai napig a történeti köztudatban. Ezek a legendák – mint még oly sok makacsul élő történelmi tévhit – teljesen alaptalanok. Medici Katalin II. Henrik (1547-1559) király, az utolsó lovagi uralkodó firenzei származású hitvese volt, akinek ereiben Borgia-vér is csörgedezett, s akit férje nem szeretett, csupán királyi kötelességből és államérdekből nemzett neki 11 gyermeket, egyébként – a kor uralkodóinak szokása szerint – szeretőket tartott, ezek közül a legnagyobb hírnévre a Henriknél 20 évvel idősebb Poitiers-i Diana tett szert, akinek Henrik egyebek mellett a káprázatos szépségű Chenonceau kastélyát adományozta a Loire völgyében.
Katalin férje tragikus halála után – egy lovagi párviadal során ellenfele kopjája a sisakon áthatolva koponyájába fúródott, s II. Henrik kínhalált halt –, fiai kiskorúsága idején régensnőként kormányzott (1559-1574) és próbálta elsimítani a vallási ellentéteket. Mindenféle fanatizmus és monománia ellenfeleként toleranciára és kiegyezésre törekedve 25 éven át tárgyalt, alkudozott és utazgatott fáradhatatlanul, hogy biztosítsa fiai számára a trónt és megmentse országát a polgárháború szörnyűségeitől. Nevezetes, nagy országjáró körútján (1564-1566) vált hírhedtté 24 szépséges fiatal lányból álló „repülő százada”, amely az ellenséges legenda szerint afféle utazó bordély volt, s az udvarhölgyek az anyakirályné utasításai szerint csábítottak el arisztokrata férfiakat. Valójában Katalin szigorú regulát tartott közöttük, de a szerelmi kapcsolatok kialakulását nem tudta megakadályozni. Valószínűleg nem is nagyon akarta, hiszen nem bánta, ha a főurakat inkább a testi szenvedély köti le, mint a politikai intrika és háborúskodás. Ezen kívül Medici Katalin művészek és tudósok mecénása, könyvek és műtárgyak gyűjtője volt, ő építtette meg Párizsban a Tuileriák kastélyát 1563 és 1572 között. Egyszer azonban úgy vélte, hogy államérdekből politikai gyilkossághoz kell folyamodnia, 1572-ben Szent Bertalan éjszakáján.
A világtörténelem egyik legelhíresültebb – s alaposan eltúlzott – pogromjának az volt a legtragikusabb vonása, hogy éppen akkor semmisítette meg a szembenálló katolikus és hugenotta párt között a kompromisszum, a béke lehetőségét, amikor az első három vallásháború évtizede után mind az ifjú IX. Károly, mind anyja, Medici Katalin őszintén elszánták magukat a megegyezésre. Ennek politikai kifejezéseképpen adták feleségül a király húgát, Valois Margitot a hugenotta Bourbon Henrikhez, Navarra királyához. A politikai alkudozások során a kálvinisták legtekintélyesebb vezetőjének, Coligny admirálisnak sikerült rábeszélnie a királyt, hogy az esküvő után siessenek a katolikus világhatalom Spanyolország ellen már 1566 óta harcoló református németalföldi felkelők segítségére. Medici Katalin reálpolitikusként jól tudta, hogy a polgárháborúkban meggyengült Franciaország nem szállhat szembe Európa katonailag és gazdaságilag első számú nagyhatalmával. Úgy vélte, hogy csak Coligny félreállításával lehet megelőzni Franciaország bizonyos háborús vereségét, vagyis „a cél szentesíti az eszközt” machiavellista krédójának szellemében egy kisebb vérontással kell elejét venni a nagyobbnak. Ezért szövetségre lépett a katolikus párt vezetőivel, a Guise hercegekkel.
1572. augusztus 22-én azonban, négy nappal Bourbon Henrik és Valois Margit házassága után, bekövetkezett az első előre nem látott fordulat: a katolikus párt által felbérelt merénylő elügyetlenkedve a dolgot, csak megsebesítette az admirálist. Coligny párthívei erre összeesküvést szőttek. Azt tervezték, hogy először meggyilkolják a Guise hercegeket, majd a királyi ház tagjai következtek volna. IX. Károly király kényszerhelyzetbe került: vagy önleleplezően kivizsgáltatja a merénylet hátterét, s ezzel maga ellen fordítja a Guise hercegeket és a katolikus rendi erőket, továbbá a naptárreformjáról utóbb elhíresült XIII. Gergely (1572-1585) pápát és II. Fülöp (1556-1598) spanyol királyt, vagy nem teszi ezt, ez esetben viszont számíthat a nyíltan fenyegetőző hugenotta párt bosszújára. Ezért IX. Károly anyjával, Medici Katalinnal együtt úgy döntött, hogy a nagyobb zavargások elkerülése végett mindenáron végezni kell Colignyval és legközelebbi párthíveivel. Azonban az utolsó pillanatban a királynő, megrettenve a várható következményektől, leállíttatta az akciót, és titkárával, Deberville-lel levelet küldött Henri de Guise hercegnek, amelyben megparancsolta neki, hogy egyelőre ne tegyen semmit. Ekkor azonban már mindez hiábavaló volt.
A merénylők 1572. augusztus 23-án késő éjszaka törtek be Coligny szállására, akit Labonne úr és a Navarrai Henrik által küldött testőrök védtek. A fegyveres csapat magasba emelt fáklyákkal nyomult be a ház udvarára. Az admirális kihajolt háló lakosztálya ablakán, és észrevette Henri de Guise herceget. Mellette állt a nagybátyja, Aumale herceg és Angouleme, II. Henrik egyik törvénytelen fia, mögöttük pedig a testőrök és fegyveres szolgák hada. Guise herceg a király nevében bebocsátást kért az őrség parancsnokától a házba. Ez okozta Labonne úr vesztét. Amint félrehúzta a reteszt az ajtón, a beözönlő fegyveresek egyike kardjával azonnal átdöfte a torkát. Az épületben azonban szembekerültek a Bourbon Henrik által küldött testőrökkel, akikkel rövid ideig farkasszemet néztek. Guise és emberei szerencséjére épp erősítés özönlött be a házba, egy csapat muskétás, akik halomra lőtték a Colignyt védő katonákat. Az első emeleten az admirális bizalmi embere, Nicolas de Muss elreteszelte a hálóterem ajtaját, de a támadók harmadik próbálkozásra beszakították azt és elözönlötték a szobát. A merénylők vezére, Jean Simanowitz, avagy Besme, cseh származású lovassági kapitány volt, aki a kezében tartott lándzsát néhány másodpercnyi habozás után az admirális hasába döfte. Coligny térdre rogyott, s közben azt mondta, hogy Besme nem lehet büszke tettére, hiszen csak előbbre hozta végső óráját, neki pedig csupán az fáj, hogy egy ilyen cégéres gazembertől kell elfogadnia a halált. Ezt követően a cseh zsoldos páncélkesztyűs keze lesújtott a szerencsétlenre, s az admirális elterült a padlón. Mialatt a többiek kardjukkal lekaszabolták Coligny embereit, Besme az ablakhoz lépett és közölte Henri de Guise herceggel, hogy végzett a hugenotta vezérrel. Amikor azonban Besme emberei kilógatták az admirálist az ablakon, a sebesült még élt. Ezért tőrrel döfködték az áldozat görcsösen az ablakpárkányba kapaszkodó ujjait. Amikor Coligny lezuhant az udvar kövezetére, még mindig pislákolt benne az élet. Angouleme ekkor fölé hajolt, azonban az admirális arcát maszkként fedte megalvadt vére, ezért alig lehetett felismerni. Angouleme a haldokló arcára vizelt, és megállapította, hogy valóban a hugenotta pártvezér hever a lábai előtt. Ezt követően fejbe rúgta, majd az egyik csatlósa, felhajtva hálóingét, kiherélte Colignyt. Végül egy Petrucci nevű pribék ráült az áldozat mellkasára és kardjával levágta a fejét, amit utóbb elvitt és bemutatott a királynak. A szörnyűség azonban még nem ért véget: az udvar homályából egy csapat késekkel és fejszékkel felfegyverzett koldus bukkant elő, akik feldarabolták a holttestet, s a Szajnába dobták a véres csonkokat, ami Colignyból megmaradt. Egy részüket – részben a folyóból kihalászva – pedig kötéllel vonszolták Montfauconig, ahol felakasztották azokat egy bitófára.
Miként fentebb már utaltam rá, Medici Katalin az utolsó pillanatban, elkésve leállította volna az egész, Coligny likvidálására irányuló akciót, de mindenképpen lezártnak tekintette a merénylet befejeztével az erőszakos fellépéseket. S ekkor következett be a második, előre nem látott, váratlan fordulat: a fanatikus prédikátorok által feltüzelt, nyomorgó párizsi nép bekapcsolódott az öldöklésbe. Három napon át tartó, esztelen, őrjöngő mészárlás vette kezdetét. A királyi család rettegve zárkózott be a Louvre-ba, és hiába üzenték meg Le Charron polgármesternek és a városi elöljáróságnak, hogy vessen véget a gyilkos pogromnak, az események irányítása kicsúszott az udvar és a hatóságok kezéből. Mintegy 2-3 ezer embert mészárolt le a gyilkos horda Párizsban, majd az öldöklés átterjedt vidékre is, így a királyság egész területén hozzávetőlegesen 5-10 ezer fő közé becsülhetjük az áldozatok számát. Az események irányítása tehát egyszerűen kicsúszott a központi kormányzat kezéből, s egy korlátozottnak szánt erőszakos akció korlátlan és értelmetlen öldökléssé fajult, amihez már nemhogy a vallásnak, de a politikának sem volt semmi köze.
A köztudatban a mai napig – miként annyi más valótlan történeti közhely – az a felfogás él, hogy a Szent Bertalan-éji vérengzésnek Franciaország-szerte több százezren estek áldozatául. Nos, legyilkolt százezrekről legfeljebb majd a francia forradalomnak nevezett vérgőzös téboly éveiben beszélhetünk, a kora újkorban viszont semmiképpen sem. Az is a történeti valóság eltorzítása, miszerint XIII. Gergely pápa tapsolt és ugrált volna örömében, amikor a hugenották tömeges legyilkolásának hírét vette, s utasítást adott arra, hogy kongassák meg Róma összes harangját, és Te Deumot, hálaadó misét celebrált nagy örömében. Valójában IX. Károly hírnököket küldött a külföldi udvarokba, így Rómába is, akik útján azt tudatta Európa koronás főivel és a szentatyával, hogy sikerült idejében elfojtania egy ellene szőtt összeesküvést, és a királyi család szerencsésen túlélte az esztelen Szent Bertalan-éji pogromot. A pápa tehát a kor kötelező szokása szerint a királyi család megmeneküléséért mondatott Te Deumot, nem pedig a hugenották halomra gyilkolása feletti örömében, amelynek pontos lefolyásáról, az áldozatok számáról akkor még sejtelme sem lehetett. Franciaországban pedig a legfelsőbb igazságszolgáltatási fórumként működő párizsi parlament indított vizsgálatot az ügyben. (Itt a törvényhozást ekkoriban rendi gyűlésnek nevezték.) 1572. augusztus 26-án IX. Károly király megjelent a parlament ülésén. A bírák előtt kijelentette, hogy valóban ő adott parancsot Coligny és bizalmi emberei megölésére, de ő rendelte el az „igazságszolgáltatási aktus” leállítását is. Thou törvényszéki elnök kijelentette, miszerint mindent el fognak követni Coligny és a hugenotta vezetők által szervezett összeesküvés szálainak kibogozására, az ügy politikai és büntetőjogi vonatkozásainak feltárására.
A francia vallásháborúk még 1572 után is sok kegyetlenkedést és tragédiát okoztak, míg végül a hugenotta párt vezetőjének, Bourbon Henriknek, Navarra királyának sikerült lezárniaazokat, aki az 1328 óta uralkodó Valois-dinasztia utolsó férfisarjának, III. Henriknek 1589-ben bekövetkezett halálakor IV. Henrik (1589-1610) néven Franciaország királya lett. Mivel a „legkeresztényibb” uralkodó csak katolikus lehetett, és alattvalóinak több mint 90%-a „Róma hitét” követte, Henrik 1593-ban a Suger apát által a francia gótika első remekeként felépített Saint-Denis székesegyházában jó időzítéssel ünnepélyesen áttért a katolikus vallásra. A neki tulajdonított „Párizs megér egy misét” kijelentést viszont sohasem tette, miként unokája, XIV. Lajos (1643-1715) sem mondta, miszerint „az állam én vagyok”, és XV. Lajos (1715-1774) sem állította cinikusan, hogy „utánam az özönvíz”. A jókedvű, lovagias, humanista, nagy szoknyabolond férfi élete harcokkal, kóborlásokkal és vég nélküli szerelmi kalandokkal telt, a franciák csak Vert-Galant, azaz Szoknyavadász néven emlegették. IV. Henrik egyik fő történeti érdeme, hogy lezárta az értelmetlen vallásháborúk sorozatát, az 1598. évi nantes-i ediktummal a belső stabilitás és béke érdekében királysága hugenotta alattvalóit sajátos kiváltságos csoporttá nyilvánította: vallásszabadságot, politikai és katonai jellegű privilégiumokat, biztosított számukra. Továbbá városokat és erődöket bocsátott rendelkezésükre, nemzeti zsinatot és katonai szervezetet tarthattak fenn, ennek fejében fizették a tizedet, és tiszteletben tartották a katolikus ünnepeket. Franciaországban és Európa más országaiban úgyszintén, a vallás a későbbiekben még újra szerepet kap mint politikai és kulturális törekvések, ambíciók álarca, amelyre hamisan hivatkozva a legesztelenebb uralmi törekvések is igazolhatókká válnak. Különösen áll ez épp napjainkra nézve.
Lipusz Zsolt – Kuruc.info
Kapcsolódó: Sully "Nagy Terve" a keresztény Európa egységéről és Magyarország felszabadításáról