"Ki fogja észrevenni az én mélységes katolicizmusomat?" - Kertész Imre születésnapjára, II. rész

Három évvel ezelőtt jelent meg Kertész Imre Mentés másként című kötete. Alcíme: Feljegyzések 2001-2003. Naplójegyzetek, minden bejegyzés előtt a pontos dátum. Az idén augusztusban megjelent A végső kocsma című Kertész-mű első része (mintegy másfél száz oldal) ezeket a három évvel ezelőtt megjelent jegyzeteket tartalmazza némi módosítással, hosszabb-rövidebb húzásokkal: egyrészt a bejegyzések élén álló dátumokat elhagyta a szerző, másrészt bizonyos naplójegyzetek (olykor csak bizonyos szavak, szószerkezetek) kimaradtak az új kötetből. Aki sorról-sorra összeveti a 2011-es kötetet az új művel, érdekes felismerésre jut.

Írtam már korábban, hogy Schmidt Mária augusztusi Kertész-dolgozatát sikertelen kísérletnek tartom. Schmidt szerint az író két diktatúra áldozata, kárvallottja volt, aki a kommunista rendszerben is megőrizte erkölcsi-szellemi integritását, aki „mindvégig kívülálló maradt”. (Schmidt Mária: A diktatúrák természetéről. Heti Válasz, 2014. augusztus 14., 53. o.) Ez az állítás erősen sántít. Nem azért, mert az író köztudottan a sztálinista párt tagja volt 1956-ig, a párt feloszlatásáig. Sokan léptek be 1945 után Rákosi Mátyás pártjába, de a tagságot nem szabad egységesen megítélni. Más a felelőssége annak a munkásnak, földművesnek vagy hivatalnoknak, akinek párttagsága csupán annyit jelentett, hogy hó elején befizette a tagsági díjat, s rendszeresen megjelent (többnyire hallgatag résztvevőként) a taggyűléseken. S megint más annak a felelőssége, aki pártmunkásként, káderként szolgálta az új rezsimet.

Kertész Imre több volt, mint egyszerű párttag: 1948 és 1950 között a kommunista párt délutáni napilapjának a szerkesztőségében tollával építette a szocializmust, tehát önként, meggyőződésből vállalta az erkölcsi-szellemi kútmérgezésben való tevékeny részvételt. A szerkesztőségből saját bevallása szerint politikai okból távolították el, ennek az állításnak a hitelét azonban megkérdőjelezi az a tény, hogy nemsokára az egyik minisztérium sajtóosztályán kötött ki. Köztudott, hogy akit a Rákosi-éra legsötétebb éveiben politikai okból elbocsátottak, azt nem alkalmazták néhány hét elteltével valamelyik minisztériumban (jelen esetben a Kohó- és Gépipari Minisztériumban). Kertész Imre tehát éveken át a kommunista párt kádere volt.

Kertész és a kommunista mozgalom viharos szerelmi viszonyával azonban nem kívánok foglalkozni, mert ezt a kapcsolatot csak terjedelmes dolgozatban lehet kellő alapossággal és árnyaltan bemutatni. Mégis jeleznem kellett röviden Kertész múltjának ezt a sötét fejezetét, hiszen csak így érthető, mennyire hamis Schmidt Mária Kertész-képe. A Heti Válaszban megjelent, korábban már idézett dolgozatában a történész asszony azt írta, hogy az író „nem állt be a diktatúrákat kiszolgálók és igazolók kórusába”. Erre szokták mondani: akkora hazugság, hogy neki lehet támaszkodni. Schmidt is tudja (mert tudnia kell), hogy aki (akár vidéki, akár a központi) pártlapnál dolgozott, az bizony kiszolgálta és igazolta a diktatúrát. Ahogy ezt 1948 és 1950 között Kertész is tette. A Terror Házában székelő, az utóbbi években inkább ideológusi tevékenységet folytató történész azt is állította idézett cikkében, hogy Kertész a baloldali-liberális értelmiségi elit miatt távozott Berlinbe. Amiatt az elit miatt, amely kiszolgálta a pártállamot, s annak bukása után igyekezett elmaszatolni „a határt a diktatúra és ellenfelei között”.

Ezzel az állítással két probléma van. 1.) Kertész nem a balliberális értelmiség miatt szaladt Berlinig. Saját vallomásaiból tudjuk, mikor és miért intett búcsút Magyarországnak. 2.) Ha maszatolásról beszélünk, akkor azt is ki kell mondanunk, hogy Kertész is a maszatolók táborát gyarapítja, hiszen máig nem vallott őszintén pályája sztálinista időszakáról. Ez a hiány teszi leginkább hiteltelenné Kertész erkölcsi alapozású ítéleteit, markáns, olykor kifejezetten durva magyarságbírálatát.

Térjünk vissza Schmidt Mária tételéhez. A történész szerint a balliberális értelmiség üldözte el hazánkból Kertészt, aki aztán a második Orbán-kormány idején hazatért. Mert haza kellett térnie, fogalmaz rejtélyesen Schmidt. Kertész legújabb könyve ugyan nem támasztja alá a történész tézisét, de az író (vagy könyvének szerkesztője) valóban sokat tett azért, hogy új, erőteljesen retusált Kertész-kép kerüljön a jobboldali arcképcsarnokba.

Megismétlem: az író legújabb könyvének első része a három évvel ezelőtti Kertész-kötet anyagát tartalmazza. Rövidítve, néhol átírva. S a pontos dátumokat elhagyva, így az avatatlan olvasó nem igazán tudja, mikor íródott ez vagy az a bejegyzés. Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül olyan naplójegyzeteket idézek, amelyek szerepelnek a 2011-es könyvben, de az új kötet első fejezetéből („Nyílt titkok”) rejtélyes okból kimaradtak.

A három évvel ezelőtti könyvben ezt olvasom (a bejegyzés dátuma: 2001. április 1.):

/…/ Figyelembe véve tíz év fejleményeit, amióta Magyarország szabad és úgymond demokratikus állam, s amely tíz év során nemcsak hogy még inkább bezártak a „zsidóság” ketrecébe, de még az is nyilvánvaló lett, hogy tapasztalataimra, írói termékeimre a „nemzet” nem tart igényt: e fejlemények fényében tehát semmiféle nemzeti szolidaritást nem tudok kialakítani magamban az úgynevezett „magyarsággal”, azaz nincs magyar identitásom, nem érzek s nem gondolkodom együtt a kétségbeesett magyar ideológiával.
(Kertész: Mentés másként. Bp., Magvető, 2011, 14. o.)

Látjuk, a „magyarság”, a „nemzet” idézőjelben szerepel, mert Kertész számára mindkettő fikció (ahogy rejtélyes módon a „zsidóság” is az, amint ezt a Csoóri-ügy kapcsán az Írószövetségnek címzett elhíresült levelében 1990 őszén az író kifejtette). Ezért is mondja, hogy nincs magyar identitása. Az új Kertész-kötetből az idézett rész kimaradt.

Kertész 2001. május 11-én (tehát még mindig az első Orbán-kormány idején) ezt írta naplójába:

Az ország: az antiszemitizmus mint az uralmat gyakoroló jobboldal egyetlen konszenzusa. Az egész nevetségesen hasonlít a harmincas évekre. Ott az antiszemitizmus irredentizmussal társult, ami ugyan itt is jelen van, de – a politikai környezet miatt – egyre látensebben. Nincs kizárva, hogy végül az antiszemitizmussal is ugyanígy járnak majd. Ennek esélye vajon miért nem tölt el ugyanazzal a példátlan optimizmussal, amely az itteni asszimilánsokat jellemzi? Először, mert addig visszafordíthatatlan károkat okoznak a nyelvhasználatban, tehát a gondolkodásmódban, a mentalitásban; azonkívül annyira kipusztították belőlem az országgal való szolidaritást, hogy minden veszély és minden esély, ami itt lehetséges, egyforma undorral tölt el.
(I.m. 35-36. o.)

A fenti sorokban az „uralmat gyakoroló” első Orbán-kormányról mond korántsem pozitív véleményt Kertész Imre. Antiszemitizmus, irredentizmus, a Horthy-korszakra utaló „harmincas évek”: hadrendbe állítva az összes megszokott nyelvi kellék. Az idézet vége sem szorul bővebb magyarázatra: az Orbán vezérelte jobboldal pusztította ki Kertészből az országgal való szolidaritást. A balliberális értelmiség azonban szóba sem kerül. Ez az idézet sem olvasható az új Kertész-kötetben (ahogy Schmidt Mária sem hivatkozott rá augusztusi dolgozatában).

2001. május 18-án írta Kertész:

Miért a német állampolgárságot venném fel? De miért ne azt? Se német nem vagyok, sem izraeli, sem magyar. A németekhez fűznek a legerősebb kulturális kötelékek, ott a közönségem, ott a kiadóm; egyedül Izraelhez fűz olyan szolidaritás, amelyet nép vagy nemzet iránt egyáltalán érezni tudok, izraeli kötődésem teljes egészében érzelmi kötődés; Magyarországhoz a nyelven kívül semmi sem fűz, sem szolidaritás, sem szeretet: ez az ország, amelyet el kell hagynom, mielőtt lelki beteggé tesz hamis értékrendszerük, a számomra elfogadhatatlan moralitásuk.
(I.m. 39. o)

A 2011. évi CCII. törvény 14. paragrafusa szerint a Magyar Szent István Rend „Magyarország érdekében tett legkiemelkedőbb különleges érdemek, kimagasló életművek, nemzetközi téren szerzett jelentős értékek elismerésére szolgál”. Nem vitás, Kertész Imre megérdemelten kapta meg idén augusztusban a legmagasabb állami kitüntetést, hiszen nemzetközi téren jelentős értéket szerzett. Olvassuk csak el újra: „egyedül Izraelhez fűz olyan szolidaritás, amelyet nép vagy nemzet iránt egyáltalán érezni tudok”. (Ez nemzetközi téren szerzett jelentős érték.) Azt is olvassuk, hogy a magyarsághoz semmi sem fűzi az írót. (Ez a nemzetközi téren szerzett jelentős érték kiegészítő eleme.)

Kertész azt állítja, hogy a nyelven kívül semmi sem fűzi Magyarországhoz. Nem állhatom meg, hogy kommentárként ne idézzem Bangha Béla jezsuita páter 1923 elején írt, ma is érvényes szavait:

Sehol a világon magát a nyelvet nem ismerik el honfiúi kritériumnak. Ehhez több kell: a hazaszeretet érzése, végleges és teljes beforradás a nemzet egyetemébe, szolidaritás a nemzettel, a nemzeti tradíciók, történelmi ízlés és karakter tiszteletben tartása. Akiben ez nincs meg, akinek fontosabb a szeparatisztikus faji érdek, vagy az üzlet, vagy a speciálisan magyarellenes ízlés, életfelfogás, haszonelvűség, vagy a vörös őrület „szabadsága”, mint a magyar nemzet élete s fennmaradása az ezeréves belső fejlődés bázisán: az nem magyar, ha akár verseket ír is magyarul.
(Bangha Béla összegyűjtött munkái. XXVIII. kötet. Bp., 1942, 302. o.)

Amikor Kertész előbb idézett sorai megjelentek (2011-ben), az író már hosszú évek óta Berlinben élt. Egészségi állapota azonban rohamosan romlott, gyógykezelésre szorult, ezért 2013 tavaszán hazatért, s azóta is Magyarországon él. Érthető tehát, hogy az izraeli kötődésről és a magyarság iránt érzett közönyről elmélkedő naplójegyzet kimaradt az új kötetből.

Még mindig az első Orbán-kormány idején járunk; 2001. július 20-án ezt veti papírra Kertész:

A magyar műveletlenséget ma ismét a magyar kultúrának nevezik. (I.m. 55. o.)

Ezt a mondatot is fölösleges keresni az új könyvben, töröltetett.

Aztán elérkezett a pillanat, amikor az író végleg eldöntötte, hogy elhagyja Magyarországot:

Megkezdem előkészületeimet ennek az országnak az elhagyására. (I.m. 61. o.)

A bejegyzés dátuma: 2001. augusztus 4. Cáfolhatatlan tény tehát, hogy Kertész Imre az első Orbán-kormány idején döntötte el, búcsút int Magyarországnak. Hamarosan be is rendezkedett Berlinben. Az is tény, hogy nem a balliberális értelmiségiek áskálódásai miatt tette át székhelyét Berlinbe. Kertész nagyon egyszerűen a magyarságot, az egész országot nem szívelte, ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy német földön jobban tudja építgetni a karrierjét. Schmidt Mária tézise tehát badarság.

Vannak azonban az író naplójában még erősebb részletek is. 2001. október 16-án írja Kertész Imre:

Milyen különös ez a keresztény-nemzeti-irredenta-demokratikus Magyarország! Egyszerre emlékeztet Sztójay Döme és Kádár János országára. Sem Isten országára nem emlékeztet, se a 19. századi nagy magyarok országára, sem demokráciára, sem szabadságra – a legrosszabb prefasiszta Magyarországra emlékeztet.
(Kertész: Mentés másként. Bp., Magvető, 2011, 87- 88. o.)

Ez a néhány sor sem a balliberális elitről mond ítéletet, hanem arról a kormányról, amelynek feje főtanácsadóként alkalmazta Schmidt Máriát. Sztójay Döme emlegetése pedig világos üzenet: az ő miniszterelnöksége idején deportálták a vidéki zsidókat. Ez a naplójegyzet is kimaradt az új kötetből.

2002. április 7-én tartották az országgyűlési választások első fordulóját, amelyen vereséget szenvedett az addig kormányzó jobboldali koalíció. Másnap már mindenki tudta, hogy hacsak csoda nem történik, újra balliberális kormánya lesz az országnak. Kertész Imre örült a választási eredménynek. 2002. április 8-án ezt írta:

Az amerikai szólásnak: „A többségnek mindig igaza van”, mindig ellene vetem: A többségnek sosincs igaza. A tegnapi választásokon mégiscsak igaza volt, éspedig oly mértékben, hogy igen nagy kő esett le a szívemről.
(I.m. 131. o.)

Nagy kő esett le a szívéről, mert Orbán Viktor kormánya megbukott. Fölösleges mondanom, ezek a szavak ugyancsak hiányoznak az új Kertész-kötetből.

Kertész Imre nemcsak törölt hosszabb-rövidebb naplójegyzeteket, olykor megelégedett az átírással, a tömörítéssel. A legszebb példa erre, miként bánt el a balliberális oldal ikonjával, Demszky Gáborral.

2002. szeptember 19-én kelt naplójegyzet:

A múlt héten meghívtak egy évente ismétlődő magyar közéleti eseményre, amelyre eddig még sohasem hívtak meg; a különben igen rokonszenves főpolgármester bizalmasan közölte velem, hogy Budapest díszpolgárává avatnak.
(I.m. 176. o.)

A 2011-es Mentés másként című kötetből idézett naplójegyzet szerepel a legújabb, A végső kocsma című Kertész–kötetben is. Csak kissé másként:

Meghívtak egy évente ismétlődő magyar közéleti eseményre, amelyre eddig még sohasem hívtak meg; a főpolgármester bizalmasan közölte velem, hogy Budapest díszpolgárává avatnak.
(Kertész: A végső kocsma. Bp., Magvető, 2014, 126-127. o.)

Meglepő hiány: „a különben igen rokonszenves főpolgármester” az új kiadásban jelzőtlen „főpolgármester”-ré zsugorodott. Mit művelt Demszky Gábor, hogy már nem „rokonszenves” az írónak?

Kertész Imre 2002-ben megkapta a Nobel-díjat, ekkori naplójegyzetei alaptémája nem véletlenül a kitüntetés visszhangja. 2002. december 31-én kelt bejegyzésének első három mondata az új könyvben is megtalálható, a folytatást (az alábbi szövegrészt) azonban elhagyta a szerző:

Tegnapi hír: Hódmezővásárhelyen az államilag odaajándékozott Sorstalanságot a tanulóifjúság demonstratívan összetépi és szétszórja az utcán. Zsidóirodalom. Kommentárom: az állam ne ajándékozza oda a könyveimet; bízzák a közönségre, aki akarja, megveszi majd. – Magyarországtól végképpen elszakadni: ez mentálhigiéniai kérdés.
(Kertész: Mentés másként. Bp., Magvető, 2011, 189. o.)

Vajon miért maradt ki A végső kocsma című kötetből ez a néhány sor? Nem tudom. Azt azonban tudom, hogy a hosszú ideje jobboldali vezetésű Hódmezővásárhely polgármestere az állítólagos Sorstalanság-tépés és -szétszórás idején a jelenlegi kancelláriaminiszter, Lázár János volt.

A sok idézet után jöjjön az összegzés. Kertész Imre új (de a régi naplójegyzeteket ismét közlő) könyvéből kimaradtak azok a feljegyzések, amelyek az első Orbán-kormány időszakában a hatalmon lévőket, a jobboldali elitet bírálták. Nem állítom, hogy az összes ilyen bejegyzés kimaradt, de a legtöbb kellemetlen szöveg öncenzúra áldozata lett. Ez pedig egyfajta irányváltást jelez.

Kertész Imre Mentés másként című 2011-es kötete (s A végső kocsma című nemrég megjelent könyv első fejezete) a 2001 és 2003 között keletkezett naplójegyzeteket adta közre. Az új Kertész-könyv harmadik része a 2003 decembere és 2009 között született feljegyzéseket tartalmazza. Ez tehát merőben új anyag. Írásom első részében idéztem már ebből a fejezetből néhány mondatot, az alábbi részletet azonban elfelejtettem közzétenni:

Elgondolkodtam – T. G. M. egy cikke nyomán – erről a különös európai típusról, az úgynevezett baloldalról, a vörös pestisnek ezekről a vak indulataiknak engedő, s valljuk be, leginkább zsidó származású terjesztőiről. A lábam körül ugrándozó hízott, vörös patkány az egyik legjellegzetesebb képviselője e típusnak, s jól illusztrálja, hogy a kommunista elsősorban jellem és alkat, s csak másodsorban úgynevezett meggyőződés.
(Kertész: A végső kocsma. Bp., Magvető, 2014, 266. o.)

Balliberális (többnyire zsidó) történészek, publicisták többek között azért gyalázzák meg-megújuló lendülettel Székesfehérvár néhai püspökét, Prohászka Ottokárt, mert a zsidóságról írván használni merészelte a „patkány” szót. Most Kertész Imre patkányozott, ezt azonban senki sem teszi szóvá (nem is kell). Az sajnos nem derül ki az idézett szövegből, hogy a vélelmezhetően zsidó származású „hízott, vörös patkány” milyen névre hallgat.

Azt azonban nehéz lenne tagadni, hogy Kertész Imre leginkább a jobboldalra gondolt, amikor Magyarországot, a magyarságot csepülte.

Vegyünk elő egy másik Kertész-könyvet!

Svájci kritikusának és nyugati karrierje egyengetőjének, a hazánkból elszármazott Eva Haldimann-nak 1994 májusában, Horn Gyula hatalomra kerülése után ezt írta Kertész:

„Remélem, jól van – itt nagy a megkönnyebbülés, anyway, the bloody dogs are dead.” (Kertész: Haldimann-levelek. Bp., Magvető, 2010, 97. o.)

Két hónappal később újabb levélben folytatta a megkönnyebbülést, s kifejtette, mit kellene tenni a még életben lévő „bloody dogs”-okkal:

Ezek a szörnyű emberek, akik ki tudja, mire lettek volna képesek, ha valamelyik külföldi nagyhatalom támogatására találnak: ezek a szörnyű emberek lassan talán lelépnek a porondról. Pillanatnyilag éppen ez történik, undorító mellékzöngék kíséretében: az Antall József nevű úriember ugyanis szerződésekkel garantálta valamennyi erkölcsi és szellemi bűnözőnek, így a rádió és a televízió vezetőinek is, hogy csak sokmilliós végkielégítéssel lehessen őket eltávolítani: így ahelyett, hogy most bírósági felelősségre vonás következne, milliókkal a zsebükben, diadalmas pofával távoznak, miközben a parlamentben megmaradt MDF-képviselő nyilvánosan köszönetet mond nekik a tevékenységükért.
(I.m. 98-99. o.)

Demokráciában nem szokás a választási vereséget szenvedett politikai ellenfél bírósági felelősségre vonása. Kertész Imre azonban ezt követelte, csak azt nem tudom, miért. Húsz év távolából is érthetetlen ez a zsigeri gyűlölet.

Az új naplójegyzetek között találtam egy talányos mondatot:

Ki fogja észrevenni az én mélységes katolicizmusomat? (Kertész: A végső kocsma. Bp., Magvető, 2014, 323. o.)

Meglepődve olvastam a kérdést, mert Kertész Imre műveinek buzgó olvasójaként sok mindent észrevettem, azt azonban nem, hogy az író életművében, irodalmi művein kívüli megnyilatkozásaiban mélységes katolicizmus lappangana. Lehet, hogy bennem van a hiba. Azt viszont tudom, hogy Kertész (nem is egyszer) a katolikus egyházról súlyos dolgokat mondott, márpedig az igazi, a „mélységes” katolikus nem sértegeti az egyházat, pláne nem nagy nyilvánosság előtt.

„Mélységes” katolikus nem mond olyan bugyutaságot, hogy a zsidóüldözés műfajában minden kelléket az egyháztól kölcsönzött Adolf Hitler, leszámítva a gázkamra intézményét. Olyasmit pedig végképp nem ír le hithű katolikus, amit Kertész az Esterházy Péterhez intézett fiktív levelében:

Ne tudná, hogy ez a „törékeny ember”, ez az asztráltest, az Ön pápája, úgymond, bocsánatot kért a „Holocaustért”, ám Isten Báránya nem vette magára a bűnt?

Itt történt a kisiklás, kedves katolikus Barátom; ez lett volna a nagy alkalom, amelyben a megújulás és a megtisztulás lehetősége rejlett, de amelyre az Egyház, egyszerű politikai okokból, nem volt képes. Így hát arra sem volt képes, hogy megmentse egyházát, megmentse a kereszténységet.
(Kertész: Mentés másként. Bp. Magvető, 2011, 28. o.)

Katolikus ember pontosan tudja, hogy II. János Pál pápa nem kért, mert nem kérhetett bocsánatot a „Holocaustért” (hogy miért teszi idézőjelbe ezt a szakrális szót Kertész, nem egészen világos, bár köztudott, hogy ennek a kifejezésnek a használatát szerencsétlennek tartja). Bocsánatkéréshez ugyanis bűn szükségeltetik, jelen esetben viszont éppen ez utóbbi hiányzik. II. János Pál pápa az egyház bűneiért kérte Isten bocsánatát az új évezred küszöbén, de a „Holocaust” itt szóba sem került. Katolikus ember csak azt tanácsolhatja Kertész Imrének, olvassa el figyelmesen a „Emlékezünk: megfontolások a Soáról” című vatikáni dokumentumot, amely magyarul is megjelent, s az interneten is olvasható. Tapasztalni fogja, hogy a hőn áhított bocsánatkérés itt is elmaradt, mert, ahogy előbb már írtam, nem volt miért bocsánatot kérni.

Az idézett kertészi szöveg egyébként nagyon lekezelő. Egyrészt ítéletet mond az egyház állítólagos mulasztásáról (holott előtte bocsánatkérést emleget), másrészt megjegyzi, hogy „Isten Báránya nem vette magára a bűnt”. Ezt honnan tudja Kertész Imre? Ott üldögél olykor Isten jobbján? „Mélységes” katolikus embertől idegen ez a fajta gőgös mentalitás.

Katolikus ember viszont jól ismeri az Isten Báránya által ránk hagyományozott Miatyánk szövegét és szellemét: „bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Katolikus ember tehát nem másra mutogat, nem mástól követel folytonos bocsánatkérést, hanem Isten előtt megvallja saját bűneit, s megbocsát az ellene vétkezőknek. Ki ne ismerné Jézus intelmét: „Ne ítéljetek, hogy el ne ítéljenek titeket. Mert amilyen ítélettel ti ítélkeztek, olyannal fognak megítélni titeket is, és amilyen mértékkel mértek, olyan mértékkel mérnek majd nektek is. Miért látod meg a szálkát testvéred szemében, a saját szemedben meg nem veszed észre a gerendát? Vagy hogyan mondhatod a testvérednek: engedd, hogy kivegyem a szemedből a szálkát, amikor íme, a gerenda ott van a te szemedben? Képmutató! Vesd ki előbb a magad szeméből a gerendát, akkor fogsz majd látni, hogy kivehesd a szálkát testvéred szeméből!” (Mt, 7, 1-5)

Jézus intelmét persze nem könnyű megfogadni, bizonyos helyzetekben ugyanis nagyon nehéz nem ítélkezni. Kertész Imréről szólva én sem akarok ítélkezni, engem csupán a tények érdekelnek. Amikor szövegeinek különös változékonyságát mutatom be (ez volt a témája ennek az írásnak), nem megítélni akarom a szerzőt, csupán a miértre keresek ésszerű választ. Mert nem értem a szerző alakváltozásait. Nem értem például, miért nincs máig hiteles Kertész-életrajz, s miért asszisztál ehhez maga a szerző. Miért hazudnak komoly fórumok újságírói működéséről, miért fedi homály, hogy hol és mikor érettségizett, miért nem beszél minderről maga az író. Azt sem értem, miért mond ítéletet másokról, s miért mulasztja el, hogy ítélőszéket tartson önmaga fölött (ahogy azt Ibsen egykoron megfogalmazta). Pedig az önvizsgálat szándéka megvan az íróban, bizonyíték rá az alábbi bejegyzés:

Nehéz beletörődnöm, hogy nincs elbeszélői szövegem. A fájdalom még eleven bennem. Kedvem lenne életem egy szakaszát elbeszélni; a lelki kiforrás nehéz időszakát, a bűnbeesést, az íróvá válás nehéz és érthetetlen történetét. Talán a börtönnel kellene kezdeni.
(Kertész: Mentés másként. Bp., Magvető, 2011, 211. o.)

Ez a vallomás szintén kimaradt az új Kertész-kötetből. Pedig fontos szavak

Mit jelent az, hogy „a börtönnel kellene kezdeni”? Aki ismeri Kertész bizonyára legjobb művét, A kudarc című regényt, sejti a választ. A regény végén olvasható hosszú álomjelenet elején az elbeszélő egy szobában áll, egy íróasztal előtt, s az asztal mögött ülő őrnagy azt akarja tőle, „szerződjem véle a papirosalji aláírásommal, hogy a katonák központi börtönében börtönőr leszek”. (Kertész: A kudarc. Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1988, 362. o.) Az álmodó valóban szerződik, majd az egyik cellában megüt egy éhségsztrájkoló rabot. A Rákosi-korszakban vagyunk. Kertész regénye önéletrajzi elemekből épül fel. Lehetséges, hogy az álomjelenet – valóság?

A befejező részben a „lelki kiforrás”, a „bűnbeesés” időszakáról fogok írni.

Bistrán Demeter

(Kuruc.info)

Az előző rész: "Ez a bizonyos zsidó liberalizmus nem egyéb frusztrációnál és gyávaságnál" - Kertész Imre születésnapjára