Győri Nemzeti Hírlap, 1944. augusztus 12.

Orosz harctér, július hó.

Már hancúrozó kölyök koromban megragadta képzeletemet a géppuska fogalma. Nem tudtam még, hogy milyen, hogy hogyan használják, de már hallottam róla, hallottam félelmetes kelepeléséről, és nagy-nagy tisztelője voltam a bátyámnak, aki a leventesapkát akkor már katonaruhával cserélte fel, és szabadságra hazajövet eldicsekedett azzal, hogy ő géppuskás…

Az MG-42-es géppuska

Persze faggattam volna, ezer haszontalan kérdést tettem fel néki, de ő nemigen válaszolt. Talán unta a kérdezősködésemet, talán nem is tudott volna mindegyikre kimerítő választ adni, de mindenesetre a legtöbbször azzal tért ki okvetetlenkedéseim elől:

– Ezt nem szabad elárulni, ez katonai titok!

– Katonai titok! Sejtelmes zöngése volt fülemben ennek a két szónak, és ha még lehet, csak fokozta érdeklődésemet a géppuska iránt. Amikor aztán én is katonaruhában pattogtam már a gyakorlótéren az „oktató urak” előtt, akkor minden vágyam az volt, hogy az alapkiképzés után a géppuskához osszanak be…

Nem sikerült. Más képzettségem volt, más feladatot kaptam...

*

A géppuskáról gyermekkoromban kialakult véleményem azonban nem változott meg később sem, s nem változott meg akkor sem, amikor egy hosszú-hosszú szerelvény útnak indult velem a Keletiről, és máról-holnapra belecsöppentünk egy más világba, egy eddig ismeretlen, különös életbe, s cselekvő részesei lettünk mi is a világot átformáló küzdelemnek…

*

A tüzérségünk napok óta lőtte már a várost. Jól dolgoztak a fiúk, de szívósan védekeztek az oroszok is. A kis ukrán városka már romhalmaz volt, de az ellenség még mindig kitartott, nem volt más lehetőség: rohammal kellett kifüstölni őket…

Mint apáink valamikor talán ugyanezen a helyen, mint őseik sok száz esztendővel ezelőtt, olyan szilaj rohammal törtek előre a magyar fiúk, és elsöprő lendülettel gázolták le, vagy szorították vissza a vörösöket. De azok ellentámadásba mentek át. De a magyar nemcsak rohamozni tud, hanem szilárdan helyt állni is, ha kell. Egy tapodtat sem mozdult, nem hagyta el előbb elfoglalt helyét, és még hátrább vetette vissza az ellenséget…

A hajrás rohamokban kik jártak elöl? A géppuskások. A védekezésben kik tartottak ki az utolsó pillanatig? A géppuskások…

Sohasem fogom elfelejteni ezeket a perceket, órákat…

Dalmady György tizedes a legvadabb elhárító tűz ellenére is bátra rohan előre géppuskás rajával, és mint a mágnes húzza mag után a lövészrajokat. Kelepelő géppuskája elől vadul menekül az orosz, fedezéket keres magának, és onnan viszonozza a tüzet. A vörösök minden igyekezete arra irányul most, hogy a géppuskát elhallgattassák... A kezelők egy része megsebesült, váratlanul, oldalról bukkannak fel a vörösök. A géppuskás irányzó is megsebesül, az orosz roham valósággal legázolja a géppuskás rajt... A géppuska az ellenség kezére kerül… Sebesültekkel, halottakkal mit sem törődve, már fordítják is meg a géppuskát az oroszok, a félig kilőtt hevedert már-már a magyarok ellen használják fel…

De nem így történt. Dalmady tizedes nem sebesült meg a rohamnál, sikerült neki fedezéket találnia, s amikor látta, mi történik, máris embereket gyűjt maga köré:

– Fiúk, a géppuskát minden körülmények között vissza kell szereznünk!

Nincs sok beszéd, nincs sok tanakodás, máris indul rohamra a kis csoport, a kézigránát összdobás remekül sikerül…

A géppuska újból a miénk, és már szórja is halált hozó tüzét az oroszokra…