Eh, egyelőre fenébe a démonokkal. Inkább szivaroznék egyet. Szivar kutya. Ebül szerzett jószág a szó legigazibb értelmében. Apja, egy német juhász-félvér, szerelembe esvén egy foxival, életre szólította négy kistestvérrel együtt.
A foxi gazdái, tisztes, devizahiteles polgárok, csüggedten várták a természet csodáját, ami nem is váratott sokáig magára. Négy kiskutyával gazdagabb lett a világ. Akkor a mama, megszomjazván, inni ment, s útközben elpottyantott még egyet.
Úrjézus, Te, aki megáldottál minket öt apró remekművel, adsz-e táplálékot az éheseknek?
Mondom, devizahitel. Nem is kevés.
Így aztán dobra verték az ebecskéket, így került hozzánk Szivar.
Minden ízében reszketett, amikor elhoztuk, de egyetlen panaszszava nem volt. Ma úgy érezzük, mintha mindig is a mi kölykünk lett volna.
Rohan, olyan gyorsan, hogy a japán csodavasút, a shinkanzen, amely háromszázhúsz kilométeres sebességgel száguld, s négyszázzal is tudna, de nem mer, szóval a shinkanzen harakirit fontolgatna, ha látná. S ha még azt is látná, milyen szédítő iramban fordul száznyolcvan fokot, el is követné.
Már elkészült a Merenye-Szingapúr metróvonal, most fúrja a Merenye-Ugandát, és valószínűleg hamarabb elkészül vele, mint a budapesti négyes.
Igaz, szerelvények egyelőre nem közlekednek benne, de úgy tudom, ez nem is feltétel, a lényeg maga az építés. Abban van a pénz. Szivar egyetlen fillér kenőpénzt nem fogadott még el. Élhetetlen egy jószág, de mit tegyünk, ha egyszer nem forog olyan körökben, amelyekben forogni érdemes az arra érdemeseknek.
És ő arra, hála Istennek, érdemtelen.
Viszont nagyon okos. Fejből tud ugatni.
Négy-öt önakasztási kísérlet után felhagyott az eszelős ugrálással, amikor a pórázt a nyakára próbáltam tekerni, s ma már csak ötször-hatszor lök hanyatt ennél a műveletnél.
Vacsora előtt engedelmesen leül, mert másként éhen döglik, csak egyet nem sikerült még elérnem, hogy csupa szeretetből ne marcangolja szét a kezem. Mondtam neki, hogy ilyet én is tudok, és meg is mutattam azonnal. Beleharaptam a homlokába, de erre meg sem rezzent. Nem is érezte. De legalább nekem lett tele kutyaszőrrel a szám, és az is valami.
Egy reggel úgy került elő, mint egy arénabeli győztes oroszlán. Szája, mellső lábai vöröslöttek, mintha vért ivott volna. Nemsokára kiderült, csupán művészi kíváncsiságról van szó, megtalálta az olajfestékemet, és kóstolót tartott. Ám hamarosan akkorát okádott, hogy beláttam, aligha lesz országos tárlata a közeljövőben.
A betévedő idegennek azonnal megkeresi és megtalálja a bokaláncát, ha van neki, ha nincs. Mert azt tartja, hogy ahol ő lakik, ott ő lakik, és azt enged be oda, akit jónak lát. A rosszaknak: coki.
Aki ült már vöröshangyabolyban egy keveset, tudja, mi az az élettér. Az olyasvalami, amit ha megtámadnak, nemcsak jog, de kötelesség megvédeni. Foggal-körömmel, hangyasavval, ami éppen adódik.
Nemrég Nagykanizsán Trianon-megemlékezést tartottak. A létszámot elnézegetve Kanizsa nem zokogja tele a zsebkendőjét az Istentől elrugaszkodott ítélet miatt.
Egyet viszont biztosra veszek, Szivar teljesen egyetértene Eva Maria Barkival, aki kimondta: a magyar nagyon rendes, de nagyon hülye. Mert nem követel, még csak szépen kérni sem képes, s az élete megnyomorítását, hazája elrablását bambán tűri. Én úgy vettem ki a szavaiból, hogy a politikusok pocséksága miatt van ez így, hiszen mi megpróbáltuk 2006-ban, amit megpróbálhattunk, és szétvertek minket.
„A háborút előbb minden ember külön-külön önmagában veszítette el.”
Ezt nem én mondom, Nyirő József mondta. Ma sincs másként. Mert hogy háború ne volna, azt nem mondhatja senki, akinek egy csöpp magához való esze van.
Mintha tudta volna, hogy lesz olyan gazember, aki nem engedi hamvait szülőföldje hantjával eggyé válni, amikor ezt írta: „Ha testemet nem is, de legalább a lelkemet vidd haza a házsongárdi vagy udvarhelyi temetőbe, vagy terítsd le az áldott földön, hogy attól is nőjön a fű, szebbüljön a virág...”
Nem tudom, ki tagadta meg egy halott magyar kívánságát, de nem is érdekel. A nevét úgysem írnám le, úgy teszek, mint az egyiptomi fáraók, amikor kivésették az elhunyt síremlékéből a nevet, mert ezzel senkivé lett, aki arra ítéltetett.
Ezek a senkik diktálnak nekünk. Élet és halál urai kívánnak lenni. Kezükben a sajtó, a kereskedelem, és az „igazságszolgáltatás”.
Ez utóbbi szent nevében az olajügyekben nyomozó Sándor Istvánt, a Papát százhatvanöt napra áristomba tették, mert megidézték egy meghallgatásra a parlamentbe, és ő el is ment. Volna. Csakhogy egy nappal előtte érte jött a fekete autó, és a lehetőség bilinccsé lett valami varázslat folytán. A meghallgatásból pedig hallgatás. Nem szóltak hozzá. Kotlott egy cellában, és bár nem volt némasági fogadalmat tett szerzetes, mégis süket csönd volt körülötte. Nem szóltak hozzá, és ő sem szólhatott. Egy ismerősöm mondta mindig: Ne kérdezz, mert válaszolok!
Ezt pedig senki a hatalmasok közül nem akarta.
Most Szima Juditon a sor. Csupa köztörvényes vád soroltatik ellene, aki igazságot akart, és a rendőri tisztességért szállt síkra. S akik kimenthették volna az előre felajzott csapdából, nem tették meg.*
Geréb Ágnes. Egy szülésznő, aki miatt üvölt a sajtó. Bírák lihegnek megbízóik cipője orra előtt, félreverik a vészharangot, az orvosok egymás torkának esnek, aszerint, ki milyen befolyás alatt áll.*
Zsuzsa. Osztálytársam volt ő, fiút szült. Mindenki boldog volt, fénylett a világ, az apuka repesett, a nagymama szeme ragyogott. Egy nap, szoptatás után borzongás fogta el. Nemsokára kirázta a hideg.
A kórmegállapítás: tüdőembólia.
Nem szállítható, a szülőotthonban nincs érsebészet, az orvosok nem tudnak mit tenni, várnak.
Elkövetik azt a vétket, hogy nem értesítik a hozzátartozókat. Zsuzsa retteg, segítségért rimánkodik, de nincs irgalom, és nincs társ, aki fogná a kezét legszorongatottabb óráiban, amikor élete legvirágosabb álmait veszi el tőle a halál. Huszonnégy évet élt.
Reggel a férje boldogan futott hozzá, és fényes nappal zuhant rá a legsötétebb éjszaka: a felesége nincs többé. Összehajtogatott ruháit szorongatta a kezében, és üres szívvel ült a részvétlen kórházi széken.
Magánügy. Nem rikoltozott senki. Nem ajvékolt a rádió, nem jajongott az újság.
Munkatársam volt, akinek unokáját várta a család. A szülés megindult, minden rendben lévőnek látszott. Aztán hirtelen történt valami, az édesanyát elaltatták, és felvitték egy másik helyiségbe.
Mire felébredt, a gyermeke halott volt. Szakképzett orvosok, ápolók és ezer műszer között.
Nem történt semmi, egy adat csupán: aznap egy születésre egy halál biztosan adódott. Senki nem tapogatta a börtönrácsot utána, nem hirdetett ítéletet feddhetetlen bíró, nem kárált a televízió, egy kérdés adódott csupán: az anyuka látni óhajtja-e halott csecsemőjét. Nem óhajtotta.
Nekem szerencsém volt. Második kislányomat vártam, a szülészeten elküldtek fürödni. Álltam a zuhany alatt és bőgtem. Bejött egy nővér, és szánakozva kérdezte: az első? Nem, a második. Csodálkozva kérdezte: akkor miért sír? Mert tudom, mi vár rám, válaszoltam.
De tévedtem. Eljött a pillanat, amikor az egyik görcs még el sem múlik, s már nyomul a második, akkor égnek emeltem a szemem, és épp fohászkodni kezdtem volna, de bejött a szülésznő, és megkérdezte, meddig az addig. Mondtam, amaddig, s erre elfutott. Szaladás közben kiabált, orvos, gyerekesek, azonnal ide mindenki, jön a baba. Fél óra sem telt bele, s már üvöltött a tündéri kis vakarcs.
Akkor tudtam meg, hogy az első gyerekemnél hagytak kínlódni több órán keresztül a tolófájásokkal. Fogadott orvosom volt. Május huszonharmadikára írt ki. Én, engedelmes polgár lévén, aznap be is vonultam. Ő meg elutazott valahova. Egyszerűen megfeledkezett rólam.
Egy ifjú hölgy időnként bekukkantott, megkérdte, hogy vagyok, mondtam kurva rosszul, egyik fájás jön, és még ki sem hevertem, máris ott a másik. Jól van, bólogatott, majd faképnél hagyott. Ez így ment körülbelül reggel fél hattól. Aztán megkezdődött a műszak, ment a huzavona, mi legyen velem, orvosom van is meg nincs is, lenne olyan szíves valaki egy pillantást vetni rám?
Végül akadt valaki, s háromnegyed tízkor végre túl voltam az egészen.
Szülőágyon, amely vízszintes, mert az orvosok okosabbak az okosoknál. Régen az anyák a küszöbön guggolva vajúdtak. A Földanya segítségét fogadták el ezzel, aki hívja az újszülöttet. Ma persze azt mondanák, a Föld vonzóerejét használták ki, de ez teljesen mindegy. Otthon.
A családban, ahol az előző gyermekek szeme elől sem tűnt el az anya, nem érezték azt, hogy elhagyta őket, csak azt tudták, történik valami, ami a természet rendje szerint való.
S otthon is haltak meg, utolsó pillantásuk nem egy elhúzott zöld függönyre esett, hanem a petróleumlámpára, a muskátlis ablakra, a tükörre, amelyet nemsokára letakarnak majd, de addigra ő mindenkinek megbocsátott, és neki is megbocsáttatott minden bűne. Mert olyanja mindenkinek van.
Emberi. De nem démoni, amely megbocsáthatatlan.
Mert ilyen bűn az, amikor kivonják a forgalomból a kruppos gyerekek előre elkészített gyógyszerét.
A krupp olyasféle, mint a torokgyík. A gégefő kóros duzzadása, amely végső esetben teljesen elzárhatja a légutat.
Tudom, milyen. Öltöztettem éjnek idején kruppos gyerekemet remegő ujjakkal, és a szívem majd megbénult a félelemtől, amikor kékülő szájára néztem. Aztán láttam lekötve a kórházi ágyon, amint előre-hátra himbálja magát, és sír. És nem mehettem be hozzá, mert felzaklattam volna azzal, hogy ott vagyok, és nem vehetem ölembe, hogy hazavigyem.
Most egy démon megnyugtatott, megmarad a gyógyszer, csak éppen összetevőiben, külön-külön. Ha jön a roham (rendszerint éjjel), semmi mást nem kell tenni, mint keresni egy éppen ügyeletes gyógyszertárat, és megvárni, míg a szentséges magisztrátum elkészül.
A kis beteg pedig fuldokoljon addig illedelmesen, ahogy szófogadó gyerekhez illik. S ha feladja, hát feladta. Isten adta, Isten elvette. Eleink is így voltak ezzel, utódainknak meg már nem is érdemes megtanulniuk, hiszen épp ez a lényeg.
Takarodó. El az útból.
Egyél levesport, vagyis némi fűrészport nátrium-glutamáttal és aromával keverve, vegyél dobozos tejet, ami arra se jó, hogy egy valamire való habarcsot kotyvassz belőle, de legalább allergiás leszel mindenre, ami jót tesz. S ez jót tesz a démonoknak is.
Akik köztünk vannak, és pénzléggömböket eregetnek a magasba, majd kiszúrják azokat, s akkor pukkan Görögország, Portugália, Spanyolország, az olaszok, és remegve várják az időt, amikor a magyarok is.
Ha a magyar legyőzetett, akkor megveretett a világ. Köpjön le bárki azért, ha úgy gondolja, nagyképű vagyok, amikor ilyet állítok. Én mégis ezt állítom. És küzdök a magam erejével az utolsó leheletemig, gárdista vagyok és leszek, ha holnap felakasztanak addig, ha végelgyengülésben halok meg, akkor addig.
Gárdista, maga a szó nem tetszik, de életre hívta valami, és életben tartja valaki, akit nagyon szeretek, és akinek most is azt üzenem: kitartás! A nevét nem írom, le, mert nem kérdeztem meg tőle, megtehetem-e. De tudom, hogy tiszta a szíve, tiszta a lelke, és a hazája fontosabb számára, mint önmaga. Akkor is, ha van olyan, aki ezt kétségbe vonja, s akiért valaha lelkesedtem, de már elmúlt. Kár.
Hiszek. Néha éjjel a szívemen fekszem, és zavar a dobogása, akkor hanyatt fordulok, és a mellkasomra tett kezekkel zümmögöm:
Megint rám tört a magány.
Hideg ágyon fekszem.
Magyar vagyok. Élek.
Mint Krisztus a kereszten.
Mégis hiszek Magyarország feltámadásában.
Kucsera Zsuzsa
* A szerkesztőség megjegyzése: Portálunk nem mindig ért egyet teljes mértékben a nálunk olvasható véleményekkel, annak ellenére, hogy összességében megjelenésre érdemesnek tartja az itt közlő szerzők írásait.
A szerző korábbi írásaiból: