Ilyen lett volna a (sohasemvolt) zsidó szappan
Ha a holokauszt-mítosz építménye nem agyaglábakon ingadozna, akkor most, a nemzetközi holoemléknapon, az ünnepi megemlékezések szónokainak lenne bátorságuk felidézni a legelső sajtótudósítást, mely Auschwitz "felszabadítása" után született. Mint ismert, 1945. január 27-én a szovjet csapatok bevonultak az auschwitz-birkenau-i lágerkomplexum területére. Találtak ott 7-8 ezer rabot, akiket a gaz holokausztoló nácik valamilyen rejtélyes okból hátrahagytak. (Miközben persze minden egyes, a tömeges kivégzésekre vonatkozó iratot kiválogattak és elégettek – legalábbis a holokausztozók állításai szerint.)
De nézzük csak, miképpen is hangzik az Auschwitzban történt szörnyűségeket ecsetelő, a tábor elfoglalását követően keletkezett legelső sajtótudósítás! Idézet következik a szovjet kommunista párt központi lapja, a Pravda február 2-i számában megjelent cikkből. A "beszámoló" írója egy bizonyos Borisz Polevoj "haditudósító", aki a szovjet egységekkel együtt lépte át a lágerkomplexum határát.
"Az állandó jelleggel gázkamraként működő épületeket a tábor keleti részén átépítették. Kis tornyokkal és építészeti díszítményekkel látták el őket, így ártatlan garázsoknak tűntek…(A németek) elegyengették a halmokkal borított úgynevezett régi sírokat a tábor keleti részén, eltávolították és megsemmisítették a futószalagrendszer nyomait, ahol emberek százait ölték meg egyszerre elektromos árammal…" (Pravda, 1945. február 2.)
Roppant érdekes. Mit látott vajon Borisz Polevoj, illetve mit mondtak el neki a táborban maradt foglyok? Ugyanis a hivatalos holokauszt-történészek teljesen mást hirdetnek: senki sem beszél "tornyokkal és építészeti díszítményekkel ellátott gázkamrákról", igaz, egy ideig néhány, úgynevezett "szemtanú" hazudozott valamit "elektromos futószalagokon" zajló kivégzésekről, de ma már a holomítosznak ezt az elemét is csöndben átadták a feledésnek. Borisz Polevoj cikkének megjelenése óta soha senki sem állította azt sem, hogy valaha lettek volna gázkamrák a láger "keleti részében" (vagyis Auschwitz III-ban, más néven Monowitzban). A hivatalos holokausztdogma szerint működött egy gázkamrával ellátott krematórium az Auschwitz I. néven jelölt törzstáborban, éspedig 1942 tavaszától 1943 júliusáig, igaz, 1942 decemberétől már a benne lévő gázkamra állítólag nem üzemelt. (Valójában semmiféle írásos bizonyíték nincsen arra nézve, hogy akár egy percig is üzemelt volna.) J. C. Pressac, a hivatalos dogmatika kereteit feszegető, de hivatalosnak elismert történész pedig úgy véli, legfeljebb néhány hónapig működött a főtábor krematóriumának gázkamrája.
További négy ilyen jellegű "gyilkos" létesítmény pedig az Auschwitz II. elnevezéssel illetett Birkenauban kapott volna helyet. Ezek a modern krematóriumok, a feltételezett gázkamráikkal együtt, 1943 tavaszán-nyarán kezdték el a működésüket. A birkenaui krematóriumok létezése kétségbevonhatatlan tény, a revizionista történészek azonban - igencsak nyomós érvek alapján - vitatják, hogy azokban emberek meggyilkolására használt gázkamrákat működtettek volna. Ezen kívül a holokauszthívőnek el kell fogadnia azt az állítást is, mely szerint Birkenautól nyugatra két parasztházat is gázkamrává alakítottak át.
A holokausztemléknapon zajló megemlékezések szánalmasan ostoba felszólalóinak fel kellene tenni a kérdést: Borisz Polevoj "haditudósító" miért nem kérdezte meg a táborban hátrahagyott foglyokat, hogy hol zajlott az elgázosítás? Vajon a 7-8 ezer egykori lágerlakó egyike sem tudott volna pontosabb információval szolgálni? A válasz persze kézenfekvő lenne: Borisz Polevoj nem haditudósító volt, hanem propagandista, akinek parancsba adták, hogy írjon valamilyen rémséges beszámolót Auschwitzról a szövetséges propagandagépezet és az ellenállási mozgalmak korábban elhíresztelt, és széltében-hosszában terjesztett rémtörténetei alapján. Polevoj elvtárs teljesítette is a rábízott feladatot.
A szövetséges propagandisták később persze igyekeztek hihetőbbé tenni a "németek kegyetlenségéről és a zsidók kiirtásáról" szóló hazugságaikat. Kevés sikerrel, ugyanis például a nürnbergi per idején - és utána is még hosszú évekig - egészen másképpen festett a holomítosz, mint napjainkban. Régebben helyet kapott benne például az elektromos áramos, légkalapácsos kivégzés, az emberi zsírból készült szappan és kolbász, valamint az emberbőrből előállított lámpaernyő, a négymillió auschwitzi halott, az élve elégetés és számos más horrorisztikus történet. Régebben "szemtanúk" sokasága állította azt is, hogy működtek gázkamrák Dachauban, Bergen-Belsenben, Buchenwaldban és másutt is, a régi Reich területén felállított koncentrációs táborokban. Az évek során azonban a holomítosz jelentős változásokon esett át. Mára már csak a gázkamrás és gázteherautós kivégzés maradt a repertoárban (a tömeges gyilkosságok Auschwitzban és esetleg Majdanekben Ciklon B-vel, a többi négy táborban szén-monoxid gázzal történt volna), 4-ről 1-1,1 millióra szállították le az auschwitzi áldozati számot, és egy ideje már csupán hat "haláltábor" létében kell kötelezően hinnünk.
Az is bizonyos továbbá, hogy amikor a szovjet csapatok Auschwitzba érkeztek, már csak a törzstábor óvóhellyé átalakított I. sz. krematóriumát láthatták, továbbá a felrobbantott birkenaui krematóriumok romjait, melyekben egyébként – a hivatalos holokauszt-mítosz nagyon ritkán hangoztatott dogmája szerint – 1944 októberében vagy novemberében "végleg beszüntették az elgázosításokat". (Az erre vonatkozó állítólagos Himmler-parancs azonban természetesen "nincs meg", csak egy német katonatiszt "vallomása" létezik róla.) Így hát nem csak gázkamrákat, de "hullahegyeket" sem láthattak a "hős felszabadítók". És nem találkozhattak a később szentté avatott Elie Wiesel nevű szélhámossal sem, mivel ő a gázkamrákban zsidókat gyilkoló, sőt hatalmas gödrökben embereket élve elégető "nácikkal" együtt a szovjetek megérkezése előtt távozott. Wiesel a La Nuit (Éjszaka) című visszaemlékezésében (az 1958-as első francia kiadás, 129-133. old.) ugyanis elmeséli, hogy a tábor kiürítésére készülődő gaz nácik a foglyoknak feltették a kérdést: hajlandók-e a németekkel együtt nyugatra menekülni, vagy pedig bevárják a szovjet csapatok érkezését. A láger lakóinak többsége – kb. 10 ezer fő – úgy döntött, hogy a gyerekeket élve tűzbe dobáló, gázkamrákban milliókat kegyetlenül legyilkoló náci őrökkel együtt nyugatra távozik, és nem várja be a felszabadító szovjet hadsereg érkezését! Wiesel elbeszélése szerint ő is, apjával teljes egyetértésben, a távozás mellett döntött, és "holokausztot" éppen csak befejező nácikkal együtt elvonult. Sőt túlélte a "halálmenetet" is, hiszen a buchenwaldi koncentrációs táborban kötött ki, ahonnan kiszabadulva a világ tudomására hozhatta az auschwitzi lágerben átélt borzalmakat! (Wiesel hitelessége persze finoman szólva is kétséges: a Time magazin 1985. március 18-i számában megjelent interjújában ugyanis azt nyilatkozta, hogy ott a németek "mindennap tízezer embert küldtek a halálba". A ma hivatalos buchenwaldi áldozati szám 56 ezer, ami alighanem szintén túlzás. A buchenwaldi koncentrációs tábor 1937 és 1945 között működött.)
A kérdés immár az: mikor dől össze, és kiket temet maga alá a holokauszt-mítosz rogyadozó építménye?
Perge Ottó