Talán egyesek számára lerágott csontnak tűnik témánk újbóli felvetése. Ám mivel – reményeink szerint – végre rendszerváltás (mert nemzeti radikális kormányváltás) előtt állunk, egyre aktuálisabbá válik a permanens párbeszéd a Jobbik külpolitikai terveiről.
Valóban sorsforduló (Wass Albert szavával „csillagforduló”) időket élünk, jövendő magyar sorsunk szempontjából is döntőeket. A kérdés: 1-2 évtizedes, vagy 1-2 évezredes paradigmaváltásra van-e szükségünk, többek közt külpolitikánkat illetően is? Államiságunk kapcsán, Szent István királyunk óta folyamatosan szembesülünk a szövetségi alternatívák dilemmájával: Nyugat vagy Kelet; Róma vagy Bizánc?
Öngyilkos, naiv nemzeti „becsületünk”, vagy a pragmatikus túlélési stratégiára való képtelenségünk fosztana meg bennünket egy szebb jövő esélyétől? Nota bene: a kis népek nehéz sorsa nem egyedül minket sújt. Nyilvánvalóan elkerülhetetlen, hogy egy adott történelmi korban és helyzetben valamely viszonyba kerüljünk a domináns világbirodalmakkal is. A kérdés az, hogy valóban nincs-e más alternatíva, mint a totális konfrontáció vagy a szervilis behódolás útja?
Más népek, bizony, megtalálták a bölcs kompromisszumok lehetőségeit, s ma már elözönlik a fél kontinenst, míg mi Európa következetesen elkötelezett „védőbástyájaként” csaknem kipusztultunk. Mintha az életképesebbekkel szemben mi elsősorban mindig a szélsőséges döntéseket részesítettük volna előnyben, s ebbe – ha büszkén és emelt fővel is, de – végül hősiesen belerokkantunk. Nem feltétlenül azt a Romániát kell követendő példának állítanunk, mely néhány óra alatt bármikor kész volt – egy küzdelem során a győzelem mérlegének billenését követve – átpártolni addigi ellensége oldalára. Adott például számunkra a XVI. századi Erdély esete, kinek sokáig sikerült egyfajta bölcs lavírozás az oszmán és a Habsburg világbirodalom között. Meri ma magyar történész ezt úgy megítélni, hogy gerinctelen külpolitika volt?
Vajk és Koppány alternatívája közt vajon valóban soha nem lehetett volna megtalálni egy harmadik megoldás lehetőségét? Deák és Kossuth vitája kapcsán lényegében ugyanez a kérdés vetődik fel újra, közvetlenül a kiegyezés előtt Kossuth már rég nem újabb szabadságharcra buzdít, hanem a passzív rezisztencia mint hosszú távon sikerrel kecsegtető harmadik út lehetőségére. Aztán a kiegyezésből is, szinte szükségszerűen fakadó trianoni katasztrófával oly mértékben szűnik meg önrendelkezésünk, (idegen, külső erők kezébe kerülvén a mindenkori kormányrúd), hogy Tisza és Károlyi ideje óta már gyakorlatilag sajnos fel sem merült az önálló magyar külpolitika gondolata. De vajon elméletileg sem merülhetett fel? Vagy csak hiányzott hozzá egy zseniális politikus, és a határozott politikai akarat? Horthy a doni kalandot a szövetségesektől kapott részleges revízió elkerülhetetlen árának tekintette, ezzel szemben Szálasi csupán a Kárpát-medence bármi áron való védelmének kategorikus imperatívuszát ismerte (f)el.
Ha 1990 körül valódi rendszerváltás lett (lehetett) volna; újra komolyan felvetődött volna politikusaink fejében a harmadik út lehetősége. (Mikor ezt néha szóba hozták, általában burkoltan mégiscsak a kétpólusú világ valamelyik urának való behódolást értették alatta.) Az „Ellenzéki Kerekasztal” mesterségesen kreált és kivétel nélkül volt sztálinistákkal teletömött új pártocskáinak külügyi orientációs programjában egy igazi harmadik út lehetősége fel sem vetődhetett; hiszen nem látták (be), hogy az eddigi kétpólusúnak tekintett világ valójában mindig is csak egypólusú volt, méghozzá kezdettől Tel-Aviv központtal. Bizonyára nem véletlen, hogy a haldokló Antall József politikai testamentuma, állítólagos ellenfelében, Orbán Viktorban látta öröksége folytatóját, aki azóta is sikeresen képviseli, és valósítja meg az Árpád-házi átkot: cikk-cakk kurzusban nyalja hol az egyik, hol a másik világbirodalom egyazon sziámi iker ülepét.
Gyöngyösi Márton (feltehetőleg Hegedűs Tamással együtt) mindezt feltehetőleg másként ítéli meg, mikor a Barikád ünnepi számában írott cikkében azt rója fel a Fidesznek, hogy Gyurcsányék alatt Tibet és a Kínában elnyomott keresztények mellett rendezett szimpátiatüntetést, nem pedig azt, hogy jelenlegi hatalomra kerülése után a kínai delegáció fogadásakor rendőreivel páholtatta el Budapest utcáin, a Kína elnyomó politikája ellen tüntető tibetieket. Azért bírálja Orbánt, mert anno a Gyurcsány-barát Putyinékat szólta meg „meggondolatlanul”, ahelyett, hogy azt kérné számon, minek utazott később Moszkvába gazsulálni!
Mindebből úgy tűnik, hogy az ezeréves átokból nem csak Orbán, de Gyöngyösiék sem tudnak tanulni és kitörni. Természetesen teljesen igazuk van abban, hogy Magyarország számára katasztrofális következményekkel jár a bukás előtt álló zsidó-atlanti birodalomhoz való kényszeres és szervilis Nibelung-hűség, egészen a végleges elsüllyedés pillanatáig. Azonban azt már nem értik, hogy ennek, az újra a FÁK vagy Kína felé orientálódás semmiképp sem lehet alternatívája. Nem képesek szakítani azzal az ezeréves előítélettel, hogy egy kis „komp-ország” csak nagybirodalmak kegyeit keresve képes a túlélésre. Ha a Jobbik helyesen látja, hogy egy kis ország számára a gazdasági válságból való kilábalás csakis multik nélkül, a kisvállalkozások, s szövetségeik erejével történhet, miért nem tudunk hinni benne, hogy a számtalan, hozzánk hasonló kis nemzetállam szövetsége bőségesen elegendő a politikai túléléshez? Világbirodalmaknak hízelegni: elismerem, ez rövid távon egyszerűbb és gyorsabb látszateredményekkel kecsegtet, mint sok kis állammal kölcsönösen előnyös államközi megállapodások kidolgozása. Hosszú távon azonban ismét szuverenitásunk önkéntes részbeni feladását jelenti, az ősi átok mesterséges életben tartását. A Jobbik szakralitását nem – egyébként szintén szükséges – reálpolitikai ügyessége biztosítja, hanem töretlen ideológiai idealizmusa. Erkölcsi alapelvek feladása – bármely gyümölcsöző gazdasági előnyökért történik – szűk látókörű gyakorlati materializmus, melyen sosem lesz Isten áldása.
Gyöngyösiék koruknál fogva nem tapasztalhatták saját bőrükön a materialista kommunizmus iszonyú terrorját, de 2006-tól megélhették a nemzeti radikális oldal vértanú-kálváriája során Gyurcsány és rezsimje, Rákosiékkal tökéletesen kompatibilis mivoltát. Miért ignorálják hát a közismert és dokumentáltan bizonyított tényt, hogy Putyinhoz képest Gyurcsány ma született bárány? Elfogadható keresztény érv az, hogy az ártatlanul lemészárolt csecsen civilek „nem a mi kutyánk kölykei”, s egyébként is „nem avatkozunk idegen országok belügyeibe”, csak épp előnyös gazdasági szerződéseket kötünk velük? Olyanokat, melyek talán épp azért előnyösek, mert például a csecsenektől rabolt olcsó olaj orgazdáivá tesz bennünket? Ha Gyöngyösiék Putyinnal és rezsimjével baráti – ne adj Isten – szövetségi kapcsolatra törekszenek, ezzel az eszmei hozzáállással akár Gyurcsánnyal is koalícióra léphetnek. Mindez Kínára éppígy vonatkozik. E két posztkommunista, rothadó birodalom-maradvány, tucatnyi önrendelkezéséért hozzánk hasonlóan évszázadok óta küzdő, eltiport etnikum börtöne, ahol természetesen az általános emberi jogokat is semmibe veszi a terror-hatalom. Nem hiszem, hogy az ’56-os, kommunizmus elleni harcos, Murányi Levente képviselőtársuk álláspontja ne lenne közelebb az enyémhez, mint Gyöngyösiékéhez. Meggyőződésem, hogy egy jobbikos kormány és Putyinék között kötendő szövetség létrejötte esetén, a halála előtt ’56 szellemét könnyek közt a Jobbikra testáló Pongrátz Gergely bácsi megfordulna a sírjában, ha csak ki nem lépne belőle, hogy személyesen kérje számon rajtunk e „pragmatikus” külpolitikai fordulatot.
Gyöngyösiék – e vitában korábban leírt – ellenérvei nem erkölcsi indíttatásúak, pedig a Szent Korona-eszmény elsősorban mindig ezt követeli az ország vezetőitől. Hogy más a mai, mint a régi Szovjetunió és Kína? Igen, más: ahogyan más volt Rákosi, és más Gyurcsány rendszere. Miért is ne menthetnénk fel a kis rablógyilkosokat, a nagyok büntetlenségére, s az arányosság elvére való tekintettel? Hiszen ma már virágzanak a magángazdaságok, valamint hatalmas, modern beruházások történnek. Így igaz, ám emlékezzünk: Sztálin valóban meghonosította Kazahsztán sivatagaiban a nagyarányú gyapottermelést, és Gagarin is eljutott az űrbe. Hogy mindennek ára sok tízmillió ember véráldozata és/vagy rabszolgamunkája volt? Ez már nyilván az adott birodalom belügye, melybe ma sem avatkozunk, akármennyi a halott Tibetben, Ujguriában, bármennyit szenvednek a keresztény, buddhista és másféle hívek. Elsődlegesek tehát az előnyös gazdasági kapcsolatok. Melyek persze nekünk is azért előnyösek, mert a kínai munkás napi 16 órát dolgozik éhbérért, bármiféle munkajogi védelem híján. Előnyösek, mert a természet elszennyezésére és kizsákmányolására épülnek. De mi mossuk kezeinket: számunkra előnyös, a többi pedig Kína belügye. Csakhogy a széndioxid üvegházhatása nem áll meg a kínai határon, egyszer eljut Európába is, s akkor majd levegő után kapkodva szembe kell néznünk azzal, hogy a mi Kínával kötött kereskedelmi kapcsolataink is felelősek – akár csekély mértékben is – unokáink megfulladásáért...
Magángazdaságok, „mega-projektek” léteztek Gyurcsányék, Kádárék alatt is. Mit számít, hogy tulajdonosaik volt rablógyilkos kommunisták voltak, ahogyan azok a FÁK vagy Kína mai rendszerében is? Fő gazdasági túlélésünk biztosítása, előnyös szerződések kötésével, de egyébként bármilyen erkölcsi szemhunyás árán. Minden országnak vannak bűnei, ilyen alapon senkivel sem barátkozhatnánk? Megengedem, nincs vétek nélküli állam. De könyörgök: miért kell nekünk az összes közül a két legádázabbal összemelegedni? Valóban szükségszerű ez felemelkedésünkhöz? Vagy csak tovább süllyeszt bennünket az eddigi, évszázados szellemi ingoványba? Homokba dugott fejű struccként várjuk, hogy ki erőszakol meg majd minket hátulról?
Ha a Jobbik, az atlanti fenevadtól való elszakadás után ezen posztkommunista birodalmakkal kezd barátkozni, akkor ezzel erkölcsileg belepiszkol nemcsak a nemzeti radikalizmusban bízó idealista magyarok szájába, hanem azon idegen nyomorgókéba is, akik megszabadításáért népünk, másodlagosan szintén globális isteni küldetést kapott. Ha valóban szebb jövőt szeretnénk, nem csak keresnünk kell, de – megtérvén és lélekben újjá születvén – meg is kell találnunk a harmadik utat, mely elvezet a Szent Grál kelyhéhez, a krisztusi vér titkához. Meg kell végre tanulnunk: az egyik sátáni dögtől szabadulva nem szabad mindjárt a másikhoz láncolni sorsunkat, hanem a tisztulás útját hozzánk hasonlóan kereső, kicsi nemzetállamokkal összefogva, küzdeni Isten országáért a végső győzelemig. Másként elveszítjük a Szent Korona rendelte, nemzetépítő, tiszta erkölcsi hivatásunkat, s globális prófétai küldetésünket egyaránt. Isten mentsen meg minket, és országunkat a gonosz ezen kísértésétől! Kérjük ezért üdvözítő Krisztusunk lelkének közbenjárását, aki csak az igazság által tud szabaddá tenni bennünket!
Tarnóczy Szabolcs
Kapcsolódó: - Florian Geyer: Európához tartozom, nem kell a kóla után a kebab vagy a csador sem
- A Jobbik külpolitikájának kritikája - olvasóink véleménye
- Florian Geyer: Válasz Hegedűs Tamásnak
- Hegedűs Tamás: viszontválasz Florian Geyernek
- A török háborúkról – másképpen
- Kompország örök kérdése: Kelet vagy Nyugat? - A vita véget ért