Megtisztelő és egyben örömteli, hogy Hegedűs Tamás, a Jobbik frakcióvezető-helyettese válaszolt az általam felvetett problémákra. Gyöngyösi Mártonnal ellentétben ő érdemi válaszokkal kívánta lefedni az általam érzékeltetett problémák egy részét. Ugyanakkor a téma komplexitásából fakadóan a teljes egészre való megválaszolásra értelemszerűen nem volt lehetősége. Mielőtt azonban belemélyednénk a vita konkrét, érdemi részét boncolgató részébe, hadd kezdjem egy beismeréssel.

Valóban sértegettem Hegedűs Tamást. Egyrészt a Kuruc.infón ritkán fogalmazunk barátságosan, másrészt az előző, Kína-vita idején Gyöngyösi Márton megvádolt azzal, hogy Seres László, az index.hu és egyéb liberális szerzők és hírportálok irányvonalát követem. Bevallom, ezen rendesen felkaptam a vizet, amiből maradt egy adag a mostani vitára is. Természetesen a két tényező nem ment fel a hibám alól, csak tájékoztatás végett közöltem. Ezúton – még a vita elmélyedése előtt – szeretném megkövetni nyilvánosan is Hegedűs Tamást, amiért az általam használt jelzős szószerkezetek miatt joggal érezhette sértve magát. Bocsánat!

Kapcsolódó anyagok: - Válasz Florian Geyernek Törökország ügyében

Maga a vita oka, kiindulópontja sem helyénvaló, legalábbis Hegedűs Tamás szerint, lévén, hogy nem a Jobbik egésze támogatja a törökök EU-csatlakozását (erről már korábban közöltünk egy hírt, lásd ITT és ő sem állított ilyet, ezért jómagam csak az általam levont (tévesen?) következtetésekkel vitatkozom.

Nos, annyiban igaza van Tamásnak, hogy explicité ő nem azt állította az ominózus Barikád-interjúban, hogy támogatja Törökország EU-csatlakozását, hanem azt, hogy nincs olyan parlamenti erő, amely ellenezné. Mivel a Jobbik parlamenti erő, és mivel nemrég még kifejezetten ellenezték (lásd ITT és ITT), továbbá mivel a radikális oldal értelmezési mezején a „talán”, meg a „lehet” nem kifejezetten elfogadott válaszok, így bátorkodtam levonni azt a következtetést, hogy Hegedűs Tamás támogatja, és mivel ő a Jobbik frakcióvezető-helyettese, gondoltam, hogy külpolitikai kérdésekben volt némi egyeztetés a párton belül és a vezetőség is áldását adta erre. Továbbmentem a kelleténél, valóban nem így van, ugyanakkor Hegedűs Tamás válaszleveléből, érveléséből kiderül, hogy azért a „nem ellenzem” mögött jóval több van. Ami nem is baj, mindenkinek szíve joga véleményt alkotni, legyen ő akár politikus is. Ennélfogva vitám nem a Jobbik frakciójával áll fent, hanem Hegedűs Tamással és az általa meghirdetett külpolitikai elképzelések támogatóival.

Azt viszont túlzás lenne állítani, hogy emiatt az egész vita vakvágányra futott volna. Mondhatni, kibújt a szög a zsákból, azaz adott itt egy probléma, ami igencsak megosztja a Jobbik szavazótáborát. Ez igaz úgy a Kínával kapcsolatos jobbikos álláspontra, mint a Törökország EU-csatlakozásával kapcsolatosra is. (Még akkor is, ha nem a Jobbik pártálláspontjáról van szó, hanem „csak” némely jobbikos politikuséról. A tömeg ugyanis ennyire már nem különböztet meg részleteket.)

Tehát, a vita lényeges, és annak csak örülhetünk, hogy még nem egy eldöntött pártálláspontról beszélünk. (Hadd jegyezzem meg: mind a Barikád nyomtatott verzióiban, mind az interneten olvasottakból ez nem jött le egyértelműen. Ráadásul jómagam, mint „fogyasztó” állok a hír végén, így nekem is nehéz különbséget tenni. A belső erőviszonyokra is van némi rálátásom, mint a legnagyobb radikális hírportál publicistája, azt hiszem, okkal gondoltam azt, hogy eldöntött kérdésről van szó, csak a csomagolás, és az időzítés van hátra. Persze ugyanez a logika alapján az ellenkezőjét is feltételezhettem volna. Tévedtem.)

Akkor most nézzük magát a vita tárgyát pontokba szedve és sajnos röviden (de azért sem annyira röviden!), mivel a tömeg nem szereti a több ezer karakteres cikkeket, inkább a szamurájkarddal pózolós cigányokra kattint rá pár ezerszer.

- az ujgur-rokonság: az általam írt bírálatban csak mint mellékes, ám fontos párhuzamként jelent meg. Nem azt írtam, hogy Törökországban élnek ujgurok, hanem azt, hogy amikor Gyöngyösi Márton Kína mellett érvelt a múltkori vitánkban, akkor az ujgur (és úgy általában) a rokonság nem volt annyira fontos neki, azaz elhanyagolható tényezőnek számított a hatalmas Kína jóindulatának elnyerésért folyatott küzdelem sikeres végkimeneteléért. Ebből kifolyólag jegyeztem meg, hogy most a török–magyar rokonság – és a rokonság, úgy általában –, jóval nagyobb hangsúlyt kap, egy hasonló külpolitikai probléma (azaz érdekérvényesítés) terén. A "hasonló" alatt értem a szövetségesi rendszer újragondolására, és nem arra, hogy Kínát egy kalap alá venném Törökországgal. Azaz, míg egyik kérdésben a rokonság könnyen átléphető tény volt, addig a másik vonatkozásban már majdnem mindent eldöntő érvként tért vissza.

- Azért az felettébb fura, hogy az atlantista Martonyi támogatja Törökország EU-csatlakozását. Ezért került bele az írásomba, mint olyan tény, amin érdemes elgondolkodni. Ha azt vesszük alapul, hogy a törökök Európába engedésével csökkenne a cionista hatalom érdekérvényesítő képessége, akkor biztos, hogy Martonyi nem fogná a törökök pártját. Azt elismerem, hogy ez felszínes, hisz’ Martonyi azt teszi, amire Orbán Viktor utasítja, és ettől még lehet az jó is. Viszont felettébb érdekes, ezt továbbra is fenntartom. (Érdekes, értsd: gyanús!)

- az európai szuperállamról és annak politikai támogatóiról: a német és francia elitnek nem az európai szuperállam a célja, legalábbis ez így egy végtelenségig leegyszerűsített politikai ábrázolás. Európa politikai irányvonalai nagyjából két csoportra oszthatóak, a nemzetek Európáját kívánók, és az „Európai Egyesült Államok” megalkotását fő prioritásként kezelőkre. A két csoport a legfelső vezetéstől a legalsó társadalmi szegmensekig mindenhol képviselteti magát. A pártideológiák és főleg a pártok mögött meghúzódó érdekcsoportok annyira átszövődtek a két nagy tábor tagjaival, hogy nem szabad azt biztosra állítani, hogy egy Európai állam politikai elitje mit szeretne Európával. Túlzás nélkül állíthatjuk, a politikai vezetők középrétegéhez tartozók szerte Európában már most leszámolnának a bankároligarchiával, ha államuk számára nyílna egy akkora független terep, ahol ezt megtehetik. Európa jövője még korántsem kőbe vésett forgatókönyv, átalakulóban van nemcsak a globális politika, hanem Európa is. (Sőt, ha az évtizednyi mozdulatlanságot és a megrögözött politikai dogmák feloldásának sebességét nézzük, akkor a nyugati civilizáció most gyorsabb átalakuláson megy át, mint a globális erőtér, ahol azért nagy meglepetésekre nem lehet számítani, míg kontinensünkön fog még politikai bomba robbanni a közeljövőben, mint ahogy Merkel multikultit temető kijelentése is annak számít.) Ezért a német meg a francia ellenkezések mögött leginkább nem az Unió mélyítésnek megakadályozása miatti félelem áll, hanem a bizonytalan jövő nem ismert erőviszonyainak a még bonyolultabbá tevő jelenségétől való óvatos távolságtartás. Nem beszélve persze a saját szavazóikról. A németek biztosan nem díjaznák – legyenek bármennyire is agymosottak –, ha Merkel asszony Törökország EU-csatlakozását sürgetné. A témáról persze köteteket lehetne megtölteni, ennyi viszont talán elég ahhoz, hogy levonjuk a következtetést: a török EU-csatlakozás csak tovább mélyítené Európa belső megosztottságát, ami nekünk, magyaroknak sem jó. (El tudom képzelni, hogy Ankarában is kialakulna az új és a régi Európa fogalma. Az újak törökpártiak, a régiek törökellenesek, ahogy ez volt az iraki offenzíva megindításának idején.) Magyarán: nem akadályozná az Unió elmélyítését, de nem is gyorsítaná azt a török csatlakozás, az ellenzés mögött valószínűen gyökeresen más nézőpont húzódik meg.

- Törökország valóban demokratizálódik, szerintem viszont a fogalom lehető legrosszabb értelmében. Az atatürki hagyomány megnyirbálása véleményem szerint nem korrekció, hanem erős liberalizálódás. Ebben viszont szemmel láthatóan nem értünk egyet, ugyanakkor jelen vitánk szempontjából nem ez a legfontosabb, így ezt később beszéljük meg. (De mindenképp kerítsünk rá sort.) Az viszont tény, hogy számunkra legyen tökmindegy a belső török átalakulás iránya, nekünk továbbra is azt kell néznünk, hogy Törökország EU-csatlakozásával nyerünk-e vagy sem. Ugyanakkor itt az erkölcsi-morális szempontokat is figyelembe kéne vegyük, azaz nem ártana azt is elemezni, hogy kivel is állunk le tárgyalni. Ebből a szempontból viszont Törökország belpolitikájának elemzése és annak megvitatása előttünk álló feladat, akárcsak a török hadsereg szerepe. Amelyiknek óriási szerepe van abban, hogy Törökország globális szintén is középhatalom lehet. Érdemes lenne tehát felvetni, hogy amennyiben Erdogan miniszterelnök megkurtítja a hadsereg jogait jó pár helyi érdeket sértve meg ezzel, akkor az óhatatlanul is bekövetkező gyengülése a török seregnek nem vonja-e maga után azt, hogy globális szinten is meggyengül az állam pozíciója? Ebben az esetben viszont nem biztos, hogy nekünk túlzásba kéne vinni a barátkozást velük, továbbá így az is érthetővé válik, hogy a török politika számára miért fontos az EU-csatlakozás.

- Törökország anticionizmusában én továbbra is kételkedem, egyrészt mert a török hadsereget Izrael és az USA látta el színvonalas haditechnikával, másrészt pedig Atatürk óta a törökök nem túl arab-barátok, így könnyen lehet, hogy a vizionált török-arab-perzsa nagyhatalmi ág helyett ismét Izrael és az USA partnerévé válik Törökország. Azt viszont nekünk egy percre sem szabad elhinnünk, hogy bármely állam jelenlegi Izrael-ellenessége örökké tart. Magyarországon kívül nincs még egy olyan állam, amelyik ennyire ideologizálná külpolitikájának kérdéseit, és az ördöggel is összefog, ha érdekeinek érvényesítését úgy látja biztosítottnak. Ezért tartom hibának Hegedűs Tamás török belpolitikával szemben megfogalmazott dicséretét, messze még a török belpolitikai átalakulás vége, nekünk pedig jobb lenne kivárni azt. Ráadásul, ha egyszer elfordult korábbi szövetségesétől (Izraeltől) miért legyünk benne biztosak, hogy velünk nem tenné-e meg ugyanezt?

- a következőkben pedig hosszabban idézek Hegedűs Tamástól: „Geyer felveti: „Az olyan elvi kérdésekkel, mint hogy a keresztény Európa védőbástyájaként miért kell nekünk támogatni a törököket, már kár is foglalkozni.” Nem kár, sőt! Nagyon is érdemes. Ezer évig védtük a keresztény Európát – mongoloktól, törököktől, szovjetektől. A harcokban szinte megsemmisültünk. Mi lett a hála? Mivel honorálta mindezt Európa? Az ország szétszaggatásával, Trianonnal, az „utolsó csatlós” és a „bűnös nemzet” bélyegével, ’56 cserbenhagyásával. Köszönjük! Nem közömbös számomra a keresztény Európa sorsa. De úgy gondolom, most már rajtuk a sor – azokon, akik eddig haszonélvezői voltak önfeláldozásunknak. Oldja meg minden ország, minden nemzet a maga gondját! Ha nekünk nemzeti érdekünk, hogy együttműködjünk Törökországgal, akkor az összeurópai érdek számomra másodlagos. Büszkén vallom, hogy a magyar nemzeti érdeket minden más elé kell helyeznünk.”

Ez nagyon szép, épp csak annyi a baj vele, hogy külpolitikához túl idealisztikus. Egyrészt: nemcsak Nyugat-Európát védtük a félholdas zászló alatt vonuló törökök elől, hanem magunkat is. Akárcsak a mongoloktól, tatároktól, szovjetektől is. Az ellenük hadba vonuló magyart sem az töltötte el aggodalommal, hogy Koppenhágával mi történik majd, ha rajtunk is átgázolnak, hanem saját családját féltette, joggal, tegyük hozzá. Másrészt: nemcsak mi védtük kontinensünket, hanem bizony a szerbek, a horvátok, a románok és a lengyelek is, lévén, hogy Európa ezen a felén szinte nemzeti sportnak számít összecsapni valamelyik tőlünk keletre levő birodalom erre portyázó seregeivel. Persze a románok vagy szerbek nem szovjetellenességükről híresek, azonban a török ellen ők is kivették a részüket, ezt kár vitatni. A szerbek pedig most tapasztalják meg Nyugat „háláját”, Koszovó kapcsán. Azonban ebből a Nyugat felé általánosító következtetéseket levonni nem túl elegáns, szerintem, másrészt a nyugat-európai emberek sem egyenlők az őket vezető és helyettük külügyi kérdésekben döntő politikusokkal. Bár Trianon fájó, és kétségkívül kirívó igazságtalanságnak számít, azért vannak még európai államok, akik hasonlókat elszenvedtek, gondoljunk csak a lengyelekre, az első világháború utáni német területvesztésekre, a második világháború utáni kettészakított és fallal egymástól elzárt két Németországra, Észak-Írországra stb. De ez csak a jéghegy csúcsa, bár egy újabb problémával már itt is találkoztunk: a Trianon okozta seb feletti kesergésünk idejének lejáratával, azaz, lépni kellene valami reálisan megvalósítható felé ez ügyben is, különben a méreg lassan megöl minket. (Külpolitikai szinten is!) Másrészt: ma már nem működik az, hogy Európa oldja meg nélkülünk. Európa ugyanis MI is vagyunk. Ráadásul a bevándorlásból fakadó gondok kihatnak a gazdaságra is, főleg Németországban, amely állam nekünk első számú felvevőpiacunk, és legnagyobb hazai befektetőnk. Minden összeér, így hát nem lehet elszakadni a szomszédunkban már ezer éve itt élő német nyelvterülettől, bármennyire is szeretné ezt adott esetben Hegedűs Tamás. A mi nemzeti érdekünk pedig szinte értelmezhetetlen az összeurópai érdekek figyelmen kívül hagyásával. A globalizáció lényege, hogy mindenki érdekegységben és érdekellentétben áll egymással és egyszerre. Ha belépünk valahova, akkor egyúttal távoztunk is valahonnan.

- Örmény-kérdés: abban egyetértünk, szerintem is van benne egy jó nagy adag propaganda az örmények részéről, mint ahogy néhány túlzás is. Ez azonban mellékes, hiszen amikor Törökországgal egyezkedünk (csak elviekben, tudom, hogy Tamás ilyent nem mondott), akkor nekünk gondolni kell a hazánkban élő örményekre is, akikkel soha semmilyen különösebb problémánk nem volt, sőt a magyarság rendkívül sokat köszönhet nekik, pl. Pongrátz Gergely bácsit. De ez már megint a politikai erkölcs kontra hétköznapi ember erkölcsének a vitája. Amit viszont előbb vagy utóbb el kell kezdeni, mivel azt hiszem, minden vitánknak ez az alapja.

- Hegedűs Tamás nem lát reális veszélyt abban, hogy a törökök majd idejönnének hozzánk, de ez még nem garancia, és ezt ne vegye sértésnek. Egyrészt, ha valóban olyan jól megy a törököknek, mint ahogy azt Tamás állítja, és főleg Kelet felé terjeszkednek, akkor minek nekik az Unió és minek nekünk Törökország? Másrészt egy anatóliai kecskepásztor számára nincs nagy különbség a berlini vagy az egri életszínvonal között, még ha mi úgy is látjuk. Számára annyival könnyebb Magyarországra jönni, hogy itt őt rokonnak tekintik. Hogy aztán ő mennyire fogja tisztelni a magyarokat, átvenni civilizációs szokásainkat és mennyire fog társadalmunkba beilleszkedni, nos, arra példának ott van Berlin, Köln, Malmö, Párizs stb. És nem épp pozitív példák. Harmadrészt: ha azért nem jönnek ide, mert nem vagyunk elég gazdagok (nem annyira, mint Németország), akkor ez azt is jelentheti – faramuci logikával –, hogy ne is legyünk azok, hiszen az magával vonná a bevándorlás növekedését.

Azt azonban szeretném közölni, mind Kínával, mind Törökországgal szembeni ellenérzéseim elsősorban erkölcsi-morális alapúak. Ebből és az eddig lefolyatott vitákból levontam néhány következtetést:

- a radikális tábornak minél előbb el kell kezdenie a modern politika lényegét adó politikai erkölcs megvitatását, illetve annak a hétköznapi erkölcstől való eltérésének a mibenlétét. Példa: tegyük fel, hogy vannak olyan magyar cégek, amelyek termelnek olyasmit, amire Kínának égetően szüksége van, a mi gazdaságunk pedig a béka segge alatt. Nos, adódik a lehetőség, hogy beszállítsunk Kínának, ezzel viszont némiképp legitimizáljuk a kommunista diktatúrát, és le kell mondjunk arról, hogy felszólalunk Tibet vagy Ujguria ügyében. Kína nem fogja engedni, hogy ezt megtegyük, hisz’ nem azért fizet, nekünk meg szükségünk van Kína pénzére. Tehát itthon jólét lesz a Kínával folyatott kereskedelmünkből kifolyólag, erkölcsileg viszont elvesztettük magunkat, otthagytuk nehéz sorsú rokonainkat. Az itthoni magyarnak jó, a távoli, ujgur rokonunknak kevésbé. Mi a helyes hát? (A felvázolt kínai kapcsolat csak példa, természetesen nincs mit szállítanunk Kínának. Ugyanakkor, mint példa, azt hiszem, jól érzékelteti a politikai és a hétköznapi erkölcs közötti ellentétet. Ugyanez sokkal reálisabban fennáll a törökökkel folyatott tárgyalásainkra is, nekünk a hazai örmények szemébe is bele kell majd néznünk.)

- Abból, hogy kavart némi vihart úgy a kínai, mint a török kapcsolat felvetése, a Jobbiknak véleményem szerint le kell vonnia azt a következtetést, hogy az erősen megosztó kérdéseket, sőt amit csak lehet, ki kell vinnie a nyilvánosság elé. Tudomásul kell venni, hogy egy heterogén mozgalom vagyunk, és bár parlamenti pártként is jelen vagyunk a hazai közéletben, egyelőre semmi nem kényszerít arra, hogy ne merjük felvállalni a nézetkülönbségeket.

- Kompország – mondta Ady Endre és igaza volt. Nevezhetjük turáni átoknak is, egy biztos, Magyarországon még mindig csatát vív Kelet és Nyugat, a keresztény és a pogány. Ennélfogva el kell kezdenünk bizonyos, eddig dogmaként kezelt kérdésekhez hozzányúlni: vannak, akik első királyunkat Szent Istvánnak nevezik és tisztelik, vannak, akik szerint csak egy véreskezű mészáros volt. A kereszténység és a magyarság viszonya, különösen az újabban teret nyert eredetkutató munkák szélesebb körű elterjedése után, igencsak vitatott. Ugyanakkor itt felettébb óvatosan kell eljárni, azt elismerem. A nyugattól való elszakadást már csak ezért sem tudom támogatni, mert nem ismerem, nem tudom, hol van, és nem vagyok benne biztos, hogy jó-e az a másik part. És a sort még folytathatnám, de van egy gyanúm, hogy Tamással nem fogunk itt megállni.

Személyes véleményem szerint a magyar külpolitikának a következő irányba kellene elmozdulnia. Hagyományosan Európa és Németország, ezzel párhuzamosan Oroszország felé minél határozottabban nyitni kellene. Ugyanakkor Japán, mint egyfajta „ázsiai főhadiszállása” a magyar államnak szintén szóba jöhet. Ezzel viszont nem borítjuk fel a nagy nehezen kialakított, és még mindig sok sebből vérző, ám alapvetően megszokott nyugati értékrendünket.

És mindez, dacára a terjedelmes kibontásnak, még csak a jéghegy csúcsa. A témáról napokig és órákig tudnék írni, vélhetően Hegedűs Tamás is így van ezzel.

Kitartás!

Florian Geyer – Kuruc.info

Kapcsolódó anyagok:

 - Törököt fogott a Jobbik – könnyen a torkán akadhat (a vita kiindulópontjául szolgáló írás)

 - Nem egységes a Jobbik a törökkérdésben + Kuruc-vélemény

 - A Jobbik külpolitikájának kritikája - olvasóink véleménye

 - Interjú Vona Gáborral a török csatlakozásról, cionista lobbiról és a keleti fordulatról

Bár a szó szoros értelmében nem tartozik ide, ám a Jobbik külpolitikájának bírálatához a Gyöngyösi Máronal folytatott Kínával kapcsolatos vita is része. Azon írásokat, melyek nem a vitázó felek tollából születettek zárójelben jelezzük.

 - A félreértelmezett keleti nyitás - tényleg a kommunistákat akarja támogatni a Jobbik? (a vita kiindulópontjául szolgáló írás)

 - Gyöngyösi Márton: A keleti nyitás nem vicc - válasz Geyer Flóriánnak

 - Ami nem vicc, az a komcsimosdatás - Florian Geyer válasza Gyöngyösi Mártonnak

 - Morális elvek és a nemzeti érdekek ütközése (külső munkatársunk, Perge Ottó véleménye)

 - A Jobbik külpolitikája a belügyekbe be nem avatkozás - a keleti nyitás sarkalatos nemzeti érdek

 - Geyer utolsó levele Gyöngyösinek: Kína messze áll attól, hogy számunkra megbízható állam legyen

 - Olvasóink a "keleti nyitás" kapcsán: Miért kellene szeretnünk a kínai kommunistákat? (Olvasóink reakciói)

 - A Tibetet Segítő Társaság véleménye a Jobbik Kína-politikájáról (A Tibetet Segítő Társaság hozzászólása)

A témával kapcsolatos véleményét ITT tudja bővebben kifejteni. A hozzászóláshoz regisztráció szükséges, melyet ITT tud megtenni. (Jobboldalt, a "Belépés" ablak alatti "Regisztráció" című hivatkozásra kell kattintani!)