Kertész, a magyargyűlölő
Kertész Ákos huszadrangú zsidó író, magyar állampolgár és budapesti díszpolgár, számos állami kitüntetés birtokosa, az egykori hitgyülekezetes Bartus László Amerikai Népszava című szennylapjában minősíthetetlen tartalmú, stílusú és hangvételű olvasói levelet tett közzé egy héttel ezelőtt. Minden sorából sugárzik népünk, a magyar nemzet iránt érzett patologikus, talmudi gyökerű gyűlölete, megvetése s a „választott nép” megannyi képviselőjére oly jellemző tébolyult felsőbbrendűségi tudat.

Hogy Kertész undorító fröcsögését méltó válasszal illessük, nézzük, miképpen is vélekedett a 19. század egyik univerzális magyar géniusza, zeneszerzője és zongoraművésze a „kiválasztottak” főbb néplélektani karakterjegyeiről, s a zsidókérdés megoldásának lehetőségéről.

Liszt Ferenc Des Bohémiens et de lleur musique en Hongrie, azaz A cigányokról és a cigány zenéről Magyarországon című, először 1859-ben, majd második alkalommal 1881-ben Párizsban francia nyelven megjelentetett művében az alábbiakat olvashatjuk Kertész hit- és fajtestvéreinek jellemtulajdonságairól és mentalitásáról:

„A zsidók a keresztény civilizáció által nekik kirendelt helyet azzal a fenntartással fogadták el, hogy azt a szerencsétlenség tanyájává teszik, hogy ők onnét elnyomóikra egy ragadós dögvész mérget lövellnek ki, amely méregnek nincs neve, amely méreg feltalálhatatlan, észre nem vehető s amely ellenségeik védőjét felemészteni fogja s csontjaikon rágódni fog.(…) A félelemnek, hogy ne mondjuk, a babonás aggodalomnak egy neme akadályozza őket abban, hogy egy oly földön, amely nem az ő örökük, az ekét a kezükbe vegyék. Másokat azonban szívesen hagytak szántani s napszámosaikat örömest tanították, hogyan kell a barázdát húzniuk. Persze a föld nem adja meg az ipar gyors nyereményeit, sem a kereskedelem roppant nyereségeit. A zsidók azonban csak nyereséget akarnak és sehol sem elégszenek meg a mezei gazdászat csekély, fáradságos, mérsékelt kilátásaival. Hisz a 2%, a 3% jó lehet a bennszülötteknek, az ország fiainak, Isten népének azonban 200%, 400% kell (A mai, devizahitelezésként eufemizált rablás-tranzakció során még több – L. Zs.), hogy valamit szerezhessen, aminek segítségével a szerencsétlenséggel dacolni lehessen, ha egy válság pillanatában a rablott vagyont ki kell neki adni. A zsidó önszántából sohasem hagy el valamely országot, amelyben még egy fűszál szakítható le, amelyben még egy rézpeták szedhető fel a földről. Örömest tartózkodnak olyan helyeken, ahol látszólagos vagy valóságos nyomorúságuk batyuját már lerakták, de csak azon feltétel alatt, hogy őket úgy tekintsék, mint egy vendéglátó átutazó vendégeit. Ha megtörténik is az, hogy elég hosszú ideig tartózkodnak valamely városban, hogy végül ott palotákat építsenek, épületeket emeljenek, amelyek pompára nézve gyakran fejedelmeink pompáját is elhomályosították, azért sohasem feledik el azt, hogy ők még a legfényesebb tetők alatt is csak sátrakban laknak, mindaddig, amíg csak más földön állanak, mint azon országban, amelyet az Úr Ábrahámnak és ivadékainak ígért.” (Az viszont a filiszteusok ősi hona – L. Zs.)

A zsidó szellem – állapítja meg alapelvként a szerző – évezredek óta változatlan és örök:

„E nemzetnek lényege egy paránnyal sem változott – valóságos zsidók ma is ugyanazok, akik voltak valaha. Mindenütt látjuk őket komoran a mesterkélt beszédesség álarca alatt, mindig ugyanoly rosszakaratúak, gyűlölségesek, színre azonban szolgálatkészek, ármánnyal teltek, de alázatosak, dacára minden esküvel való bizonygatásnak s dacára a tettetett közeledésnek, valódi jellemüket megőrizve, komorak, ellenségesek s mindamellett vonzók, mint ama mesebeli baziliszkusz fénytelen, halált hozó tekintete”.

Témánk apropója szempontjából különösen érdekfeszítő, amit Liszt a zsidóknak a szellemi életben és művészetekben játszott szerepéről ír:

„Birtokba vették a szépirodalom és az újságírás terét. Mint sáskasereg rohanták meg a sajtót, hatalmukba kerítették az időszaki iratokat, magukhoz ragadták a gondolatok vezérlését s megfészkelni látszották magukat a közvélemény-árulásban. (…) A zsidók a művészetet is ápolták, hogy azt legtávolabb teréig hatalmukba kerítsék… Ők sohasem tudták azt, miképp termett a művészet inspirációk által…. Az izraeliták új dallamokat nem tudtak feltalálni, mert ők sohasem a maguk érzelmeit dalolták… Ők sem építészetet, sem zenét nem teremtettek. Ők sem dalokat, sem költeményeket nem hoztak létre, amelyeket mint nemzetieket lehetne tekinteni. Ők csak utánoztak másokat. (…) A bölcsészet azt képzelte magában, hogy az egyenlőség, testvériség a zsidó gyűlöletet lefegyverzi, hogy a zsidó megszűnik zsidó lenni, hogy franciává, németté, olasszá legyen. Ezek egyike sem lett. A bölcsészeti filantrópia a vaknak naivságával bír. A héberek, akiknek ősei nem évszázadok szerint, hanem évezredek szerint számítanak, nem alázták meg magukat annyira, hogy franciákká, németekké, olaszokká legyenek. Izrael fiai maradtak ők, s ez a tény egy problémává lett, egy oly nép ez, amely mindig készen van az egyesek, a kormányok gonosz ösztöneit kizsákmányolni, azokéit, akik engedelmeskednek, s azokéit, akik parancsolnak. A törvényhozók, akik nem hisznek a pszichologikus tényekben, amelyeket számba venniük kell – azt gondolták, hogy az európai állam polgáraivá lett zsidó megszűnik a középkori uzsora, a családfiaknak pestise, az ellenséges tábor kéme, a népnek magát folyton teleszítt vámpírja, minden kereskedelmi ág monopolizálója, a háborúknak láthatatlan rugója s bíró a békében lenni”.

S befejezésül olvassuk Liszt szerény javaslatát az Endlösungot illetően, amely így hangzik:

„Semmi kétség, minekután ők sokáig védelmezték magukat, most maguk támadnak. Ez a dolog természetében és a rendeltetésnek szükségszerűségében fekszik. Másrészt viszont a keresztényeknek joguk van tőlük telhető módon magukat e bajtól megóvni. Erre pedig csak egy mód van, hazát kell szerezni a zsidóságnak. Ajánlatos dolog nekik visszaadni Palesztinájukat és Jeruzsálemüket. (…) A dolog természetével ellenkezik ugyanis, hogy egy nép élősdi állat módjára, más nép rovására éljen, annak belei redői közé fészkelje magát. A végzet azt akarja, hogy a keresztények ezt az idegen fajt keblükből letépjék, őket valódi országukba visszavigyék. Ha a zsidók vonakodnának, akkor erőszakkal kell őket odaszállítani, szükség esetében pedig határáig hajtani őket. (…) A pillanat nincs messze, amelyben valamennyi keresztény nemzet, amellyel a zsidó ma együtt lakik, felismeri, hogy rájuk nézve az egészség vagy az örökös betegség, a társadalmi béke vagy a folytonos senyvedés kérdésévé, az élet és a halál kérdésévé vált a zsidókat maguknál megtűrni vagy pedig elkergetni”.

A teljességhez az is hozzátartozik, hogy Liszt Ferenc nagy visszhangot és botrányt kavart munkájában a cigány muzsikusok előadta darabokat azonosítja a magyar népzenével. Ő ezekben valami tiszta, romlatlan archaikus, indiai zenei örökség letisztult alkotásait vélte felismerni. Viszont az is történelmi tény, hogy a romantika korában cigánykérdés a mai értelemben nem létezett. A művészeti alkotásokban ezen etnikum tagjai – gondoljunk Victor Hugo és Jókai regényeinek cigány szereplőire vagy a kissé későbbi Egri csillagok Sárközijére – afféle archaikus hagyományokat és értékeket őrző és továbbörökítő, anekdotikus figurákként jelennek meg, akik egy civilizáción kívüli világban élnek, de semmiféle veszélyt nem jelentenek arra nézve. A másik megállapításunk azzal kapcsolatos, hogy az igazán nagy botrányt A cigányokról és a cigány zenéről Magyarországon 1881. évi második kiadása okozta. Ebbe ugyanis az inkriminált, mintegy 50 oldalnyi antiszemita szövegrészt állítólag – legalábbis a zsidók uralta szellemi páholyok véleménye szerint – nem Liszt Ferenc, hanem egykori kedvese, Carolyne Wittgenstein hercegné toldotta be. Nos, a második kiadás megjelenése után a zseniális zeneszerzőt a korabeli zsidó, illetve filoszemita szellemi elit köreiből sokan próbálták rábeszélni arra, hogy „határolódjon el” (már akkor is) a könyv antiszemita kitételeitől, illetve ismerje el, hogy azoknak valójában nem ő az írójuk. Liszt azonban ezt soha nem tette meg, tehát nyilvánvaló, hogy a szerző ő maga volt. Zsenialitásából fakadó öntörvényűsége okán amúgy sem helytálló a feltételezés, miszerint mindenkori kedvesei manipulálhatták volna, s a háttérben valamifajta női ármánykodás fonalát szőve visszaélhettek volna a nevével.

Ezzel szemben tény, hogy az európai történelem során számos jeles politikus, egyházi méltóság és művész nagyon elítélő és kritikus álláspontot képviselt a zsidókkal mint néppel szemben. Valamilyen „rejtélyes” oknál fogva azonban ezek a vélemények rendre kimaradnak a történelmi szöveggyűjtemények újabb és újabb kiadásaiból. Vajon miért?

Lipusz Zsolt – Kuruc.info

Korábban írtuk: Kossuth-díjas, budapesti díszpolgár zsidó: genetikusan alattvaló, bűnös nép a magyar, mely se tanulni, se dolgozni nem akar