Vitám Karsai Lászlóval minden jel szerint véget ért, mindamellett lenne még néhány észrevételem. Természetesen örülnék, ha Karsai László válaszolna legutóbbi és a mostani írásomra, hiszen végtére is én hívtam ki vitára őt, talán méltó lenne hát, ha övé lenne az utolsó szó.
Annál is inkább, mivel ő egészen biztosan nem úgy gondolja, hogy „bedobta volna a törülközőt”, vagy „megfutamodott volna a vita elől”. Ezért megilleti őt a válaszadás lehetősége, habár minden bizonnyal azt fogja mondani, hogy azért nem kívánja tovább folytatni az eszmecserét, mert olyan „fafejű”, „megátalkodott”, „tudatlan”, „előítéletes” „antiszemitákkal”, mint amilyenek a „Pergék”, nincs értelme vitatkozni. (Nincsenek „Pergék”, erről már szóltam, egy szál magam vagyok.)
A képen nem egy úszómedencének álcázott gázkamra látható, hanem egy valódi, a raboknak fenntartott úszómedence Auschwitzban. Természetesen nem mutogatják a turistáknak az idegenvezetők, hadd szörnyülködjenek csak a "haláltábor" láttán.
Mindenekelőtt szeretnék reagálni Karsai egy megjegyzésére, melyet legutóbbi válaszomban szó nélkül hagytam. Karsai a következőket írja: „Fred Leuchter önjelölt kivégzési-technika szakértő kutatásait a holokauszt-tagadók finanszírozták. (Na és az baj? A holokauszt történészek kutatásait ki finanszírozza? - P.O.) Auschwitzban és Majdanekben mintákat vett, és nem talált hidrocianid-sav maradványokat. 1988-ban, és ezt (is) gondosan elhallgatják Pergéék, Torontóban Ernst Zündel német-kanadai holokauszt tagadó perében Leuchter „bizonyítékairól” kiderült, hogy hamisak. Leuchter tudatlansága, hozzá nem értése széles körben ismertté vált. Még azt sem tudta, hogy szabad levegőn, széllel, esővel rendszeresen kapcsolatba kerülve a hidrocianid néhány év alatt lebomlik, pedig ezt még kezdő vegyészmérnök hallgatók is tudják.”
Nos, való igaz, Frederick A. Leuchter - aki az Egyesült Államokban a kivégzésre használt gázkamrák építésének egyik legkiválóbb szakértője volt - a holokauszttagadással vádolt Ernst Zundel perében, a védelem kérésére elvállalta, hogy megvizsgálja az auschwitzi és majdaneki gázkamrák falát. Arra volt kíváncsi, kimutathatók-e az állítólag a foglyok meggyilkolására használt Ciklon B alkotóelemének, a hidrogéncianidnak a maradványai a kamrák falaiban. Leuchter 29 mintát vett az úgynevezett gázkamrák falaiból (a IV-es és V-ös krematórium „gázkamráinak” csak az alapfalai állnak), ezen kívül egy valóságos gázkamra falából is, melyben a foglyok ruháinak és matracainak a fertőtlenítése zajlott. Ez utóbbi helyiségről sohasem állította senki, hogy azokban embereket öltek volna meg. Nos, Leuchtert leginkább azért bírálták, mert csupán egyetlen mintát vett annak a kamrának a falából, melyben a ruhákat és matracokat fertőtlenítették. (Habár egy meglehetősen nagy darab faldarabot vizsgált. Leuchter egyébként arra hivatkozott, az auschwitzi múzeum őreinek jelenléte miatt nem volt lehetősége arra, hogy több mintát gyűjtsön.) Mármost a mintákat egy független kémikus, Dr. James Roth analizálta, aki akkoriban a Massachusetts államban található Ashland krimináltechnikai laboratóriumának vezetője volt. Az eredmények egyértelműek: az öt krematórium „gázkamrafalainak” összesen 29 mintájában a hidrogéncianid maradványok mértéke 0 és 7,9 mg/kg között mozog, ezzel szemben a tetvetlenítő helyiség falából vett mintában a cianid-tartalom 1050 mg/kg. Megjegyzem itt, hogy a hidrogéncianid és más ciánvegyületek a természetben előforduló anyagok, és nagyon kis mennyiségben jelen vannak minden épület falában is. Szakértők szerint a 10 mg/kg alatti mérési eredményeket jelentéktelennek, illetve természetesnek kell tekinteni.
Mármost Karsai arra hivatkozik, hogy a „szél, a levegő és az eső” hatására a „hidrogéncianid lebomlik”. Ma a turistáknak az auschwitzi törzstábor krematóriumának (Krema I.) „gázkamráját” mutogatják, amely épségben megmaradt. Habár ez sem biztos. Újabban ugyanis egyre gyakrabban hangoztatják (bár a revizionista történészek mindig is mondták), hogy jelentős átalakításokat hajtottak végre a helyiségben közvetlenül a háború után, például újból megnyitották a tetőnyílásokat, melyeken a gyilkos szert állítólag beszórták (mivel azokat a háború vége felé lefedték volna), és más változtatások is történtek, sőt már olyasmiről is hallani „hivatalos forrásból” (például Ungváry Krisztián is így gondolja), hogy maguk a falak sem eredetiek, hanem „rekonstrukciók”. (Amit viszont legalábbis régebben nem kötöttek az Auschwitzba látogatók orrára.) Ha pedig ez így van, akkor nyilvánvalóan nem lehetnek a falakban hidrogéncianid maradványok. Ezen kívül ma már az a „hivatalos” felfogás, hogy a törzstábor krematóriumának gázkamrájában csak nagyon kevés elgázosítás történt, mi több, a helyiséget „emberek meggyilkolására” csupán 1942 első felében használták. Más magyarázatot adott viszont Franciszek Piper, az Auschwitz Múzeum igazgatója, az amerikai revizionista, az egyébként zsidó származású David Cole kérdéseire válaszolva, egy 1990-es interjú során. (A nevezetes beszélgetés magyarul is megjelent a Gede Testvérek Kiadónál, és a világhálón is megtalálható.) Piper ugyanis azt mondta, hogy azért nincsenek hidrogéncianid nyomok az I-es számú krematórium „gázkamrájának” falában, mert „a helyiség csak nagyon rövid peridusokban volt üzemben, talán 20-30 percig naponként...viszont a fertőtlenítő kamrát egész nap használták”. A négy birkenaui krematórium viszont romos állapotban van (talán még a II-es krematórium van a legjobb állapotban), a „gázkamrává” átalakított „parasztházakat” (az úgynevezett „vörös illetve fehér házat”, vagy az I. és II-es bunkert) pedig szintén földig rombolták a németek. Mármost a falak maradványait természetesen semmi sem védi az „esőtől, a széltől és a levegőtől”, tehát ha a hidrogéncianid a „természet erőinek” hatására tényleg teljesen lebomlik, akkor elképzelhető, hogy a birkenaui krematóriumok falmaradványaiban alig találhatók a mérges gáz nyomai.
Ugyanakkor viszont Germar Rudolf 1993-ban ugyancsak alaposan megvizsgálta az úgynevezett gázkamrák falait. (Akárcsak Frederick Leuchter, jócskán meg is fizetett érte: állásából elbocsátották, sőt beperelték, úgyhogy el kellett menekülnie a „demokratikus” Németországból.) Vizsgálatai (melyről részletes jelentést készített, amely, akárcsak a Leuchter-jelentés, a világhálón olvasható) teljes mértékben alátámasztották Frederick Leuchter állításait. Germar Rudolf sem talált komoly mennyiségű hidrogéncianid maradványokat az állítólag emberek megölésére használt gázkamrák falaiban, ezzel szemben mérései hihetetlenül sok hidrogéncianidot mutattak ki a tetvetlenítő helyiségek falában. (Olyan minta is akadt, melyben 10 000 mg/kg-ot is elérte a hidrogéncianid mennyisége.) Ezen kívül pedig a legmagasabb értékeket különös módon részben éppen azokban a mintákban találjuk, melyeket Rudolf a ruhák és matracok fertőtlenítésére szánt kamrák külső falaiból vett. Márpedig a falak külső részét egészen biztosan érte „levegő”, fújta a „szél”, és verte az „eső”. Néhány, revizionista körökben ismert fényképfelvételen Germar Rudolf a tetvetlenítő kamrák belső és külső fala előtt áll, melyeken hatalmas kék foltok éktelenkednek. A kék elszíneződést az magyarázza, hogy a cián hidrogén reakcióba lépett a vassal (mely jelen van a habarcsban és a téglában is), és ferrocianidot alkotott, amelyet „berlini kéknek” is neveznek. A vakolat olyan mennyiségben szívta fel a hidrogéncianidot, hogy az képes volt áthatolni a téglákon keresztül egészen a külső falfelületig. A felszívódás közben a hidrogéncianid egyesült a vassal, és „berlini kéket” alkotott vele. A ferrocianid egy rendkívül stabil vegyület, és nem bomlik le még több száz év alatt sem. Mármost a kék elszíneződés legkisebb jele sem mutatkozik az állítólag emberek megölésére használt „gázkamrák” falmaradványainak egyikében sem, így a birkenaui II-es krematórium „gázkamrájának” falában sem, ahol pedig a holotörténészek állítása szerint a legtöbb embert végezték ki Ciklon B-vel. Persze ha az állítólagos gázkamrák megmaradt romjai is „rekonstrukciók”, akkor nincs miről tovább beszélnünk.
Az alábbiakban pedig pontokba szedve bemutatom Karsai László „holokauszt bizonyítékait” a hozzám intézett cikkei alapján:
1. Nagyon sok városból és faluból eltűntek a zsidók.
2. „Komoly történész nem hiszi el a revizionista történészek állításait, mivel a holokauszt tagadók „tudatlanok” és sületlenségeket hirdetnek”.
3. Hitler 1939. január 30-án elmondott beszédében arról beszélt, hogy háború esetén az „európai zsidóság megsemmisül”. (És egy-két alkalommal máskor is tett szűkebb környezetben hasonló megjegyzéseket.)
4. 1939 októbere és 1941 augusztusa között az ún. eutanázia-program keretében közel százezer elmebeteget illetve súlyosan beteg embert „öltek meg” a nácik. (És Karsai szerint a háború folyamán még sok-sok elmebeteget legyilkoltak.)
5. 2,5 millió szovjet hadifogoly is meghalt a német koncentrációs táborokban, és Karsai úgy véli, legnagyobb részüket a németek tudatosan ölték meg.
6. A „Generalplan Ost” elnevezésű tervezet, valamint egyes nemzetiszocialista vezetők némely nyilatkozatai alapján állítható, hogy a nácik több millió, esetleg 30 millió kelet-európai halálával számoltak háború esetén. Sőt, Karsai, Ungváry Krisztiánnal együtt úgy hiszi, hogy a nácik sok millió kelet-európait „éhen akartak halasztani.”
7. Patrick Desbois katolikus pap állítólag több mint 600 tömegsírt talált Ukrajnában, noha a „zsidó vallási előírások” miatt a holttesteket „nem hantolta ki”. (Vagyis nem tárta föl a sírokat.)
8. Hová tűntek azok a zsidók, akiket Belzecbe, Treblinkába, Sobiborba és Chelmnoba deportáltak?
9. Auschwitz és Majdanek vegyes munka- és haláltábor volt, ezért menekültek meg ebből a két táborból sokan élve.
10. Rudolf Vrba, Filip Müller, Miklós Nyiszli, Rudolf Höss és mások képtelennél képtelenebb, egymásnak és a fizikai-kémiai-biológiai törvényeknek is ellentmondó beszámolói az „elgázosításokról” és a lágerekben történt szörnyűségekről. A „visszaemlékezéseket” Karsai történelmi forrásnak gondolja, melyeket tilos mindenfajta kritikának alávetni és a bennük foglalt állításokat megkérdőjelezni.
11. 1941 októberében a német hatóságok megtiltják a zsidók kivándorlását a Reich területéről.
12. Eichmann 1941 őszén írott levele Franz Rademacher-nek, a német Külügyminisztérium Zsidóügyi Osztályának vezetőjéhez: „Inkább lőjék agyon a szerbiai zsidókat”, mintsem hogy Keletre szállítsák őket.”
13. 1941. október 23-án Rademacher „régi ismerőse”, Paul Wurm a következőt írja egy levélben: „A zsidó paraziták közül sokan rövidesen nem lesznek életben, mert különleges módszerekkel ki fogják őket irtani.”
14. Német hivatalos iratokban gyakran szerepel a „végső megoldás” kifejezés, amely Karsai és a hivatalos holotörténészek álláspontja szerint kódoltan a zsidók kiirtását jelenti.
15. Goebbels naplóbejegyzése 1942. március 27-én: „Nem sok marad a zsidókból. Egészében elmondható, hogy körülbelül 60%-ukat likvidálni fogják, és csak körülbelül 40%-ukat lehet kényszermunkára igénybe venni.”
16. A zsidók millióinak deportálása.
17. A lengyelországi német katonai parancsnok 1942. október 10-én a következő mondatot jegyzi be a Hadinaplóba: „Treblinkán a zsidókat nem megfelelően temetik el, és ennek következtében a holttestek kibírhatatlan bűze fertőzi a levegőt.”
18. Goebbels naplóbejegyzése 1943. március 2-án: „”Göring tudatában van annak, mit kockáztatunk, ha gyengeséget mutatnánk...Annyira elköteleztük magunkat, főleg a zsidókérdésben, hogy most már nem vonulhatunk vissza.”
19. Az Einsatzgruppék, vagyis a német különleges osztagok az orosz front mögötti területeken – ukrán, lett, litván, észt szabadcsapatokkal együttműködve – több százezer, esetleg egymilliónál is több zsidót gyilkoltak meg, Karsai szerint a zsidók szisztematikus megsemmisítésének részeként (többek közt „elgázosító autók" felhasználásával is.) Az Einsatzgruppék jelentései alapján a megölt áldozatok száma kb. félmillióra tehető.
20. Túl sok Ciklon B-t szállítottak Auschwitzba, többet, mint amire szükség lett volna.
21. Hová lettek a deportált gyerekek, nők és öregek?
22. A hidrogéncianid „esőben, szélben, levegőn” lebomlik, ezért nincsenek a mérges gáznak nyomai a „gázkamrák” megmaradt falaiban.
23. Himmler 1943 őszén azon sajnálkozott, hogy korábban nem értékelték kellően a foglyok munkaerejét.
Ennyi. Ne felejtsük el: a felsorolt 23 úgynevezett bizonyítékra épül az egész holokauszt történet, melynek alapján a „világ legnagyobb népirtásának” elkövetésével vádolják a nemzetiszocialista Németországot, és legalábbis bűnrészességgel a német és a magyar népet! A bizonyítékok nagy többsége semmiféle kapcsolatban nincsen magával az úgynevezett holokauszttal: egy részük legfeljebb a nemzetiszocialista rezsim rasszista és kegyetlen jellegére bizonyíték (habár a háború körülményei azért egy kissé más megvilágításba helyezik pl. az eutanázia programot illetve az Einsatzgruppéknak a polgári lakosságot sem kímélő megtorló akcióit), más részük pedig a náci vezetőknek a véres háború során, a Németországot porig bombázó ellenségre tett fenyegető és dühös megnyilatkozásaiból von le téves következtetéseket. Meg kell hogy mondjam ugyanakkor, hogy Karsai „legütősebb” érvei (ha éppenséggel megdönthetetlen bizonyítéknak nem is tekinthetők) a 13. és 15. pontok alatt olvashatók. (Vagyis Paul Wurm „különleges módszerekre” vonatkozó kitétele, valamint a nevezetes Goebbels-féle naplóbejegyzés a 60%-os likvidálási arányról tekinthető valamennyire komoly érvnek a hivatalos holotörténet mellett.) Nem véletlenül mondta Robert Jan Van Pelt hivatalos holokauszt-szakértő 2009. december 27-én a Toronto Star című napilapban: „Amit tudunk, annak 99%-át nem vagyunk képesek fizikailag bizonyítani... amit tudunk, (mármint Auschwitzról, illetve általában a holokausztról – P.O.) közös örökségünk, közös tudásunk részévé vált.” Arno M. Mayer, szintén a holokauszt elismert kutatójának tekintett történész Miért nem sötétülnek el az egek? című könyvében, az 1988-as angol kiadás 362-363. oldalán pedig a következőket írja: "A gázkamrákkal kapcsolatos információink roppant hiányosak és megbízhatatlanok." Így igaz.
De lehetséges-e egyáltalán őszinte és kizárólag az igazság feltárására irányuló, tudományos vitát folytatni a holokausztról? Nem lehetséges, mivel a cionisták hatalmuk fenntartásának egyik fontos eszközeként, valóságos „fegyverként” tekintenek a holokausztra. Viszont senki sem szereti, ha egy pisztolyt szegeznek a homlokához. Nem az a baj, hogy Karsai és én is szenvedélyesen vitázunk, mert mindketten meg vagyunk győződve az igazunkról. Az se baj, sőt természetes, ha egy ilyesfajta dialógus során a szemben álló felek diadalmaskodni akarnak – ha lehetséges egyáltalán ilyen jellegű vitában diadalmaskodni. A baj az, hogy a holokauszt jóval több, mint egy történelmi esemény, amelynek pontos lefolyását kizárólag az igazság keresésére felesküdött történészek kutatják. A holokauszt a cionisták számára uralmuk fenntartásának egyik fontos eszköze, márpedig a zsidók általában úgy vélik, a holokauszt legfőbb tanulsága számukra éppen az, hogy ha nincsenek a hatalom birtokában, akkor előbb vagy utóbb, a „sikereikre” és „tehetségükre” irigy „gójok” a „gázkamrába” fogják küldeni őket. Viszont a zsidóknak meg kellene érteniük, hogy nem mindenki szereti, ha uralkodni akarnak fölötte. Az ellenállás – amelyet a zsidók antiszemitizmusnak neveznek - kifejeződik a holokauszt hivatalos történetének elutasításában. Sajnos tehát a holokauszt megítélése és értékelése messzemenően nem történettudományi, hanem hatalmi kérdés. Ami súlyosan gátolja az objektív, elfogulatlan kutatást, és igencsak megnehezíti a kiegyensúlyozott dialógust.
Mindamellett úgy vélem, a világon is szinte egyedülálló vitánk sok tanulsággal szolgált azok számára, akik figyelemmel követték a „csatát”. Az egymás fejére olvasott kölcsönös szidalmaink ellenére talán mégis sikerült felvonultatnunk mindkét oldal legfontosabb érveit. Csak reménykedni lehet abban, hogy idővel diadalmaskodik a józan ész, és visszavonják a kutatást és a szabad véleménynyilvánítást is súlyosan korlátozó törvényt, amely tiltja a „holokauszt tagadását”. És talán egy szép napon megtudjuk majd, mi is történt pontosan a zsidókkal a második világháború alatt.
Perge Ottó
Kapcsolódó: