Érdekes kérdést szegeztek nekem a múltkor. Bár az olvasóknak egyszerűnek tűnhet, mégis, hirtelenjében nem tudtam mit válaszolni, pedig olyan kérdés volt – biztos az olvasók közül is sokan jártak már így –, amit máskor, más helyen kapásból megválaszoltam volna. Most viszont elakadtam egy kicsit.

Közismert, hogy jómagam nemzetiszocialista vagyok, így fura választ adtam. Egy zsidó szerző amúgy kiváló műve jutott eszembe kapásból, s ezt neveztem meg válaszul. A kérdés ez volt: „Ha egy regényt kéne megnevezned, ami szerinted hűen ábrázolja országunk mai állapotát, melyik lenne az?” A válaszom némi habozás után ráadásul ez volt: Franz Kafkától A per. Igen, tudom, lett volna még néhány száz ennél jobb és találóbb cím, amit mondhattam volna, de mégis ez jött ki belőlem. Igen, mondhattam volna az 1984-et is, Orwell e nostradamusi jóslatokat is megszégyenítő remekművét. Mégis, a kafkai rémálom jutott eszembe.





Talán azért van ez, mert egyre többet gondolok arra, hogy manapság bárkit bármikor, bárhonnan elvihet az ÁVH, s rácsok mögött tarthat vád, bizonyíték, magyarázat nélkül akármeddig.

Folytatnám a fenti gondolatot, csak kampány van, tehát még én kérek elnézést… Valahogy az az érzésem, hogy a pártoskodó hangzavarban senki nem figyel a valóban szenvedők bajaira. Avagy a sok tennivaló, szervezőmunka stb. között mintha a lényeg, a cél és a mondanivaló veszne el. Ahogy azt a magyar mondás oly hűen tükrözi, sok bába közt elvész a gyermek.

Így hát nem untatom tovább az olvasót, nem zavarom meg a kampánydalokat holmi elmélkedéssel, inkább elmesélek egy történetet, aminek a végén úgyis megzavarom a lózungokat, de sebaj. Zavarni jó, főleg, ha bánt minket valami, ha szúrja a szemünket ez vagy az.

Történt még a sokat szenvedett Észak-Íroszágban, hogy letartóztattak néhány IRA-tagot. Kezdőknek annyi segítség, hogy az (észak)-írek angol elnyomás alatt éltek, viszont nem sokat haboztak, ha saját függetlenségük kivívásáról volt szó. Az Ír Köztársasági Hadsereg nevében brit katonák tucatjait küldték el Belfastból és környékéről, no nem a nyugodt Angliába, hanem a másvilágra. Bizony, ezek az IRA-s gyerekek ilyenek voltak, a Molotov-koktélt pipagyújtásra használták, fegyverük pedig a mesterlövész puska, a TNT, a dinamit volt.

Nos, Bobby Sands is ilyen gyerek volt, nem tetszett neki, hogy az angolok lábbal tiporják népének jogait, önbecsülését, s még a földjét is bitorolják, így, mint az mára már kiderült, beállt az IRA-ba és parancsnok is lett belőle. A történet számunkra érdekes fordulata akkor kezdődik, amikor Bobbyt és több társát letartóztatja a brit szolgálat és börtönbe veti. És ha ez még nem lenne elég, jól összeverik őket, kínozzák, majd a brit Vaslady, Margaret Thatcher megvonja a politikai fogoly státuszt a börtönben raboskodó Sansdéktől. No, erre az ír férfiak sem restek, éhségsztrájkba kezdenek, ami azonban 1980-ban eredménytelenül zárul. A Sinn Féin pedig legendát sző Sands köré, szórólapokon ismertetik az ír lakossággal, hogy a derék hazafi kiállása sem lágyította meg az amúgy rendkívül boszorkányos külsővel és belsővel megáldott (mondjuk mi, magyarok, Göncz Kingák és Dávid Ibolyák elszenvedői sem panaszkodhatunk) Vaslady szívét.

Bobby Sands aztán 1981-ben újrakezdte éhségsztrájkját, elhatározva, hogy a végsőkig, azaz jogainak elismeréséig ki fog tartani. Az esetet a világ közvéleménye is felkapta, de erről majd később.
A Vaslady nem tágított, Bobby Sands is hajlíthatatlan maradt, s eközben, március 5-én, elhunyt egy észak-ír parlamenti képviselő.
No, a Sinn Féin mit lépett?
Ki nem találná a kedves magyar olvasó!
Igen, Bobby Sandset indította a megüresedett helyre. A börtönben éhségsztrájkoló hazafit.
Az észak-ír katolikus közösség egy emberként szavazott Sandsre, le is győzték a brit jelöltet 1450 szavazattal, ami ott és akkor még fölényes győzelemnek is elment.

Innen kezdve már a brit parlament egyik tagja sztrájkolt a börtönben, de ez sem hatotta meg különösebben Thatcher-t, így aztán Bobby Sands 1981. május 5-én elhunyt. Temetésén százezrek vettek részt, és a világ közvéleménye döbbenten állt a történések előtt. Politikai elemzők szerint ekkor hullott le a britek által addig jól felépített álca arról, hogy mit művel eme magát európainak nevező királyság a polgáraival. Az indiai parlament egyperces felállással adózott a fiatalember emlékének. New York-ban félárbocra engedték az amerikai lobogót (a sok-sok millió ír származású amerikai voksai miatt, persze, de mégis..). A francia kormány felajánlotta az ír kormánynak, hogy Párizs nem képviselteti magát Károly és Diana közelgő esküvőjén, Francois Mitterrand elnök pedig részt vesz Bobby Sands temetésén. (Dublin, azaz az ír főváros egyébként elhárította a gesztust). Szerte a világon közterületeket, utcákat, tereket neveztek el a tegnap még ismeretlen belfasti aktivistáról, s jóllehet, a brit kormány nemrégiben konkrétan is kifogásolta, Teheránban ma is a Bobby Sands utcán sétál végig, aki a brit nagykövetségre igyekszik.

Az eset után az IRA bosszút esküdött, és 1984-ben robbantásos merénylettel próbáltak végezni Thatcherrel, a siker csak egy hajszálon múlt (bejutottak a hotelbe, ahol a Vasasszony épp megszállt..). Az arrogáns brit kormány a sajtó oldalain gúnyolódott az IRA-val, sikertelenségük felett örvendezve. Egész addig, amíg meg nem jelent egy apróhirdetés a The Times hasábjain: „Ma nem volt szerencsénk, de ne feledje, nekünk csak egyszer kell, hogy szerencsénk legyen. Önnek mindig.” Igen, az IRA adta fel a hirdetést, és Londonban mindenkinek az arcára fagyott a vigyor…

Hogy miért meséltem el most mindezt? Nos, kérdeznék most én akkor valamit, kedves olvasóim:

– Önök szerint vajon a Sinn Féin elnöksége hány másodpercig gondolkodott azon, hogy jót tesz-e nekik politikailag, ha egy börtönben sínylődő ír „terroristát” indítanak a választáson? Aki, nem kétséges, robbantott, lőtt (míg egy ismert magyar hazafi esetében ilyenre nincs adat). Erre viszont most gondolkodás nélkül válaszolok: semennyit sem, nem áztatták a pöcsüket a sehova sem vezető viták langymeleg húgyában, döntöttek és léptek. Szerintem így történhetett, de olvasóim válaszára is kíváncsi lennék.

Természetesen nem ok nélkül kérdem ezeket, akinek van szeme az olvasáshoz, úgyis megérti, akinek meg nincs, annak kár is magyarázni. Valahol, valami nagyon elromlott hazánkban és miközöttünk, radikálisok között is, ez biztos. Valamikor ezek a derék írek a magyar szabadságharcból merítettek erőt. Arthur Griffith Magyarország feltámadása című szerzeménye minden IRA-tag kötelező olvasmánya volt.

Mit tudunk ma felmutatni az íreknek mi?

Florian Geyer - Kuruc.info

(Kép: Index)

Kapcsolódó: Kihozza-e Budaházyt a Jobbik a börtönből? - Voksolhat szavazásunkon

Ajánló:  A kuruc kor hősei  (x)