A hatóságoknak állandó és meg nem szűnő kötelességévé kell hogy váljon a cigányok ellenőrzése és a velük szemben előírt megfelelő eljárás. A cigányügyet állandóan felszínen kell tartani, soha nem szabad annak feledésbe menni.
Ezúttal portálunk hasábjain is kutattam. Nem emlékeztem rá, de 2014-ben már megjelent a Kuruc.infón egy csendőr kézikönyv, amely 1897-ben tárgyalta többek között azt is, „hogyan lop a cigány” (a teljes anyag az azóta már nem létező csendor.com oldalon volt olvasható).
Mostani célkitűzésemet nem ez generálta, lévén hamarabb olvastam el az aktuális anyagot, és döntöttem el, hogy írok róla, de mégiscsak jellemző, hogy ugyanazt a témát szinte teljesen ugyanúgy tudjuk tárgyalni 1897-ben, 1944-ben, és innen a jelenből is (ha pedig távolodunk az időben, bizonyára folytatódik a sorminta). Igazából ez tragikus és komikus is egyszerre, mint ahogy néhány azok közül a szemelvények közül is az, amelyeket olvastam.
De miről is van szó? A fenti idézet, illetve az említett szemelvények is Finta Imre m. kir. csendőrszázados A cigányok életéről, szokásairól, bűnözésükről és a közbiztonsági szervek ellenük folytatott harcáról (a továbbiakban egyszerűen csak A cigányok) című, 1944-ben, Debrecenben megjelent könyvéből valók.
A durva esetleírásokat is tartalmazó, szókimondó munkát annak idején Nagy Károly Grafikai Műintézete adta ki. Természetesen tabu volt 1945 után, valamint mind a mai napig lényegében beszerezhetetlen, én sem rendelkezem az eredeti példánnyal, hanem egy, az eredetivel teljesen megegyező (a borítót is beleértve), gyűjtőknek készült magánpéldánnyal.
A könyv nem csak beszerezhetetlensége miatt különleges, hanem azért is, mert a cigánybűnözéssel foglalkozó magyar szakirodalom nem túl vaskos, A cigányok pedig – ha nem is az egyetlen –, de markáns és ritka képviselője.
Egyébként nem csak a könyv különleges, de Finta Imre életútja is érdekes. 1912-ben született, csendőrként működött, 1944-ben a szegedi gettó parancsnoka volt. 1945-ben a Szegedi Népbíróság bűnösnek találta, és távollétében elítélte. Ő maga ekkor már Németországban tartózkodott, majd Kanadába távozott. Torontóban telepedett le, vendéglátósként dolgozott, aktív tagja volt a magyar emigrációnak.
Jól tudjuk azonban, hogy a „bosszú népe” miként nyúlt utána az emigrált személyeknek is, főleg, miután volt erre lehetőségük, pénzük, emberállományuk, szervezeteik. Finta „leleplezésében” a Zsidó Dokumentációs Központ járt élen, amerikai zsidó szervezetek pert indítottak ellene, melyet a Kanadai Igazságügyi Minisztérium folytatott le. 1989. október 12-én állt a torontói bíróság elé.
Természetesen „túlélőket” is megszólaltattak az ellene folytatott perben, amelyben azzal vádolták, szegedi zsidók ezreit küldte a halálba, Auschwitzba, illetve részt vett a szegedi gettó felállításában, az „embertelen cselekedetekben” is. Mivel a vonatútra nem gondoskodott vízről és élelemről, gondatlanságból elkövetett emberöléssel is megvádolták. Finta Imre saját állítása szerint viszont nem tudta, hová viszik a zsidókat. Védőügyvédje pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy a tanúk ennyi idő elteltével nem emlékezhetnek megfelelően az eseményekre.
Ezek a „szemtanúk és túlélők” egyébként a kanadai kormány költségén utaztak ki tanúskodni, ami az akkori, sokkal jobb Kanadában még sokaknak nem tetszett – teljes joggal. Maga a tárgyalás is megosztó volt, ugyanis ez volt az egyik első hasonló, ún. „holokausztper” az országban. (Akkoriban – minden zsidó befolyás ellenére – nem volt annyira könnyű bíróság elé citálni az „antiszemitákat”, mint manapság, Nyugaton legalábbis.) Többeknek pedig az sem volt ínyére, hogy a kanadai társdalom áll egy olyan pert, ahol egy idős embert vádolnak különböző hátterű zsidó személyek.
Végül a bíróság nem találta elégnek a vallomásokat Finta ellen, így felmentették az idős csendőrt. A zsidók nem erre az ítéletre számítottak, „sok túlélő összeomlott” miatta.
Finta Imre végül 2003-ban (!) hunyt el. Pere – szimbolikusan – ihletet adott az 1989-es Music Box című, Arany Medve-díjas filmnek is, melyet Costa Gavras rendezett, de feltűnik benne Törőcsik Mari is.
Most pedig térjünk rá Finta Imre életének egy korábbi epizódjára, nevezetesen a szóban forgó könyvére. A kicsivel több mint 80 oldalas „majdnem füzet” szinte mindenre kitér, ami a cigányokkal kapcsolatos. E rassz tulajdonságaira, bűnöző életvitelére, a megfékezésükkel kapcsolatos rendeletekre, vagy éppen arra, az elmúlt évszázadokban hogyan próbálták őket megfékezni szerte Európában (akkor még nem volt politikai korrektség, sokszor szabad kezet kaptak a hatóságok, egyenesen az uralkodóktól).
Finta úgy igyekszik közelebb hozni a problémát az olvasónak, hogy mindennapi magyarországi példákat hoz a cigányok által elkövetett bűncselekményekre, leírja, mire kell vigyázni, a hatóságoknak pedig értékes tanácsokat ad, miképpen lehetnek sikeresebbek ellenük.
„Nehéz kérdés a cigánykérdés, de valamit mégis csak tenni kell ellenük, mert napról-napra szaporodik azoknak a súlyos bűncselekményeknek a száma, amelyeket cigányok követnek el” – írta Finta 1944-ben, de akár írhatta volna 2026 októberében is.
Az egész kötetre jellemző az olvasmányos írásmód, nem száraz szöveggel találkozunk. Informatív, a korszak egy érdekes, de annál szomorúbb szeletét ismerhetjük így meg. Egy olyan szeletet, amely még ma is akadálytalanul mételyezi az országunkat. Történetei, szemelvényei külön fejezeteket is megérnek, így a jövőben foglalkozni fogok velük, remélem, kedves olvasóink számára is hasznos és érdekes lesz mindez, ahogy ez a bemutató is az volt.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Néhány korábbi könyvajánlóm a múltból:
- Misztikus magyar krimi a '30-as évekből
- Johannes Öhquist: A Führer Birodalma
