Magyar Péternek a parlamentben és más fórumokon bemutatott röhejes, szánalmas, abszurd, bohózatba illő fellépései nem csupán személyiségének torzulásairól árulkodnak. Persze az igaz, hogy azt adja, ami lényege, de ezen túl amúgy sincs semmiféle konkrét mondanivalója, egyáltalán nincs elképzelése arról, milyen irányba is kellene kormányozni Magyarország hajóját a „viharos tengeren”. Mit csináljon akkor a Parlamentben, vagy miről posztolgasson a Facebookon? Hiszen fogalma nincs a napjainkban zajló nagyszabású geopolitikai átalakulások okairól, vagy ha sejt is valamit, elképzelni sem tudja, neki mit kellene tennie ebben a helyzetben.

Cirkuszi előadása továbbá arra is jó, hogy a „közösségi média” révén megbolondított és megvadított követőit lelkesítse, hiszen értelmes gondolatokkal, világos célok megfogalmazásával a Tisza eszetlen szavazóira hatni nem lehet. Ezen kívül pedig Péterünk brüsszeli főnökei sem bánják, ha gerjeszti a show-t, már csak a figyelem elterelésének céljából is. Ugyanis a magyarság kifosztását, a sajnos egyáltalán nem kizárható „g---i nagy háború” érdekében anyagi (és ha úgy adódik, emberi) erőforrásaink kíméletlen kihasználásának folyamatát valamiképpen el kell leplezni. A parlamenti bohóckodás és közéleti botránykeltés kiválóan alkalmas a „közösségi” média révén amúgy is elbutított és egy alternatív valóság ketrecébe zárt birkanyáj terelgetésére.

De hogy ez a groteszk show-műsor mégis a „nemlétező világerő” céljait szolgáló (és a magyarság végleges tönkretételét eredményező) hatékony eszköz lehet, az rávilágít egy mélyebb összefüggésre is. Nevezetesen arra, hogy a hagyományos értelemben felfogott politika nem létezik már. Amit jól mutat a megdöbbentően tudatlan, szenilis, mentális, agyi rendellenességek nyilvánvaló jegyeit mutató állami vezetők egyre növekvő száma is. (Trumppal sincs minden rendben, de gondoljunk elődjére, vagy Kaja Kallasra, Annalena Baerbockra, Fridrich Merzre, a lemondott angol miniszterelnökre, a francia elnökre, a sor hosszan folytatható lenne.) Persze mondhatjuk, „ingyen senki sem hülye”, vagyis sok esetben nem ostoba, hanem megvásárolt politikusokról van szó. De bárhogy is nézzük, tény: a globális pénzhatalom érdekeit a legcsekélyebb mértékben is veszélyeztető személyek a politikai, gazdasági, kulturális élet vezető posztjainak a közelébe sem kerülhetnek! A nyugati világban, de alighanem annak határain kívül is igaz: az uralmat gyakorló vezető rétegek akaratával szemben semmiféle ellenerő nem képes érdekeit akár részlegesen is érvényre juttatni, céljait elérni. Az úgynevezett politikai cselekvés teljes mértékben értelmét vesztette, ennek megfelelően egy bohózattá vált – és pontosan ez a tény fejeződik ki mindabban, amit a magyarországi gyarmat élére állított miniszterelnöknek nevezett személy művel.

Fotó: Pixabay

A politika görög szó, és mint oly sok minden mást, a politika nevével illetett tevékenységet is a görögök „találták föl”. Az ókori keleti birodalmakban – a sumer városállamokban, az Ó-és Újbabiloni Birodalomban, Asszíriában, Perzsiában, Egyiptomban, Kínában, Indiában és másutt – nem volt mai értelemben vett politika. A „köznép” nem foglalkozott a közügyekkel. Ennek megfelelően volt rend és a természet rendjével összhangban álló fejlődés. Az államok, birodalmak ügyeit a szakrális papi elitek és az istenek földi helytartóiként az emberi közösségek irányításával megbízott uralkodók együttesen intézték. Azonban a kereskedelem és az ipar fejlődése nyomán, a Közel-Keleten, majd a görög városállamokban, később Rómában is megjelentek azok a kereskedő-polgári rétegek, melyek a hatalmat kezükbe kívánták ragadni. (Az uralom megszerzésének előfeltétele, amint azt Bogár László több alkalommal is megfogalmazta: az úgynevezett „közvetítő mezők” – vagyis a kereskedelem, a pénz és a média – feletti irányítás megkaparintása.)

A polgárság legfelső rétegeinek (kereskedők, pénzváltók, iparosok) hatalomátvétele a görög területeken, de részben a hellenizált Közel-Keleten, illetve Rómában a „demokrácia” (Rómában a köztársaság) rendjének kiépülése közepette zajlott le. Úgy a görög demokrácia, mint a római köztársaság rendje megbukott, amikor a polgári rend hatalomátvétele megtörtént. (Egyikre sem volt már szükség, éppen úgy, ahogyan napjainkban sincs már rá szükség, a demokrácia felszámolása a szemünk előtt zajlik a nyugati világban.) A demokrácia és a köztársaság rendszereitől pedig elválaszthatatlan a politika fogalma, amely azt a látszatot kelti, mintha a köznép bármely egyszerű gyermeke, másokkal szövetkezve (pártot alapítva) képes lenne saját, illetve a nép bizonyos érdekcsoportjainak nevében fellépni, és meghatározott célokat elérni.

A demokrácia persze részben illúzió volt már az ókori Athénban is – Madách Ember tragédiája című művének athéni színében világosan rámutat a „népuralom” képtelenségére, mint ahogyan a nagy görög gondolkodók, Platón és Arisztotelész is pontosan látták a demokrácia súlyos hiányosságait. Nevezetesen, hogy a tudatlansága miatt befolyásolható, félrevezethető, saját jótevői ellen (pl. Miltiádész ellen) felhergelhető néptömeg a befolyásos, nagyhatalmú érdekcsoportok, oligarchiák (elsősorban persze a pénzoligarchia, kevéssé a földbirtokosok, a nemesség, illetve a papi elitek) játékszere. Így tehát kijelenthető: a demokrácia, a köztársaság és a velük együtt megjelenő politika célja a pénzoligarchia korlátlan uralmának fenntartását szolgáló durva hatalomgyakorlás (melynek részét képezik a háborúk, a folyamatos terjeszkedés, a saját, illetve a meghódított népek kifosztása) elfedése, „fölpántlikázása”, valamint az uralkodó rétegek egyes csoportjai közötti hatalmi harcok kezelhető mederbe terelje.

Korántsem véletlen tehát, hogy a középkor szakrális királyságaiban szintén nem létezett mai értelemben vett politika – ahogy akkoriban demokrácia és köztársaság sem. Kivéve természetesen az észak-itáliai kereskedő-polgári rétegek uralta városköztársaságokat, ahol a köztársaság díszes csomagolása fedte el a szupergazdag polgári rend kizárólagos uralmának tényét. A változást, vagyis a politika iránti igény újbóli megjelenését nem a rendiség megjelenése idézte elő, hanem a polgárság ismételt színre lépése: a kereskedő-bankár oligarchia saját érdekeinek képviseletét részben a rendi gyűlések révén kívánta biztosítani. Persze a cél a nagypolgárság korlátlan hatalmának kiépítése volt. De, miután a szakrális eliteket a magát megtévesztően „harmadik rendnek” nevező erő legyőzni nem tudta, ezért egy határozottabb, mondhatnám kegyetlenebb módszert választott: felsorakozott a királyok mögött, mi több, az uralkodókat „istenkirályból” saját végrehajtóivá fokozta le. A politikára így ismét nem volt szükség, hiszen az abszolutizmus rendszerébe a rendi gyűlések nem voltak beilleszthetők. Idővel azonban a gyarmatosítás, a világ hatalmas térségeinek kifosztása nyomán meggazdagodott polgári rend számára a hatalma bizonyos elemeihez mégis csak ragaszkodó uralkodók és nemesi-papi elitek akadállyá váltak: eltávolításuk érdekében kirobbantották a a „polgári” forradalmakat, és ismét „feltalálták” a demokráciát, a köztársaságot és velük együtt a politikát. Megjelentek az alapvetően a pénzoligarchia irányítása alatt álló pártok, ideológiák, megtörténtek az egyre szélesebb néptömegek bevonása mellett megrendezett választások.

No de akkor, tehetnénk fel a kérdést, a politika – a demokráciával és a köztársasággal együtt – mindig is csalás és színjáték volt, mi változott napjainkban? Nos, a „tömegek részvétele a politikában projekt” ugyan mindig is a polgárság felső rétegét alkotó pénzoligarchia érdekeit szolgálta, azonban a rendszer sohasem volt tökéletes: annak „résein” keresztül időnként feltörtek valóban a szélesebb néptömegek érdekeit szolgáló kiváló személyiségek, megjelentek hiteles, a természeti renddel összhangban álló, a kereszténység, a nemzetek fennmaradása mellett lándzsát törő, a globális pénzhatalom érdekeit veszélyeztető ideológiák, politikai pártok. Az uralmat egyre inkább a kezébe ragadó pénzemberek az elmúlt évszázadok során nem voltak képesek mindenkit egzisztenciális függésben tartani (pl. egy közép- vagy nagybirtokost, bár természetesen a fő-vagy jószágvesztés lehetősége még régebbi korokban fennállt), és a sajtót és a könyvkiadást sem tudták teljes egészében felügyelet alatt tartani. (Noha minden erejükkel törekedtek rá.) Így tehát elmondhatjuk: a demokrácia, a köztársaság, a hagyományos politika régebbi világa, ha a „népakaratot” érvényre juttatni nem is tudta, de bizonyos szabadságot mégis kénytelen-kelletlen biztosított, és nagyszerű személyiségek, új, éltető eszmék fölbukkanását sem tudta megakadályozni.

Más a helyzet manapság! Már eleve lehetetlenség mondjuk egy Széchenyi Istvánhoz, Kossuth Lajoshoz, Deák Ferenchez – a sor hosszan folytatható – politikus színre lépése. Mert a zsarnokság immár nem csupán „sírunknál áll ott”, hogy „megmondja, kik voltunk”, de bizony ott van az egyetemek kapuinál, illetve az előadótermekben, de minden médiafelületen, sőt a saját otthonunkban is. Ezért aligha lesz politikus az a fiatal, aki már az iskolapadban nem „PC” szervezetekhez tartozik, „náci jellegű” rendezvényeket látogat, vagy nem a megfelelő weboldalakat nézegeti, és nem az elvárt tartalmú bejegyzéseket osztja meg, netán „rasszista, homofób” kijelentésekre ragadtatja magát akár iskolai órán, akár szűkebb körben. (A „Nagy Testvér” szűkebb körben is figyel.) De manapság, amikor szinte mindenki élete nyitott könyv a „Nagy Testvér” számára, vajon egyáltalán a politikai pálya közelébe kerülhet, vagy akár fontosabb gazdasági, kulturális intézmény jelentősebb posztját betöltheti-e bárki, akinek a viselkedése, leírt, kimondott szavai nem állnak a legteljesebb összhangban napjaink hivatalos liberális-multikulti-LMBTQ-woke eszméivel?

Lépten-nyomon tapasztaljuk továbbá a jakobinusok és kommunista utódaik felelevenített módszerét: aki nem igazodik a hivatalos „irányvonalhoz”, immár nem csak egzisztenciájának tönkretételével, de egyre inkább a családtagjaikat érő esetleges hátrányokkal is fenyegetik. Ha minden közszereplő, parlamenti képviselő, a gazdasági, kulturális életben fontosabb pozíciót betöltő személy, újságíró, történész, tanár csakis a globalista „narratíva” és az uralkodó pénzoligarchia elkötelezett híve – „hasznos idiótája” vagy érdekből alkalmazkodó végrehajtója – lehet, akkor ugyan miféle „szabad vita”, miféle „érdekképviselet”, miféle „többpártrendszer” létezhet egyáltalán? Mi értelme a politikának, ha mindenki egy számára megírt, vagy legalábbis engedélyezett szerepet játszik, és valójában senki sem azt mondja, amit gondol, hanem amit szabad vagy kötelező mondania?

Gergely Bence