A magyar sajtóban igen kevés figyelmet kapott egy újra kiéleződő, valójában évtizedek óta tartó konfliktus. Nem feltétlenül biztos, hogy a legmegfelelőbb úgy leírni, hogy modernisták kontra tradicionalisták, ám tény, hogy így ismeri a nagyobb nyilvánosság, és kétség sem férhet ahhoz sem, hogy a tradicionalista katolikusok állnak közelebb az Egyház korábbi lelkiségéhez. Innen nézve tehát lehetne őket szimplán „csak” katolikusoknak hívni. Vagy szokás akár a hagyományhű katolikusok kifejezés is. De mi történik? Ehhez ismernünk kell az előzményeket is.

E vita gyökere egészen az 1962-1965 között lezajló II. Vatikáni Zsinatig megy vissza. Ekkor ugyanis jelentős változások álltak be a Katolikus Egyház életében. A zsinat bevezette, hogy a mise a nép nyelvén is bemutatható legyen a korábbi latin helyett, nagyobb hangsúlyt adtak az úgynevezett ökumenikus párbeszédnek, de általában véve is új megfogalmazásban beszéltek a vallásszabadságról, továbbá több liturgikus reformot is elfogadtak.

Ezek nem önmagukban álló rossz intézkedések, azonban ahogy a zsinat utáni évtizedekben alkalmazták őket, egyértelműen az az irány rajzolódott ki, hogy Krisztus egyháza mintha sokkal inkább akarna megfelelni a világ elvárásainak, mintsem Krisztus tanításának.

Erre válaszul megalakult 1970-ben a Szent X. Piusz Papi Testvérület (Fraternitas Sacerdotalis Sancti Pii X) Marcel Lefebvre francia érsek vezetésével. Lefebvre a XX. század egyik legismertebb konzervatív szemléletű katolikus főpapja volt. Úgy tartotta, hogy a zsinati változtatások lényegében szakítanak a katolikus hagyományokkal. Viszont kiemelendő, hogy Lefebvre nem azt állította, hogy minden reform rossz, hanem azt, hogy bizonyos zsinati dokumentumok összeegyeztethetetlenek az addigi egyházi tanítással.

Lefebvre érsek (fotó: eucharisztikuskongresszus.hu)

Érdemes nagy vonalakban átfutnunk ezeket a különbségeket.

A legismertebb és a nyilvánosság számára leginkább tapintható különbség liturgikus természetű. Ugyanis a piuszosok továbbra is a hagyományos latin misét tekintik követendő formának. Szerintük az 1969-ben bevezetett új mise túlságosan sok protestáns hatást tükröz, elhomályosítja az áldozati jelleget, és csökken a szentség tisztelete is.

A Vatikán ezzel szemben azt állítja, hogy mind a régi, mind az új érvényes, bár azért némileg árulkodó, hogy a latin mise használatát számos országban korlátozták. De legjobb tudomásom szerint ez kölcsönös, a Novus Ordo (tehát a népnyelvi) misét a piuszosok is éppúgy érvényesnek tartják. Tehát látható, hogy az ellentétek mélyebben vannak, mint a liturgikus forma.

De mi a helyzet az úgynevezett vallásszabadsággal?

A zsinati dokumentumok úgy fogalmaznak, hogy az embernek joga van ahhoz, hogy vallási kérdésekben ne érhesse állami kényszer, azt gondolom, önmagában itt sem lehetett és lehet vita. Ettől függetlenül a piuszos testvérület azt is hangsúlyozza, hogy az államnak feladata támogatni a katolicizmus terjedését. Úgyhogy itt inkább a gyakorlatban tért el jelentősen a két irányzat, amely az ökumenizmusban jelent meg.

A tradicionalisták úgy látják, hogy a Katolikus Egyház túlságosan feladja önmaga hitelveit akkor, amikor más keresztény felekezetekkel vagy más vallások képviselőivel épít kapcsolatot. S ez szerintük már több mint „vallásközi dialógus”, ugyanis azt a benyomást kelti, hogy lényegében minden vallás egyenértékű, és nincs életbe vágó jelentősége, ki melyiket tartja követendőnek. Valljuk be, e kritikában komoly igazságalapok vannak.

További vitás kérdés volt az is, hogy a zsinat nagyobb szerepet szánt a püspöki konferenciáknak, a piuszosok szerint ez pedig gyengítette a pápai tekintélyt.

A fentiek 1988-ig egészen addig eszkalálódtak, hogy nyílt szakítás lett a vége. Lefebvre érsek saját idős korára való tekintettel attól félt, hogy halála után nem maradnak náluk püspökök. Ez pedig azért kiemelten fontos, mert püspökök szentelhetnek papokat. Ezért arra a merész lépésre szánta el magát, hogy pápai engedély nélkül szentelt fel négy püspököt. II. János Pál pápa ezt szakadár cselekedetnek minősítette, ez pedig azt vonta maga után, hogy az érsek és a négy püspök kiközösítés alá estek.

Latin rítusú mise (fotó: institute-christ-king.org)

Ezen állapot nem is változott egészen 2007-ig, ekkor azonban XVI. Benedek pápa javítani igyekezett a kapcsolatokat, könnyítette a latin rítusú misék bemutatását, sőt, 2009-ben feloldotta a négy püspök kiközösítését is. Majd néhány évvel ezután történt, ami történt, máig rejtélyes módon Benedek pápa lemondott. S jött Ferenc pápa 2013-ban. Bár többeknek meglepő lehetett, mert másra számítottak, Ferenc pápa tett gesztusokat a tradicionalisták irányába, a piuszos papok érvényesen gyóntathattak, de azért a teljes megbékélés nem állt be a felek között.

Így jutottunk el napjainkig.

Gyakorlatilag megismétlődtek az 1988-as események, a Szent X. Piusz Papi Testvérület jelenlegi vezetője, Davide Pagliarani úgy döntött, hogy új püspökök szentelésére van szükség. De a jelenlegi pápa, XIV. Leó felszólította őket arra, hogy tartózkodjanak ettől, mert súlyos következményei lesznek. Ennek ellenére a szertartás – beszámolók szerint több tízezer ember jelenlétében – július 1-jén Svájcban megtörtént. Ahogy a kiközösítés is, csakúgy, mint 1988-ban.

A piuszos papi testvérület pedig leszögezte, hogy elismerik XIV. Leót törvényes pápának, nincs szándékukban új egyházat alapítani, és továbbra is a katolikus hit megőrzését tekintik céljuknak. Túl mindezen a kánonjogban ismert „szükséghelyzetre” is hivatkoznak. Ám a Vatikán ezt vitatja, szerintük nincs ilyen „szükséghelyzet”, amely a pápai engedély nélküli felszenteléseket indokolhatná. Ez pedig automatikus kiközösítéssel jár.

Természetesen szomorú mindezt látni, ahogy elkeserítő az is a katolikus hívek számára, amikor a különböző pápák komoly gesztusokat tesznek Isten-, nemzet- és emberellenes ideológiák számára. De ismerjük Krisztus ígéretét, miszerint a „pokol kapui sem vesznek erőt rajta” (egyházán), bár VI. Pál pápa már 1972-ben figyelmeztetett, hogy a „sátán füstje” beszivárgott a Vatikán falai közé. Ezzel egyértelműen a zsinatot követő időszakra utalt.

Akit további mélységeiben érdekel a jelenlegi konfliktus, ajánlom Simon Gábor atya videóját, aki maga is tagja a piuszos testvérületnek. Amelynek egyébként világszerte mintegy 400–500 ezer tagja is lehet, és főként a fiatalabb generációkban népszerűbb.

Lantos János – Kuruc.info