Nemzethalál..a félelmetes herderi jóslat: :„A magyarok, mint az ország lakosainak legcsekélyebb része, most szlávok, németek, vlachok és más népek közé vannak beékelve, s századok multán talán nyelvüket is alig lehet felfedezni.” (J. G. Herder: Gondolatok az emberiség történetének filozófiájához, 1791.) „S a sírt, hol nemzet süllyed el, Népek veszik körül, S az ember millióinak Szemében gyászkönny ül”– írta Vörösmarty a Szózatban. Kölcsey Ferenc pedig a Zrínyi második énekében a következőképpen figyelmeztet a fenyegető veszedelemre: „És más hon áll a négy folyam partjára, Más szózat és más keblű nép; S szebb arcot ölt e föld kies határa, Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.” (Ugyanebben a költeményében olvashatók az alábbi látnoki sorok is: „S a vad csoport, mely rá dühödve támad, Kiket nevelt, öngyermeki.” A folytatást inkább nem idézném, mert a végén még egyesek magukra veszik.)

A Bach-korszakban, majd az első és második világháború idején, illetve a trianoni katasztrófa után magyarok millióinak képzeletében merült fel ismét a nemzethalál réme. A Rákosi-rendszer terrorja alatt is sokaknak jutott eszébe a „sír, hol nemzet süllyed el”. A népi írók már az 1930-as években megkongatták a vészharangot az ország egyes vidékein tapasztalható „egykézés” miatt. De hogy a demográfiai katasztrófa lesz a nemzethalál előidézője, azt Fekete Gyula kezdte el hangoztatni már az 1960-as évek végétől kezdve, majd más, népnemzeti írók, értelmiségiek is csatlakoztak hozzá. A rendszerváltást követően az MDF népi irányzatának vezetői, valamint a KDNP és a Kisgazdapárt politikusai, de a legerőteljesebben a Csurka István vezette MIÉP követelte olyan család- és oktatáspolitikai intézkedések bevezetését, melyek révén – a pusztító liberális propaganda és médiahatalom elleni fellépéssel egyidejűleg – a születések számának rémisztő ütemű csökkenése megállítható lenne. Az 1993/94 után a nemzeti oldalra áttelepedett Fidesz is egyre gyakrabban hozta szóba a legsúlyosabb és legnyomasztóbb nemzeti sorskérdésünket. Mi több, a Fidesz – becsületére legyen mondva – úgy 1998 és 2002 között, mint 2010 után komoly családpolitikai intézkedésekkel igyekezett a félelmetes demográfiai folyamatokat valamiképpen megállítani. Bizonyos eredmények kétségbevonhatatlanok, azonban mint tudjuk, a születések száma az elmúlt néhány évben ismét történelmi mélypontra zuhant. (Az okok sokrétűek, boncolgatásuktól most eltekintenék.)

Az elmúlt öt évtizedben számos ijesztő előrejelzés látott napvilágot arról, mikor tűnik el a magyarság a történelem színpadáról. (Aligha vigasztaló, hogy egy-két évszázadon belül kihalnak Európa más őshonos fehér nemzetei is.) Egy ENSZ-jelentés szerint 2100 körül mi magyarok hozzávetőleg 4 millióan leszünk, akiknek többsége már idős ember lesz. Ugyanakkor a fogyó népesség nyakára telepített migránsok sokaságáról a dokumentumban nem esik szó. Miképpen természetesen arról sem, hogy milyen borzalmas sors vár a migránsok tömegeivel elárasztott, gyorsuló ütemben elöregedő magyar társadalom „utolsó mohikánjaira”.

Csakhogy ideje lenne észrevenni végre: a nemzethalál sokkal előbb fog bekövetkezni, mintsem az a demográfiai folyamatok nyomán várható lenne! A magyar nemzet a szemünk láttára foszlik semmivé! Ugyan mennyiben nevezhetők magyaroknak azok a milliók – többségében az 1981 és 1997 között született Y generáció fiatalabb tagjai, majd főként a Z és Alfa generációk „digitális bennszülöttei” –, akiknek a legcsekélyebb érzelmi kötődése sincs nemzetünk egyszerre nagyszerű és szenvedésekkel teli múltjához, csodálatos irodalmához és szellemi teljesítményéhez?

Mint arra jómagam korábban rámutattam, a hagyományos értelemben vett oktatás lényegében nem létezik már, mivel kidőltek azok a pillérek, melyekre épült: nincs házi feladat (vagy ha van, a chatGPT oldja meg), a gyerekek nem tanulnak otthon (a mobiltelefonon fellelhető videojátékok, netflixes bugyuta sorozatok, a „közösségi média” agysorvasztó tartalmainak vonzása erősebb), többségüknek a szövegértési képességei hihetetlenül gyengék, és a diákok jelentős része súlyos figyelemzavarral küszködik, ezért képtelen a tanári magyarázatra figyelni. Így azután sem az iskolában, de sajnos otthon sem, a „közösséginek” nevezett médiából pedig legfőképpen nem kapják meg azokat az ismereteket, melyek nélkül lehetetlen kötődni a nemzeti és keresztény tradíciókhoz! Akinek fogalma sincs történelmünk meghatározó alakjairól és eseményeiről, és soha nem vette kezébe nagy íróink, költőink egyetlen kötetét sem, az miképpen lenne magyar? Magyarul beszél ugyan, de lélekben nem magyar, és éppen ezért süket lesz a nemzeti pártok jelszavai és programjai iránt is. Csodálkozunk, hogy a most első ízben voksoló fiatal korosztály jelentős része a tudatosan manipuláló digitális platformok hatása alá került, és a legteljesebb mértékben hidegen hagyták a nemzeti sorskérdések?

A Fidesz-kormány oktatáspolitikájával kapcsolatban számos kritika fogalmazódhat meg, azonban annyit el kell ismerni, hogy a maga módján igyekezett megállítani a tanulóifjúság és részben a pedagógustársadalom gyors ütemű szellemi hanyatlását: a tanárokat továbbképzésre ösztönözték, a pedagógusbéreket emelték, a középiskolai felvételi követelményeket legalábbis szinten tartották, a közép- és emelt szintű érettségi egyes tárgyakból pedig még nehezebb is, mint korábban. (Pl. magyar nyelv és irodalomból 2024 óta irodalmi tesztlapot is ki kell tölteni a vizsgázóknak, a szövegértés és az esszéfeladat megírása mellett,) A Fidesz oktatáspolitikájának javára kell írni továbbá, hogy még egy korábbi kormányzati ciklusban kötelező olvasmánnyá tette Herczeg Ferenc Az élet kapuja című regényét, továbbá Wass Albert (!), Nyírő József és Kányádi Sándor munkássága is a tanterv részévé vált.

A Tisza-kormány oktatási miniszterének első megnyilatkozásai (és a Tisza Párt mögött álló globális hatalmi központok céljai) alapján joggal feltételezhetjük: az új kabinet intézkedései tovább taszítják majd az oktatási rendszert lefelé a lejtőn, és az ifjúság testi, szellemi, lelki leépülése pedig csak erősödni fog! Miközben az iskolák lényegében alig képesek megfelelni feladatuknak, Lannert Judit nem a tudás, a nevelés fontosságáról beszél, hanem a „gyermekbarát iskola” üresen csengő lózungját hangoztatja, ami éppen olyan ezerféleképpen értelmezhető fogalom, mint a „szabadság” az „egyenlőség”, a „testvériség” és a „jogállam” önkényesen értelmezhető jelszavai. Attól tartok, az új oktatási miniszter liberális felfogásának szellemében a „gyermekbarát iskolákban” nem széles körűen művelt és erkölcsös, tisztességes, magyar érzelmű fiatalokat kívánnak majd nevelni. Holott nem éppen attól „gyermekbarát” a nevelés, ha annak eredményeképpen okosak, értelmesek lesznek a gyerekek, lelkükben pedig elültetjük a magyar és keresztény öntudatot? A Tisza Párt liberális oktatási miniszterjelöltje szerint éppen ellenkezőleg: mint ahogy azt hallhattuk is, „a diákok terheinek csökkentése”, „új Nemzeti Alaptanterv” elkészítése várható, melyből alighanem ki fogják gyomlálni a „túlságosan nacionalista”, „gyűlöletkeltésre alkalmas” írók és költők műveit, a „gyermekbarátság” jegyében pedig válaszhatóvá tesznek bizonyos tantárgyakat.

A „tananyagcsökkentés” legelső áldozata vélhetően a történelem lesz, mert ugyan mi más is a Tisza Pártot hatalomra segítő globális világerő célja, mint hogy a „múltat végképp eltörölve”, elszakítsa hagyományaitól, gyökereitől a felnövekvő nemzedékeket? Ezzel egyidejűleg pedig (a kommunista párt és annak szerencsére megbukott, beteg ideológiája helyett) a számítógép járszalagjára kösse őket, amely az identitásukat (világpolgár, woke és gender-, és multikulti- imádó, engedelmes munkaerő és fogyasztó) elméjükben meggyökerezteti? A nemzeti, vallási hagyományok és önazonosság gyermekeink lelkébe plántálásáért felelős tantárgyak óraszámát csökkentik majd a legnagyobb mértékben. Helyettük „praktikus, használható” ismereteket fognak tanítani az iskolákban, illetve a társadalomismeret tantárgy keretében a „gendertudományok” rejtelmeibe avatják be a diákokat, és a „sokszínű társadalom gyönyörűségeit” tárják eléjük. Pontosan úgy, ahogy az Európai Unió tagállamainak oktatási intézményeiben is történik.

Mindennek betetőzéseként pedig a „hátrányos helyzetű gyerekek” érdekeinek megfelelően kívánják még tovább fokozni az oktatás területén eluralkodott zűrzavart. De vajon mit lehet még tenni a „roma diákok beilleszkedésének” elősegítéséért? Hogy még a jelenleginél is fokozottabb mértékben hunynak szemet a tanárok az iskolai kihágásaik és rossz tanulmányi eredményeik fölött? Vagyis akkor sem buktatják meg őket, ha az indokolt lenne? (Sok esetben most is ez a helyzet.) Felzárkóztató osztályok, órák hasznosak lehetnének, de az ilyen „elkülönített” csoportok létrehozása nem minősül-e vajon „szegregált oktatásnak”?

A tanárok ellenállása talán meg tudná akadályozni, hogy gyermekeinket önálló gondolkodásra képtelen, tudatlan digitális rabszolgává tegyék, lelkükből pedig a legteljesebb mértékben eltüntessék a nemzeti és vallásos érzést. Csakhogy a liberalizmus és globalizmus emlőin nevelkedett pedagógusok tiltakozására a legcsekélyebb esély sincs. Van még kiút?

Gergely Bence