Végre túl vagyunk rajta. Vagyis ez nem biztos, de legalább egy kis időre nyugvópontra juthatunk az őrületbe hajló kampány után. Nem is tudom már, mikor kezdődött ez a kampányidőszak valójában. Az ősszel? Az EP-választás vagy az előző, még régi fideszes kétharmadszerzés másnapján? Talán van 16 vagy 20 év is. De ki számolja? A lényeg, hogy megállhatunk egy kissé visszanézni, és csak remélni tudjuk, hogy nem dermedünk emiatt sóbálvánnyá.

A tanítvány leiskolázta mesterét, ha az utóbbit kár is sajnálni, az előbbi miatt sincs okunk örvendezni

Négy évvel ezelőtt az óbaloldalként emlegetettek Waterloojáról írtam. Az is egy fordulópont volt, ha a Fidesz-diadal miatt nem tűnt mindenkinek annak. A valóságtagadás ún. belpesti optikája ott bicsaklott meg, éppen úgy, ahogy világossá vált sokak számára, hogy az O1G-váltáshoz Gyurcsányt és a vele így vagy kokettálókat is nyugdíjazni kell. Ez egy lassú folyamat volt, és kellett valaki, aki mintegy messiásként jöhetett a pusztából (vagy jól fizetett NER-állásokból, de végül is az ugyanaz, nem?). A nép erre várt, és ahogy megkapta, minden gyorsabb tempóba váltott, a korábbi pártrendszer pillanatok alatt összeomlott. De a folyamaton nem kívánok most végig menni, mindez csak a valósággal való viszony miatt érdekes, mert Orbán egy jól ismert gereblyébe lépett bele. Ha más teszi, az vicces, ha veled történik, akkor fájdalmasabb a nevetés.

A fideszes kampány más helyzetből indult, mint a korábbi újraválasztási alkalmak. A gazdaság nincs a csúcson, és ezen a háborúk, a szankciós környezet, az uniós pénzek hiánya nem segítettek, márpedig a NER veszte a Tisza kétharmada nélkül elkerülhető lett volna, de senki nem ülhet örökké a hullámhegyeken, a válságokkal is meg kell küzdeni. Ugyan 2022-ben is izgalmas volt, a pandémia utáni visszapattanás már éreztette hatásait, és annak a hatásait világszerte beáraztuk. A korlátozások jól időzített enyhítése eleve adott egy pozitív élményt (miközben az összeállt roncsellenzék ebben rosszul választott oldalt). Az ukrajnai orosz invázió kirobbanása nagy esemény volt, sokkoló, de még nem nyomorította meg a gazdaságot. Egy szerencsétlenkedő MZP-vel nem csoda, hogy ezt a nekifutást a NER könnyen ki tudta használni, és ugye az osztogatás is látványosabb volt. 2014 és 2018 alapvetően konjunktúrában történt, a rezsicsökkentés és migráció jelentették a Fidesz - utóbbi esetében "kölcsönvett" - témáit. 2026 azonban más, és elég különös asszociációt váltott ki belőlem a kampány. Orbánt inkább éreztem geopolitikával házaló nagy játékosnak, mint az ország problémáival foglalkozó politikai vezetőnek. Ugyan osztogatni próbált a körülmények ellenére, sikerpropagandát is igyekeztek felmondani, de alapvetően mégis azt éreztem, hogy húsz évvel visszarepültem az időben, csak a tanulság most nem az, hogy "rosszabbul élünk, mint négy éve", hanem hogy "nem az igazi most, de ha veszítünk, akkor négy év múlva rosszabbul fogtok élni, mint most" (vö. "előre megyünk, nem hátra"). Nem Orbánban láttam a győztes vezér archetípusát ebben a kampányban, ha kemény munkát bele is tett, az biztos. Jól tudjuk, 2006 tavasza nem a Fideszé volt (az eddigi utolsó vesztes választások, az EP-s és önkormányzati megmérettetéseket is beleértve), és most már tudjuk, 2026-é sem. De nem magát a kampányt szeretném tárgyalni, hanem a NER körüli érzetek tágabb körét, ami az egybitesség felemlegetésére még bőven kínál alkalmat.

Aligha kérdéses, hogy ez egy óriási protestszavazás volt, a Fidesz egyre inkább a magra koncentrált, a Tisza számára azonban ott volt szinte mindenki más. Tagadhatatlan, hogy sok bicskanyitogató Tisza-fanatikusba lehetett belefutni, sokan nem is csak az orrukat fogták be a szavazáshoz (ez korábban nem jött be), hanem a szemüket és a fülüket is, nehogy rosszat lássanak vagy halljanak a megtestesült reménysugarukról. Lesz még itt rajongás továbbra is sokaknál, ahogy kijózanodás is. Csakhogy a Tisza nemhogy földön-, de ami fontosabb, belpestentúli győzelméhez kellett az is, hogy szkeptikusok is behúzzák rájuk azt a bizonyos ikszet. Ennek a hangulatnak a kialakulásához éppen úgy kellett a Magyar Pétert felemelő sajtó, a szociális média kifürkészhetetetlen algoritmusai, a fideszes botrányok és a véletlenül pont jókor és nyilván pedikűrösök által kiszivárogtatott, titkos jellegüket elveszítő anyagok. De mindez kevés lett volna, talán még a kegyelmi botrány Orbán-váltáshoz teremtett kegyelmi állapotával együtt is. Az én állításom az, hogy lehet haragudni a Tiszát a magasságokba röpítő tömegekre, a háttérhatalomra, Gyurcsányra-Sorosra-Brüsszelre, de egy valamit fontos leszögezni: ezt az áradást főként éppen annyira Orbán rendezte, mint a történelem legnagyobb "Budapest Pride"-ját (ha álnéven futott az is, elvégre adminisztratív keletkezéstörténetét tekintve a Tisza is technikailag egy felvásárolt kamupárt, nem pedig Újfidesz, amelyhez fiatalabbak és demokratábbak szövetkeztek). Ha Gyurcsány felelős volt a NER-ért (mi az hogy, nagyon is!), akkor Orbán is az lesz az esetleges NER 2.0-ért. Bármit is jelentsen ez utóbbi, a bútorzat narancskárpitjának a lecserélését, vagy inkább egy európéerebb látszatú kreálmányt az eladhatóság kedvéért. A globalistáknak az akadálymentesítés garantált, hiszen a multik érdekeinek a kiszolgálásának módozatait a Fidesz iskolapadjában kötelező is volt bemagolni.

Trianon 2.0?

Most jön szembe sok (kripto)fideszes vélemény: nemzeti tragédia, Trianon 2.0, miegymás. Valóban van ok aggodalomra a Tiszát illetően az eddig is láthatók alapján, különösen a kétharmados túlhatalom tényét tekintve. De rengeteg okot fognak még szolgáltatni a kritikára, jelen írás tárgya nem a még nem létező leendő kormány majdani tetteinek előemésztése, hanem az elmúlt időszak (korszak, rezsim stb.) tanulságai. Ennek tanulságai mindannyiunk és a jövő szempontjából is lényegesek. Mert Orbán és a Fidesz felmentegetése csak késlelteti az érintettek számára is gyászmunkát, pedig fontos lenne belátni: a bukásért megdolgoztak, és megérdemelt volt. Hogy Magyaroszág ezt érdemelte-e, az más kérdés, de az elmúlt tizenhat év biztos nem szerepelne a hazám számára összeállított bakancslistámon, ha újrajátszhatnám ezt a lassan majd  történelemmé váló időszakot.

Elkerülhetetlen annak a rögzítése, hogy a 2010-es, előző "fülkeforradalom" sem valami érdem- vagy ideológiaalapú bölcs döntés eredménye volt. Kellett hozzá hazudozás reggel, délben és este, az őszödi beszéd kikerülése, ahogy a jobb híján (?) nemzeti radikalizmusnak a megszerveződése, utcai jelenléte is (Orbán esetében ugye páncélautós menekülésről beszélhetünk). A botrányos ügyek, a rendőrterror, a nemzeti sérelmek (ha annyit írok, hogy 2004. december 5., több egy szó sem szükséges), gazdasági válság. A hatalomba kapaszkodás azon az áron, hogy a tökéletlen "III. köztársaságukat" tálcán kínálják Orbánnak. A Fidesz persze elvégezte a kötelező politikai munkát, Gyurcsány pedig politikai balfácánként állt bele a 2008-as népszavazással a pofonba.

2010 után így megindulhatott szépen a politikai rendszer és a médiaviszonyok átszabása. Mind a kettő hozott rövid és középtávon is eredményeket, ugyanakkor kontraproduktívvá is vált, mert a nagy hatalomtechnikázás nemcsak erkölcsileg bizonyult kifogásolhatónak, de a szisztéma fenntarthatósága szempontjából kétséges értékűvé vált.

Saját építményük omlott rájuk

A politikai rendszer átszabásához elsősorban új alkotmány (vagy pontosabban az a bizonyos gránitszilárdságú Alaptörvény) és választási rendszer kellett. Ezek teljes mértékben úgy születtek meg, hogy a Fidesz kerülte a társadalmi jóváhagyást (lásd például a korábbi "nemzeti radikális" felvetéseket egy alkotmányozó nemzetgyűlésről), és a túlhatalma birtokában nemcsak a rossz emlékű, bukott MSZP-t zárta ki az új államalapításból, de mindenkit, jelesül a korabeli, a maihoz nehezen hasonlítható Jobbikot is. Hiszen centrális erőtér volt akkor még, pofoztak ide-oda (ahová érdekük volt, nekik, nem az országnak), és akár tüntettek a legliberálisabb, legbalosabb figurákkal is a nácinak minősítettek ellen. A Liberális Internacionálé hosszú árnya... Vagy inkább csak opportunista helyezkedés. Alapvetően egy olyan rendszert hoztak létre, amelyben egyedüli nagypártként lehetetlen nem nyerni, és realitás a kétharmad megszerzése, akár a listán elért abszolút többség nélkül is. Legalábbis amíg egy roncsderbiben kamikázézó ellenzéki pártok gyülevész bandája áll velük szemben (ebből következik az is, hogy az ún. jobboldalon miért nem lehetett mást megtűrni, ha a nácizás már nem működik). Tehát egy olyan választási rendszerről beszélünk, amelyben, ha felépítenek egy erős ellenfelet, akkor bizony az is rendszerváltó erővé válhat. És paradox módon az emberek által nem magukénak érzett (értsd: sok valódi jobboldali is kritizálta, illetve elszenvedőjeként élte meg), egyetlen párt látványosan saját maga részére kialakított rendszerének leváltására éppen a túlhatalom osztása vált az egyetlen járható úttá. Nem véletlenül vált Magyar Péter kampányhajrájának fontos sarokkövévé a kétharmad megszerzése fontosságának hangsúlyozása, és emlegetetté az ígéret, hogy ők igazságosabb rendszert építenek (persze igazságtalanabb rendszer vágyáról a Fidesz sem beszélt soha). Az állandó igény a túlhatalomra (menet közben nem eresztettek a szorításon arányosítással, akkor talán sosem lett volna egy másokat leuraló vezető a túloldalon) azt jelenti, hogy a túlhatalommal leváltás borítékolható forgatókönyv, csak idő és húr túlfeszítésének a kérdése. Ha a magszavazókon kívül bekorlátozódnak a lehetőségek - vagy bekorlátozza magát az egyszeri politikai agytröszt -, akkor egy gyűjtőpártként jól funkcionáló rivális könnyen válhat nagyobb hallá.

Bohócmédia, médiabohócok

Kevés 2010 előtti dolog iránt érzek nosztalgiát a magyar közéletből, a médiaviszonyok pedig kiváltképp nem tartoznak ezek közé, csak az a kérdés, hogy az utcai robbantások mögé, vagy egy szintre helyezzem velük. A sokszor tagadott, de valójában sosem cáfolt balliberális médiatúlsúly ugyanis egyszerűen fojtogató volt, és mondhatni önálló hatalmi ágként tudott átkeretezni mindent, ha alakultak is ki velük szemben ellenoldali "sajtóbuborékok". Ennek megváltoztatása tehát egy jogos igény volt. A megvalósítás és módja és annak eredménye egy egészen más kérdés. Hosszú évek óta hallgatjuk is, hogy a NER-média leural mindent, mindenki mást elnyomnak, amiben a módszereket és a fideszes stílust tekintve van igazság, de a valóság állításom szerint az, hogy a NER a saját médiáját ölte meg. Öntik belé a közpénz-milliárdokat, és már lassan nem ott tartunk, hogy a "szegény idős vidékiek csak az M1-ből tudnak tájékozódni, jaj!", hanem éppen ott, hogy szitokszó minden egyes orgánumuk neve.

Meg kell hagyni, a fősodrat nemcsak abban sokkal jobb, hogy függetlennek és objektívnek tudja magának beállítani, de a NER-sajtónak a vállalt szerep sem megy túl fényesen. Nem is alkalmasak úgy a támogatottjaik megvédésére, mint a Magyar Péter teflonosításába a maguk módján besegítő "kollégáiké". Az eljátszott hitelességnek nagy ára van, ha szűkül a bázis, a mag elérése pedig már nem elég.

Szinte ikonikus stációja volt a belül igencsak üreges fideszes médiagömböcnek, amikor Varga István pünkösdi KESMA-vezér eldicsekedett azzal, hogy ő inkább az ellenséges lapokat olvassa és ajánlja, de majd most! Valóban gyorsan cselekedett, az interjú után hamarosan mondhatott is le. Ebbe persze bele lehet látni Stockholm-szindrómás öngyarmatosítást kicsiben, ami igaz is lehet. Régen rossz, ha a Magyar Narancsba vagy a Népszavába kell kapaszkodni állítólagos jobboldaliként mint állítólagos minőségbe. A probléma azonban az, hogy a minőséget tényleg levitték a béka feneke alá. Félrefordított (nehéz angolul értőt találni egy kitömött szerkesztőségben), kiragadásokkal csúsztató cikkek sorozata, totálisan debil címekkel. És persze ukránukránukrán. Ha valami kedvezőtlen fordulat történik, akkor a kussolás. Hadd tanulja meg a nép, hogy ha kegyelmi botrány van, arról úgyis az ellenfél narratívájához kell fordulni, de még választásoknál is be tud lassulni a fideszes hírszolgálat, ha kínos az eredmény. A mai napig fogyasztok NER-médiát is, sajnos sokat romlott a színvonal 2010 óta, nem az ellenoldal vagy a - most már csak ügyvezető - kormánnyal szembeni kritikus hozzáállásom miatt kínos őket olvasni, hanem mert a lapjaik egyre inkább olyanok, mintha kinyomtatnák Menczer Tamást. És úgy tűnik, hogy buborékba zárták saját magukat, elhitték, hogy ez működik, van sajtójuk. Mondhatni, bedőltek a balliberális trükknek, hogy a NER felé lejt a médiapálya. Nem kiegyensúlyozott, az biztos, de az eredmény az lett, hogy nem csak a tényleges olvasottságuk, nézettségük vitatható (a kommentek száma Facebookon kínosan alacsony sokuk cikkei alatt), de alapvetően inkább viccnek számítanak. A saját híveik kénytelenek a másik oldalhoz (is) fordulni, a túlonnani olvasók számára pedig csak propagandisták. Hát igen, ha valahol a propagandaszövegek adják a belpolitikailag releváns nagyját, az az. Nehéz őket sajnálni, és valljuk be, a saját, azaz NMHH adataiból tudjuk, hogy a Mi Hazánkat következetesen jobban elhallgatták ők is, mint a DK-t. (Ez ezentúl e jeles szerkesztőségek prosperálása esetén is nehéz lesz, hiszen a DK már végstádiumos, egyelőre nem tudni, akad-e ügyeletes Gyurcsány-[ex]családtag bejelentkezni az élére, de ennyire talán még arrafelé sem mazochisták. És már Orbánnak sincs rájuk szüksége, ez a lemez szerencsére lejárt.)

Nyilván nem lehet elmenni az internet elterjedése, a szociális média, az új szavazók belépése és a Facebook-használó nagymamák mellett. Megváltozott a média, amellyel a fideszesen kínos álfiatalkodás nem tudott, a Facebook politikai hirdetéseinek korlátozása pedig visszavágta a lehetőségeiket. Ugyanakkor amennyire fontosnak tartom a közösségi platformok és az algoritmusok szerepét (lásd akár a cenzúrát is, mint Toroczkai letiltása, elérhetőségek lecsavarása, hogy a Kuruc.info lehetőségeinek korlátozásáról ne is beszéljünk), a Megafon esetében hajlamos vagyok azt hinni, hogy inkább spórolásra volt ez jó, hiszen a komolyan vehetetlenség határát sosem súrolták - mármint a valóságon túli oldalról. Persze biztos vagyok abban, hogy Bohár Dánielnek vagy Trombitás Kristóf Keresztélynek (megfelelő emberek, a megfelelő áljobboldali helyen!) is megvan a maga rajongótábora, csak félek, hogy nem megölelni akarnák őket, ha beléjük futnának. Nem mondom, nyilván vannak, akikhez így jutottak el (bár pont ezekkel...), és vannak, akikkel rezonáltak, de a költségekhez képest meggyőződésem, hogy vittek is sokat. (Ismerjük a túloldali nácizás mókássá és kontraproduktívvá válását is, van, amikor egy ponton túl nem működik a sulykolás.)

Debilokrácia

Természetesen a tömegek nem közjogi kérdések miatt váltanak elsősorban kormányt, és nem is azért, mert az analfabéta fideszeseknek nem erősségük az újságírás, de az nyilvánvalóan árt, ha a saját magad által létrehozott, támadási felületet kínáló rendszerek (lásd balliberális média, EU) a narancsroller világ végi szakadékának tolásáig megy, akkor az visszaüt. Az egy dolog, hogy "jaj, ez így nem liberális demokrácia!", "jaj, hol a médiapluralizmus?", hanem mert a küllőt hosszú távon a saját kerekeik közé dugták be. A NER-buborékban ez jó ötletnek tűnt (ahogy Mráz Ágoston Sámuelnek is a kiváló, Fidesz-sikert kihozó módszertana), senkinek se volt annyi esze vagy bátorsága, hogy szóljon, ez nem lesz jó.

És pont ez volt a permanens kampányukkal (ideértve szinte minden kormányzati bejelentést) évek óta. A totális elszakadás a valóságtól. Lehet azt mondani, hogy "ilyen a béke", amikor a 9,5 millió magyar geopolitikusból 6-7 millió sejti, hogy arra még várni kell, és talányos módon látványosan igazuk is lett. Lehet gazdasági repülőrajtot ígérni, hetente új, helyből komolytalan, majd gyorsan megbukó számokat előadatni Nagy Mártonnal. Persze, hogy lehet, köpni, és aláállni is. Egy jó darabig tud ez működni, de a kreténség egy szintjén és dózisán túl annyira működik, mint a másodpercenként ötször ukránozás. Nagykövetek behívatása minden olyan ügyért is, amihez az adott ország kormányzatának nincs köze, de a Benes-dekrétumok ügyében vagy az 56-ot színes forradalomként lefestő orosz tankönyv ügyében lapítani. De akkor felszólalni, ha az úzvölgyi magyar temetőt meggyalázó Simionnak lehet segíteni. Ugyanakkor a A Fidesz létrehozott egy olyan narratívát, majd beleállt, ami már csak a közönség kifáradása miatt sem tudott örökké működni. De hát ők meg Sorosnál is megcsinálták ezt az érzéketlenítést: annyiszor kiáltott a kis NER-kakas Sorost, hogy sokak szemében a hírhedt "politikai filantróp" kritikája csak hiteltelenebbé vált. Soros kritikusaként ez külön fáj. És az is, hogy a valódi nemzeti erők témáit ellopva nemcsak magukat teszik így nevetségessé, de a témákat is. Ez nem segédkéz, ez ártás.

Összességében a balliberális véleményformálók által rájuk osztott Nyugat-ellenes és oroszbarát szerepet jól játszották el. És itt most nem az a kérdés, hogy ki hogyan viszonyul a Nyugathoz vagy az oroszokhoz, nem érdemes kritika nélkül nyelni a nyugati fősodrat szavait, de az ukrán vagy orosz Pravdáét sem (az utóbbi nemrég aggódni kezdett, remélem, a szerzőnek és a szerkesztőnek nincs ablaka). Hanem hogy debil primadonnaként ráerősíteni a vádakra jó ötlet-e. Különösen olyan témákban, amelyekben a korábbiakhoz képest nincs egyértelmű többségük. Ha eközben a magyar érdekekért a barátinak minősített államokkal szemben nem konfrontálódunk, sem a választók előtt nem lesz hiteles a kárpátaljai magyarok kapcsán zajló kommunikáció, sem a nemzetközi partnerek előtt. Ez a kormány és az ügy gyengítése. Jelenleg nem úgy fest, hogy megérte.

A hiba hiba hátán, a fura módon kikerülő felvételek, az elkerülő kiugró "hősök" szerepe persze ebben is megkerülhetetlen. Lehet mindez médiatrükk, külföldi beavatkozás - miközben Washingtonnal, Moszkvával, Tel-Avivval és Pekinggel is jó a viszony. Persze, ahogy céloztam rá, nyugat-európai szakszolgálati közreműködés nélkül aligha látnánk bele Orbán kisegér és Szijjártó oroszokkal beszélgetésébe annyira, mint nélkülük. Volt bőven kinek besegítenie, hosszan lehetne értekezni róla, hogy ezért, illetve ez ellen csúcsdiplomatánk mennyit tett.

De ne legyünk igazságtalanok, a Fidesz-kormányzat sok minden mást is csinált kellően átlátszóan, ha nem is az üvegzsebes értelemben. Beszélhetünk a végrehajtómaffia melletti kiállásukról (és velük üzletelésbe keveredésről), akik ellen Toroczkaiék sokat dolgoztak. A Fidesz szépen leszavazta a végrehajtások nonprofittá tételét, Schadl Györgyöt pedig kiengedték, hogy kereshesse tovább számolatlanul a pénzt, Völner Pálnak még kevesebb kellemetlenség jutott. Ez csak egy ügy a sok közül, egy országban, ahol Mészáros Lőrinc-szintű géniuszok híznak éves szinten százmilliárdokkal, a miniszterelnöki vő látványos gyarapodik, és Felcsúton Ceaușescut idézően futtatnak fel bajnoki címért küzdő focicsapatot. A Magyar Nemzeti Bank kifosztása sem éppen radar alatt ment. A sok urizáló tahó NER-lovag, a kínos szellemi sötétséget képviselő "celebeik" és a legsötétebb cigány "idoljaik" már csak a feketecseresznye a torta habján.

Tény, nem csak a magyar jelenünk (közelmúltunk?) szürreális. Olyan időket élünk, ahol a "világ első számú vezetőjeként" Donald Trump és Joe Biden válthatja egymást, és a nyugat-európai vezetők között is akad jó pár, akikre nem bíznám rá egy másodikos leckéjét. Az agyzsibbasztó őrületbe belesüppedő Fideszből kisarjadzó Tisza győzelmi története is finoman szólva sajátos, sok harcunk lesz velük is. Dicsérhetném is bizonyos intézkedései miatt az Orbán-kormányt (kettős állampolgárság), nem volt minden elvetendő (rengeteg hiba és bűn is kimaradt), de egy teljes mérleg megírásához túl szűkös lenne egy írás kerete, főleg egy olyané, amelyet az érdekel, hogy mára mi maradt belőle, és - egyebek mellett - miért kellett elbuknia. Egy dologban biztos vagyok mégis, a (régi) NER-t siratni nem tudom, sem könnyes szemmel sikertörténetként visszagondolni a jobboldaliságot hamis gúnyájában lejárató évekre. Ha nagyobb rossz jön, ha nem. Bízom benne, hogy előbb vagy utóbb, de a mi hazánkban még eljön a mi időnk.

Menyhért Ágoston - Kuruc.info