Nagy-Britannia – gondoljunk csak az isztambuli tárgyalások zátonyra futtatására, vagy a Kirilo Budanovéknak nyújtott közvetlen titkosszolgálati segítségre egyes diverzánsakciók kivitelezésében, most pedig a „hajlandók” koalíciójának a szervezésére – kezdettől fogva kiemelt szerepet játszik az ukrajnai háború eszkalálódásában. Ezt a feltűnő aktivitást magyarázza, hogy a britek a brexit után sem szeretnék feladni európai befolyásukat, és Ukrajnán keresztül is igazolni próbálják birodalmi ambícióikat és erejüket.

Fotó: Prospect Magazine

Nem mondunk újat azzal, hogy Ukrajna jelenleg a globális erőátrendeződés, az új világrend formálódásának kiemelt terepe, egyben eszköze. A proxyháború egyik főszereplőjeként az Egyesült Államok előbb Moszkva 2021 végén az európai biztonságpolitikai struktúra újratárgyalására tett ajánlatának/ultimátumának lesöprésével, majd 2022 áprilisában az orosz-ukrán béketárgyalások leállításával finoman szólva sem tett meg mindent a háború kitörésének megakadályozására, majd leállítására. Ezzel a célja az Oroszország meggyengítése, ezen és a kereskedelmi útvonalak blokkolásán keresztül az ezt megelőző években Moszkvához közel került Peking globális előretörésének lassítása, megállítása volt. Oroszország a rá nehezedő nyomás és ennek következtében a befolyásának a visszaszorulása szempontjából a 24. órában indított invázióval ezt a trendet igyekezett megtörni.

Az Európai Unió sokáig Amerika vazallusaként segítette Washington törekvéseit, majd a Donald Trump visszatérésével bekövetkezett transzatlanti törés és a Moszkvával szembeni bizalmatlanság hatására úgy látja garantálva saját biztonságát, ha a Fehér Házzal is szembe menve Ukrajnában köti le és gyengíti továbbra is Oroszországot. Ez ugyanis olcsóbb, mint Norvégiától Törökországig védeni a határokat Legalábbis ez tűnik az egyetlen észszerű magyarázatnak Kijev további pénzügyi és fegyveres támogatására, majd felgyorsított integrációjára.

E háború farvizén persze az egyes európai hatalmak is játsszák a maguk kis játékát. A Németország mélyrepülésével támadt vákuumot Párizs igyekszik kihasználni arra, hogy összefogja a tagországokat, így az Európai Unió élére álljon. A „hajlandóak” csoportjának másik motorja, Nagy-Britannia motivációi ennél is globálisabbak. London sok tekintetben még mindig birodalomként próbál viselkedni, vagy legalábbis visszaszerezni valamit egykori befolyásából, amely a brexittel tovább gyengült. A kilépést mára megbánó britek azonban nem akarják feladni európai pozícióikat, így az elmúlt években látványosan megnövelték az aktivitásukat a kontinensen. Különösen annak keleti perifériáján, így London az ukrajnai háború egyik fő aktorává vált.

Boris Johnsontól Keir Starmerig konszenzus van abban, hogy az Ukrajnában dúló háborút kihasználják a brit pozíciók erősítésére.

Ennek jegyében az ukrán elitben az amerikaiak mellett a briteknek vannak saját emberei, és az események alakításában is e két ország járt a nyugati blokkban az élen. Eleinte a szerepeket részben leosztva meglehetős összhangban lépett fel az angolszász tengely, ez a harmónia azonban Trump visszatérésével végleg megtörni látszik. De a nagy egység mögött Párizzsal vagy Berlinnel ellentétben a britek valójában kezdettől a saját játékukat játszották. Egészen odáig, hogy jelenleg London tűnik a leginkább érdekeltnek abban, hogy az Egyesült Államokat ne engedje kiszállni a háborúból, az Európai Uniót pedig mindinkább belehúzza az Oroszországgal szembeni konfliktusba. A brexit után a britek egyre hangsúlyosabban megjelentek Ukrajnában, és ez szép lassan megváltoztatta a status quót is. Egyre több szó esett a Krím félsziget hovatartozásáról, és gyengült a minszki megállapodásokat garantáló német-francia tengely narratívája. A háború kirobbanásakor ez a brit aktivitás turbófokozatba kapcsolt, London ugyanis meglátta az ukrajnai konfliktusban a lehetőséget arra, hogy a birodalmi aktivitás és a befolyás erősítése jegyében itt konfrontálódjanak történelmi ellenfelükkel, Oroszországgal. Látványos példája ennek, hogy az isztambuli tárgyalások közepette egy titkos lengyel és egy kevésbé titkos amerikai küldöttséggel párhuzamosan Boris Johnson is gyorsan elrohant Kijevbe, hogy a háború folytatása biztassa, és a támogatásáról biztosítsa Zelenszkijt.

S hogy ez mennyire így van, azt a világhálón terjedő dokumentumok is igazolják.

Egyik legutóbbi írásában Kit Klarenberg foglalkozott részletesen azzal a GreyZone portálon, hogy Nagy-Britannia már a háború kirobbanásának első napjaiban kidolgozta azt a stratégiát, amelynek lényege, hogy minél több országot vonjon be a konfliktusba. A portál által megszerzett, kiszivárgott dokumentumok feltárták egy brit katonai-hírszerzési akció létezését, amely az ukrajnai proxyháború kezdete óta azt tervezte, hogy „mindenáron” meghosszabbítja a konfliktust. Az Alchemy (Alkímia) projekt néven ismert titkos sejtet a brit védelmi minisztérium felügyelete alatt hívták össze, és egy magas rangú altábornagy, Charlie Stickland felügyelte.

Az Alkimia Projekt egy sor rendkívül agresszív tervet terjesztett elő, a kibertámadásoktól kezdve a <diszkrét műveleteken> át a nyílt terrorizmusig, a cél pedig egyértelműen Ukrajna <harcban tartása> volt. Még arra is figyeltek, hogy az ezt zavaró médiumokat ellehetetlenítsék.

E napvilágra került terveket az idő később több ponton is igazolta. Emlékezzünk csak arra, hogy London járt az élen abban, hogy Kijev szabotálja az isztambuli tárgyalásokat, majd Volodimir Zelenszkijjel törvénybe foglaltatták a párbeszéd tiltását Moszkvával. A brit felderítés közben kidolgozta a Kercsi-híd felrobbantásának a tervét, és az információs térben nagyot „durranó” krími és oroszországi diverzánsakciókat is. De említhetnénk azt is, hogy Starmerék egyébként a parlament megkérdezése nélkül sürgették a Storm Shadow rakéták használatának engedélyezését Ukrajnának orosz mélységi célpontok ellen.

Oroszország és az orosz hatalom azonban nem omlott össze, és a brit birodalom csillaga sem csillog fényesebben. Jelenleg a fő kérdés az, hogy London kész-e szembemenni a fent említett terveket teljesen romba döntő új amerikai hatalommal. Vállalják-e annak a kockázatát, hogy Trump elképzeléseinek sikere esetén Zelenszkij és köre az elszámoltatástól tartva kétségbeesésében kitálal a britek mozgásáról is.

Keir Starmer munkáspárti kormányának azzal is számolnia kell, hogy a béketeremtésben érdekelt Donald Trump és köre mindent megtesz majd annak érdekében, hogy semlegesítse a brit zavarórepüléseket.

Elon Musk beavatkozása a brit belpolitikába egyértelmű figyelmeztetés, és azt jelzi, hogy Washington adott esetben Starmer megbuktatásától sem riad vissza. Musk odáig ment, hogy 206 milliós követő táborával közölte az X-en, hogy Nagy-Britannia következő miniszterelnöke Nigel Farage lesz, és erre kész akár 100 millió dollárt is áldozni. Ebben a kontextusban érdemes megemlíteni, hogy Trump kiváló viszonyt ápol a Farage-zsal, akinek pártja, a Reform a legutóbbi parlamenti választásokon 14 százalékot szerzett, a választási rendszer miatt azonban ez csupán öt mandátumot jelentett. Előretörése azonban egyértelmű.

Egy biztos, az egyesek által London minden ellenkezése ellenére az Egyesült Államok 51. államának csúfolt Nagy-Britannia túlzott önállóskodását, és nyílt szembefordulását az amerikai érdekekkel a Fehér Ház nem nézi jó szemmel.

Stier Gábor - Moszkva tér