Pontosan egy évvel ezelőtt, 2023. október 7-én robbant ki az a konfliktussorozat, amely az utóbbi 365 napban nemhogy csitult volna, hanem eszkalálódott. Ennek fő, és igazából egyetlen oka az izraeli terrorgépezet, azonban a világ ezt nem feltétlenül így látja, illetve akik így látják sem feltétlenül egységesek, a világnézeti különbségekről nem is beszélve. Mivel azonban a háború kirobbanásának idején is írtam egy publicisztikát a történtekről, úgy ezt egy év távlatából sem szeretném megspórolni.

Fotó: Yousef Mohammed/Flash90

Az elmúlt egy évben portálunk beszámolt a közel-keleti háború minden fontosabb eseményéről, sőt, olyan extra hírekről, információkról is, melyeket a filoszemita fősodratú média tudatosan elhallgat(ott). Ezenkívül pedig számos publicisztika is jelent meg a háborúval kapcsolatban, természetesen szintén nem a mainstream felfogása szerint. 2023 októbere óta azt tapasztaltam – személyesen is – hogy az emberek egyre szélesebb körben kíváncsiak ezekre az alternatív hírforrásokra, és jobban átlátnak a zsidó szemfényvesztésen, mint 15-20 évvel ezelőtt. Ebben pedig egyértelmű szerepe van a tavaly ilyenkor kirobbant háborúnak.

2023. október 7-én a Hamász támadást indított Izrael ellen, mely javarészt rakétatámadásokban és határ menti települések, bázisok lerohanásában merült ki. Túszokat is ejtettek, mely fogalom a zsidó szótárban azóta legalább akkora mágiával bír, mint a holokauszt, legalábbis az izraeli terrorgépezet, ha elkövet valami emberiségellenes bűncselekményt, azt mindig a „túszok kiszabadításával” és a „terrorizmus felszámolásával” hozza összefüggésbe. A Hamász elleni harc, illetve a Közel-Keleten fellelhető, Izraelt bíráló erők megtámadása vált a 21. század első felének zsidó szenvedéstörténetévé, mely valamilyen szinten, ha nem is helyébe lépett a holokausztnak, de kiegészült vele, hiszen mindkettő esetében antiszemitizmust kiáltanak a zsidók mint origót.

Erre a szenvedéstörténetre felfűzve pedig – nézetük szerint –, bármit megtehetnek, a gój élete amúgy sem sokat számít. Így kergették háborúba a palesztinok után Libanont, bombázzák Szíriát, támadják a húszikat, provokálják Iránt, nagyot lendítve ezzel a harmadik világháború kapuja felé.

A közel-keleti konfliktus eszkalálódását természetesen mi innen, Európából kísérjük figyelemmel, akárcsak - életterünkből adódóan - az európai politika hozzáállását is. Ami a háborúhoz való hozzáállást illeti, egy év alatt odáig jutottunk (vagyis inkább körbeértünk), hogy kontinensünkön két fő csapásirány létezik, mindkettő drasztikusan magán viseli az agymosottság komoly tüneteit, melyet éppen a zsidó aknamunkának „köszönhetünk”. Lássuk ezeket:

1. Az első halmaz természetesen azokból a kritikai érzék nélküli bábfigurákból áll, akik még azt is megengednék Izraelnek, hogy mindenki mást kiirtsanak a Közel-Keleten, természetesen csakis „önvédelemből”. Az antiszemitizmus ellen természetesen „zéró tolerancia” van érvényben, mellyel kérkedni is szeretnek – mondjuk ez közös a másik halmazzal. Izraelt persze soha nem kritizálják, a manapság egyre népszerűbb kétállami megoldásról hallani sem akarnak, a Hamász és a Hezbollah pedig természetesen „terrorista alakulat”, olyan szervezetekkel mossák őket egybe, mint például az Iszlám Állam. A Fidesz is ide tartozik, így hazánk hivatalos álláspontja is ebbe a csoportba sorolható.

2. A másik halmazba azok a politikai erők tartoznak, akiknél ugyanúgy tabu az antiszemitizmus, viszont helyenként, ha elfúló hangon is, de merik kritikával illetni Izraelt. Ezek az erőtlen próbálkozások inkább szánalomra méltóak, semmint becsülendők, hiszen az „Izrael ne gyilkoljon civileket” üres lózungon túl maximum a „kétállami megoldás” frázisát pufogtatják, mely így önmagában szintén csak üres szócsépélés, és nem határoz meg szilárd sarokpontokat. Az ájrópér világ eme halmazában a Hamász és a Hezbollah szintén „terrorszervezetnek” minősül, és ha Izraelt kritizálják is néha, a fő eszkalációért mindig Iránt hibáztatják.

Gondolhatjuk tehát, hogy 2023. október 7-e milyen narratívával vonult be a fősodratú európai politika tudatába. Ha nem tudjuk, nézzük meg ezt a három nyilatkozatot tegnapról, a Hamász általi támadás előestéjéről.

Scholz kancellár a „tűzszünetet” és a „civilek védelmét” mantrázta, 90%-ban mégis az antiszemitizmust ostorozta, és az izraeli túszokkal volt elfoglalva, meg persze azzal, hogy Németországban a zsidók teljes biztonságot és szolidaritást élveznek. A „további eszkaláció megakadályozását”, a tűzszünetet és a civilek védelmét pedig valószínűleg csak azért hozta fel, mert ekkora tömegmészárlásnál már muszáj volt.

A brit miniszterelnök a The Sunday Times olvasóit örvendeztette meg egy dolgozattal, a már ezerszer elsütött „kétállami megoldás” mantrázása mellett természetesen Iránt kezdte bírálni, a „biztonság megteremtése” mellett pedig fontosnak tartotta leírni, hogy „ki kell állni Izrael mellett az iráni agresszió nyomán”, ami, ismerve a tényeket, enyhén szólva is röhejes.

Végül pedig Ursula von der Leyen sem tért el a sormintától, az izraeli népirtásokat meg sem említve mindenért a Hamászt tette felelőssé (a palesztinok halálálért is), valamint fokozott harcot hirdetett az egyre több „antiszemita incidens” ellen.

Lényegében tehát semmi különbség nincsen e két fősodratú európai irányvonal között, csupán annyi, hogy az egyik néha ellő egy-egy frázist a „kétállamiságról”, de a fő célkitűzés még mindig Izrael védelme (Iránnal szemben) és a zéró tolerancia az antiszemitizmus minden formájával szemben.

De kik is alkotják az antiszemitizmus magvát manapság? Van néhány gondolatszál, melyek nem feltétlenül öregedtek jól az egy évvel ezelőtti publicisztikámban (erről majd mindjárt), ami egyrészt egy ilyen aktuális, folyamatosan alakuló és változó téma kapcsán szerintem valahol természetes is, másrészt pedig erre a kérdésre viszont biztos választ találunk benne.

Így fogalmaztam egy évvel ezelőtt:

„Nyugat-Európában pedig ismét felhangzanak az antiszemita rigmusok, a „mocskos zsidók” kiáltások, csak javarészt már nem azok szájából, akik a kontinenst eredetileg lakják. Ez azért különösen tragikomikus, mert az 1945 utáni világ által darabjaira vert Európa sorsát éppen az a nép alkotta meg, amelyet most az általuk – és európai szövetségeseik által – idecitált idegenek utálnak és gyűlölnek. Így a zsidóság az általuk üldözött antiszemitizmust nem szüntette meg, csak a gyűlölt, öntudatos európait és annak következetes, ám az arabokhoz képest kulturált és cizellált antiszemitizmusát lecserélte valami sokkal vadabbra és ösztönösebbre. Ezt a folyamatot az európai leépülés miatt a mindenkori szélsőjobboldal jobbára már csak a pálya széléről nézi, átadva a helyét valami egészen másnak. Egy valami azonban láthatólag örök: a zsidók elleni ellenszenv.”

Úgy gondolom, hogy az európai politikacsinálók nyilatkozatait is figyelembe véve ez a gondolat legalább annyira aktuális, mint volt. Miközben a világhódítók által kiherélt Európának lényegében nincs önálló akarata, az antiszemitizmus és az Izrael-bírálat európai motorja az a néptömeg, mely pont a „nyitott határok” hamis elve mentén került ide. De persze mindennek van határa! Valamit nekik sem szabad, így az európai politikai mainstream előbb fog velük szembemenni, mint a zsidósággal. Mindez pedig jól szemlélteti, kik is ennek a kontinensnek a valódi urai. Európai szemszögből viszont mindez azt is jelenti, hogy az őshonos nemzetek még mindig csupán egy kis százaléka lát át a zsidó szemfényvesztésen és hatalmi machinációkon. Pedig, ha valami úgy igazán hiányzik az európai szellemi és fizikai önvédelem síkjáról, akkor az az európai műveltséggel átitatott, éleslátású antiszemitizmus, melynek képviselői között bőven akadnak olyanok, akik az elmúlt évszázadokban kontinensünk szellemi elitjéhez tartoztak, legyen szó politikáról, irodalomról, költészetről, filozófiáról, művészetekről stb.

Átlátni „Isten ajándékainak” hatalmi machinációin egyébként nem könnyű feladat, sokszor még azoknak sem, akik igyekeznek a függöny mögé nézni. Visszautalva a publicisztikámra, egy ilyen momentumot az is tartalmaz, hiszen ekkor még egyikünk sem tudhatta, hogy a Hamász által tömegesen bántalmazott izraeli csecsemők története is az izraeli hasbara része volt (ez persze nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem történhettek ilyen esetek). Ezt egyébként tárgyalják egy portálunkon magyarul is olvasható Hamász-kiadványban, illetve emlékeim szerint a közel-keleti helyzetet legvilágosabban átlátó Hering József kollégánk is írt róla, ezt az írást viszont most nem találtam meg, ezúton is elnézést kérek, ha esetleg tévedtem, és nem született ilyen írása.

Összességében elmondható, hogy az elmúlt egy évben Izrael maga alatt vágta a fát, hiszen a növekvő antiszemitizmus jól jelzi, emberek egyre szélesebb tömege lát át azon a beteges (és ami a legfontosabb: alaptalan) felsőbbrendűség-tudaton, mely „Isten ajándékait” gonosz tettekre sarkallja. Ugyanakkor a legfontosabb, hogy ez kevésbé érvényes az európai emberekre, a politikai fősodratban pedig nem történt semmilyen számottevő változás. Különbség maximum abban van, hogy az egyes fő politikai szereplők és erők milyen mértékben állnak Izrael és a zsidóság befolyása alatt, elpufogtatnak-e olyan kifejezéseket, mint a „civilek védelme”, a „kétállami megoldás”, vagy „az eszkaláció elkerülése”, melyek pontosan annyira megfoghatatlanok a légüres térben, ahogy elsőre hangzanak, főleg, hogy gyakorlati lépés sosincs mögötte. Egyszerűbben fogalmazva, a fősodrat pontosan olyan egységes, mint ahogyan az egy évvel ezelőtt volt, és maximum a „rossz vagy rosszabb” tengelyen értelmezhetőek. Hogy példát is mondjak: hallottunk már valaha egyetlen konkrétumot vezető európai politikustól, mit értenek kétállami megoldás alatt?

Végezetül pedig kimondhatjuk azt is, hogy a jelenlegi (európai és amerikai) politikai légkör alkalmatlan arra, hogy tartós békét teremtsen a Közel-Keleten. Ahhoz egy gyökeresen más felfogás és nézőpont szükséges, teljesen más szereplőkkel, politikai erőkkel és célokkal. Hogy a konkrétan érintett államok pedig mit kezdenek egymással a Közel-Keleten, az korunk egyik legizgalmasabb kérdése, már csak azért is, mert ezek befolyásolhatják az európai folyamatokat is.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info