Ahogy Magyarországon a skót vagy zsidó viccek terjedtek el jobbára a humormagazinokban, vagy a köznapi beszédben, úgy Amerikában a lengyelekkel kapcsolatos „polák” viccek találhatók meg széleskörűen. Ezekben a „polák” humorokban elsősorban szegény lengyelek észbeli képességeit kezdi ki az amerikai közvélemény. Ezen viccek szerint a lengyelek nehezen tanulnak, későn reagálnak, könnyen felejtik el a múltat, szalmaláng természetűek. Bár a nemzetközi IQ-kutatások az együgyűséget nem támasztják alá, de azt viszont egyre inkább igazolódni látom, hogy nem tanulnak a múltjukból.
Annak idején sem számíthattak túlságosan a Nyugatra, és végül a szovjetek örömére módosították a határokat
Sok kétkedővel ellentétben én úgy gondolom, hogy igenis létezik lengyel–magyar barátság, ami bizonyos történelmi szituációkban számos alkalommal megjelent. Néha bántottuk is egymást, de csak nagyon ritkán, és akkor sem jóvátehetetlenül – a baráti gesztusok száma és minősége messze felülmúlta a barátságtalanokét. A lényeg azonban szerintem abban az érzésben van, hogy él a közelünkben egy olyan náció, amelytől nem kell örökké tartanunk, akiktől bizonyos szituációkban együttérzést vagy akár segítséget is várhatunk. Ritka dolog az ilyesmi az egymásra fenekedő szomszédok által uralt Európában.
Most azonban egy olyan szituációt produkált az élet, amely próbára teszi a jó viszonyt. A lengyelek egyre lelkesebben lovalják bele magukat egy olyan szeretetteljes bajtársi érzésbe az amerikaiakkal, melynek az égvilágon semmi köze sem a realitásokhoz, sem a kölcsönösséghez. Úgy érzik, hogy a mostani világpolitikai helyzetben újra manifesztálódik a nagy lengyel nemzeti küldetés: megszabadítani a világot az oroszoktól. Szeretnének valami nagyon nagy jót tenni, beleszólni a világ sorsába nagyobb mértékben, mint ahogy az a nagyságrendjük szerint megilletné őket, közép- vagy akár nagyhatalomként. És úgy gondolják, hogy ebben a küldetésben mindhalálig tartó bajtársra leltek az amerikaiakban. Hát az ő, mármint a lengyelek haláláig biztosan. Az a bizonyos lengyel szalmaláng természet most óriási hőfokon ég, elfeledkezve mindarról, hogy az összes szenny, ami ellen azt megelőzően harcoltak (eladósodás, LMBTQ, gender, neoliberalizmus, keresztényellenesség) végső forrása ugyanaz az ország, mint amelyiknek most kritikátlanul a karjába vetik magukat. Óriási, túláradó lelkesedésükben most azok nyakába borulnak, akiktől a legjobban tartózkodniuk kellene.
A lengyel értelmetlenséget csak a kis balti országok „veszettsége” múlja felül. Úgy gondolom, hogy értem az ő több évszázados letaposottságukat, megalázottságukat, de ez még nem lehet ok arra, hogy fejjel rohanjanak a falnak. Szerintem csak kevés választja el az oroszokat attól, hogy dühből odacsapjanak (NATO ide vagy oda) a letteknek, litvánoknak, észteknek. Ezek ráadásul egy olyan reménytelen harapófogóban vannak földrajzilag, hogy mire az első NATO-katona a közelükbe érhetne segítségül, addigra már az egész társaság rég Nyugat-Szibéria fogolytáboraiban kártyacsatázna.
A második világháborúban cinikusan fogalmazva a lengyelek „négyes szívatóra” voltak rakva. Először fű-fa be volt ígérve nekik egy katonai biankó csekkel kombinálva, miszerint, ha a Nyugattal tartanak, akkor meg lesznek védve mindenféle náci és orosz veszélytől, függetlenül attól, hogy ők támadnak vagy őket támadják. Amikor aztán bekövetkezett a náci és a szovjet támadás, akkor pedig nem értették, hogy miért nem jönnek az angolok, vagy a franciák. A Zongorista című filmben jól érzékeltetik ezt a reménytelen várakozást. Ezután a kedves angolszászok a másik oldalról bevonuló szovjeteknek még hadat sem üzentek! Második felvonásban a nyugatiak éppúgy eladták őket a szovjeteknek, ahogy minket, mivel Sztálinnak Kelet-Európa kellett. Harmadikként nem segítették kétségbeesett felkeléseiket, majd a háború után politikai cserbenhagyásként eltűrték a lengyel polgári világ teljes felszámolását. Negyedik szívatóként a békeszerződésekben ők ugyanazt kapták győztesként, mint amit mi vesztesként. Ráadásul az országot eltolták nyugat felé, de jelentősen csökkent területtel. Ezek után egy közepesnél erősebb önérzettel rendelkező nép háromszáz évig rá sem nézne az angolszászokra öklendezés nélkül.
Ehhez képest mostani találkozójukon Morawiecki elnök olyan túláradó szeretettel nézte Kamala Harrist (pontosabban kancsalsága okán a sarokban levő pókokat) hogy ez az együgyű neobolsevik némber egy méter szélesen mosolygott vissza rá, és úgy gondolta, hogy innentől kezdve most már együtt folytatják az osztályharcot. A Love Story óta nem láttam ilyen romantikus egymásra találást.
Szegény lengyelek még azt sem figyelték meg, hogy Romániában mi történt. A drága jenkik először telepakolják az országot amerikai támaszpontokkal és katonákkal, akik nagyon kedvesek és nem zavarnak senkit. Ezután apróbb szívességeket tesznek, majd pedig a demokráciát erősítendő létrehoznak korrupcióellenes bíróságot és ügyészséget (külön testületként közülük a korrupcióllenes ügyészséget hozták létre erre a célra, ami üdvözlendő, de politikai érdekek mentén felhasználható, többek között magyarok ellen is – a szerk.). De természetesen csak helyi demokratákból. Aztán ezek a korrupcióellenes szervezetek kezdik kiszelektálni a közéletből a konzervatív politikusokat, mondván, hogy jobban működjenek a fékek és az ellensúlyok. A végén majd Morawiecki úr egy cellában fog morfondírozni Kaczynski kollégával arról, hogy vajon miért is csukták le őket két guriga trappista sajt miatt.
És a végén, ha forró lesz a talaj, akkor a jenkik elég gyorsan össze tudnak pakolni, és eltűnni. Talán most még jobban is fog nekik ez sikerülni, mint legutóbb Afganisztánban.
És szegény polákoknak az újra bevonuló orosz csapatokat nézve talán eszébe sem fog jutni, hogy nem először látnak ilyet…
Szende Péter – Kuruc.info
