Amikor a történelem aspektusait ábrázoljuk, az eseményeket leírjuk vagy élő szóban elmeséljük, azt az esetek többségében jól körülhatárolható, ismétlődő módszerek segítségével tesszük. Építhetünk a középpontba egy-egy híres személyt, világnézeteket, gazdasági kérdéseket, a technika fejlődését, stb.-stb. A mainstream történetírás sajátja, hogy apró, a nagy egész szempontjából látszólag jelentéktelen eseményeket vagy meg sem említ, vagy nem kezeli őket megfelelő súllyal, pedig a végeredményt tekintve nagyon is fontosak. Ez a jelenség személyek esetében is megfigyelhető, akik habár nem írták bele magukat a történelemkönyvbe évtizedeken átívelő munkásságukkal, vagy egy-egy olyan tettel, amelyet kiemelt helyen őrzött meg az utókor, a történelem zúgó kerekét mégis befolyásolták pillanatnyi döntéseikkel, cselekedetükkel.
A magyar történelemben is találhatóak ilyen alakok (sokaknak a neve sem maradt fenn), sőt, akkora az igény rá, hogy még akkor is kreáltak ilyeneket, ha nem is léteztek, így például Dugovics Tituszt, akiről már szó esett egy korábbi epizódban. A most következő személy Dugoviccsal ellentétben létező volt, s bár a magyar emberek jelentős része nyilvánvalóan nem ismeri, egyetlen tettével megváltoztatta a magyar történelmet. Azonban sok sorstársával szemben neve fennmaradt, így hőstettét is elmesélhetjük.
Hédervári Dezső Hédervári Dénes fiaként látta meg a napvilágot ismeretlen évben, ismeretlen településen. A család Károly Róbert híve volt a magyar történelem egy igen viharos időszakában. Károly Róbert már megszilárdult országlása idején Dezső országbíró volt 1322 és 1327 között, illetőleg 1326 és 1330 Sopron vármegyei főispán és világosvári várnagy.
Az Árpád-ház 1301-es férfiágon való kihalása után a Magyar Királyságra rázúduló általános káosz nem csak magát az államot gyengítette, de lehetőséget teremtett arra, hogy a haszonleső főurak – kvázi kiszakítva országrészeket – megbénítsák a restauráció esetén feléledő királyi hatalmat. Ezen főurak megtörése Károly Róbert erőforrásainak jelentős részét emésztette fel úgy, hogy természetesen nem ez volt az egyetlen megoldandó feladat a kiutat kereső állam életében. A belső instabilitás szükségszerűen hatással volt a környező kisebb álladalmakra is, szebb időkben a mindenkori magyar uralkodó többnyire ezek elfoglalását, vagy legalábbis egyfajta alárendelt viszony kialakítását próbálta tető alá hozni.
1316-tól – még a javában a belháborúk idején – sikerült elérni, hogy a kun (más források szerint román) származású Basarab üljön Havasalföld trónján mint a magyar király hűbérese, azonban ez a baráti viszony csak 1324-ig állt fenn. Basarab 1326-ban felbiztatta a kunokat, hogy törjenek be magyar területre, illetve befogadta a bukott tartományúr, Kán László fiait, akiket Erdélybe való betörésre ösztönzött.
Kun vagy román származás ide vagy oda, Basarab úgy viselkedett, hogy azt még a modern kori román állam is megirigyelné második világháborústól, mindenestől. Elégedetlenkedése során többször meghódolt, majd ismét fegyvert ragadott, mígnem 1330-ban Károly Róbert véglegesen ráunt és hadjáratot indított Havasalföld ellen. Visszafoglalta a Basarab által meghódított Szörényi bánságot, majd elfoglalta a havasalföldi vajda székhelyét, Argyasudvarhelyt is. A királyi sereg tovább hatolt előre a számukra ismeretlen terepen utánpótlás és élelem nélkül, így Károly Róbert fegyverszüneti egyezséget kötött Basarabbal a saját biztonságuk érdekében. A megállapodást „meglepő módon” nem tartotta be a vajda, és visszamenet az útbaigazítói november 9-én tőrbe csalták a gyanútlan királyi sereget egy szűk hegyszorosban (valószínűleg a Vöröstoronyi-szorosnál vagy a Törcsvári-szorosnál), ahol a már várakozó oláh hadsereg köveket és nyílzáport zúdított a magyarokra, akik se előre, se hátra nem tudtak mozdulni. A négy napon át tartó csatát, vagy inkább mészárlást a szakirodalom posadai csatának nevezi, amely nem a konkrét helyet jelöli, hiszen a „posada” szó szláv átvétel, amely szorost, átkelőt jelent. A helyszín lényegében másodlagos érdekesség, az egyik lényeges mondanivaló az, hogy bizony a román árulás nem ma született sportág, a másik pedig, ahogy Károly Róbert megmenekült az öldöklésből.
A posadai csata illusztrációja a Képes krónikában. A képen jól kivehetőek az íjazó, köveket dobáló vlahok, a holtak között pedig Anjou sisakdísszel az átöltözött Dezső (forrás: Wikipédia)
A királyi sereg jelentős része odaveszett számos főúrral és egyházi méltósággal egyetemben, ám részt vett a hadjáratban Hédervári Dezső is, aki páncélt cserélt a királlyal, így a hitszegők Dezsőt mészárolták le abban a hiszemben, hogy Károly Róbertet gyilkolták meg. A magyar király kizárólag ennek köszönhette az életét.
A posadai csata ábrázolása a Thuróczi-krónikában (forrás: Wikipédia)
A posadai csatát a korabeli magyar történetírás is megőrizte, az esemény – csakúgy, mint Hédervári önfeláldozása – helyet kapott a Képes krónikában és egy évszázaddal később a Thuróczi-krónikában is. A posadai csata volt Károly Róbert királyunk egyetlen komoly veresége, amely azt eredményezte, hogy a későbbiekben a magyar királyok a korábbi trendektől eltérően jóval ritkábban vezettek hadjáratot a Kárpátokon túlra.
Hédervári Dezső alakja a 19. századi romantikus nemzetfelfogást is megihlette a művészetek terén is. Molnár József 1855-ben festette meg a Dezső vitéz önfeláldozása Károly Róbertért című képét. A vászonra készült olajfestmény a Magyar Nemzeti Galériában található (forrás: Wikipédia)
Hédervári Dezső alakja továbbá – Dugovics Tituszéhoz hasonlóan – a 19. századi magyar romantikában vált ismét népszerűvé, ahol a hazaszeretetet és az önfeláldozást testesítette meg, amelyek kiválóan illettek a 19. századi magyar atmoszférához.
Emlékét és kiváló (hadi) tettét, önfeláldozását mi is megőrizzük!
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Pár korábbi rész, ha még szívesen olvasna magyar hősökről:
