Ugrás a cikkhez
Reklám

A héten Oroszország részleges mozgósítást hirdetett, amelyet annak rendje és módja szerint vegyes érzelmekkel fogadott a lakosság. Oldaltól és hozzáállástól függetlenül ezek a plusz mozgósítások sosem csengenek jól, ugyanis az adott állam meggyengülését feltételezik – joggal. Az orosz-ukrán háborúval kapcsolatos dezinformációhalmaz a hírfogyasztók jelentős részénél torz képet alakít ki a konfliktusról, s legtöbbször pontosan arról feledkeznek meg, ami az egésznek a lényege: ez egy háború, annak minden borzalmával együtt, hiába próbál showműsort csinálni belőle Zelenszkij, vagy a másik oldalon Kadirov. Mivel ők biztonságos távolságból figyelik az eseményeket, egy teljesen másik képet festenek le a háború természetéről, ami talán még nem lenne baj, elvégre sok nézőpont létezik a világon, de ezt olyan mentalitással teszik, mintha a Való Világ legújabb évadába csöppentünk volna.



Illusztráció (kép: Makszim Sipenkov / EPA / MTI)

Ramzan Kadirov a tegnapi napon úgy nyilatkozott, hogy aki kibújik az orosz mozgósítás alól az „gyáva, áruló és másodosztályú ember”. Ezzel párhuzamosan szövetségese, Vlagyimir Putyin pedig szigorította a katonai szolgálat megtagadásáért és a megadásért (!) járó büntetést. Ez lényegében azt jelenti, hogy aki nem hal meg önként és dalolva Putyin világhatalmi céljaiért, vagy éppenséggel harcol, de egy-egy kilátástalan helyzetben megadja magát, annál kérdéses, hogy valaha szabadlábra kerül-e még. Ezzel kapcsolatban megkönnyítik a külföldiek belépését a hadseregbe, egy év itt töltött szolgálatért pedig automatikusan orosz állampolgárságot kapnak (korábban Oroszország bírálta Ukrajnát azért, mert külföldi zsoldosokat is alkalmaznak a harcokban).

A mozgósításra az orosz társadalom vegyesen reagált. Vannak, akik szívesen harcolnak Putyinék hívó szavára, voltak, akik azonnal elhagyták az országot, megint mások tiltakoznak, vagy éppenséggel ilyen szürreális jeleneteket produkálnak. Könnyű lenne elítélni akármelyik általuk választott utat, ám igazságtartalma, vagy legalábbis logikája mindegyik döntésnek van.

A dolog pikantériája, hogy éppen most olvasok egy olyan könyvet, ahol az egyik fejezetben az első világháborúban dezertáló orosz katonákról esett szó. Ennek az írásnak az apropóját nem ez adta, hamarabb kezdtem írni a cikk bevezetőjét semmint kezdtem olvasni a szóban forgó fejezetet. A dezertálóknak – a könyv cselekménye szerint – elege lett a harcokból, a cárért és céljaiért való küzdelemből és haza akartak térni abba a nincstelenségbe, ahonnan jöttek, mondván nekik úgysem lesz jobb. Kiüresedett, elfáradt rendszernek tartották a monarchiát annak minden fogyatékosságával együtt. Igazuk volt, ugyanakkor sajnálatos, hogy a bolsevikok pontosan ezekre az érzelmekre játszottak rá, amikor a csalódott, kiégett embereket hamis jelszavakkal feltüzelték, így lényegében a szerencsétlen érintettek jó része cseberből vederbe esett.

Mindezt azért tartottam szükségesnek leírni, hogy a döntés sohasem olyan egyszerű, mint amilyennek kívülről látszik, ráadásul a 20. században legalább voltak eszmék, amelyek megmozgathattak és motiválhattak, ma már nincsenek ilyenek, csak önös, világhatalmi érdekek a való világtól teljesen elszigetelődött csoportosulásoktól. Putyinék esetében pedig még a honvédelemre, vagy egy honvédelmet megelőző szükségszerű csapásra sem lehet hivatkozni, amely valódi, hívó szó lehetne. A két oldalra szakadt közvélemény pedig szokás szerint a szó rossz értelmében szélsőségesen értékel: az egyik oldal szerint „aki dezertál, az internacionalista áruló, akinek nem fontos a népe, nemzete”, a másik oldalról pedig aki harcba megy, az egy „autokrata, elnyomó rezsimet segít hatalmon maradni”. Ezek a szólamok más kontextusban idehaza is ismerősek. Ahogy sokak szemében – érthetetlen módon – Orbán Viktor és a Fidesz neve összeforrt a hazaszeretettel és a jobboldalisággal, a nemzetben gondolkodó, nacionalista oroszok egy jelentős részénél a Putyin vezette hatalmi klikk egyet jelent „Oroszország Anyácskával” és a hazaszeretettel. Más alternatíva, átmenet nincs, illetve van, csak marginális.

Persze nem mindenki olyan lelkes, ha egy idegen országba kell menni harcolni, előzékenyen átengedik inkább másoknak a „lehetőséget”. Találó trollkodás volt, amikor a Kreml szóvivőjének fiát felhívta egy ál-komisszár, hogy sorkatonai szolgálatra kell jelentkeznie, az érintett pedig nem éppen Putyin-kompatibilis választ adott a tréfára. Meghagyja inkább a „háború örömét” a besorozott közembernek.

Mindezek fényében korábban azt írtam, hogy mindegyik döntésnek van igazságmagva, vagy logikája, mint ahogy azok esetében sem lehet homogén társaságról beszélni, akik azonos döntést hoztak. Akik például meg sem várják a behívót és önként jelentkeznek, vagy a behívó után szó nélkül engedelmeskednek, azoknak is lehetnek különböző motivációik. Lehetnek lelkes Putyin-támogatók, hazaszerető oroszok, akiknek az elnök céljai egyenlőek a jó, nemzeti célokkal, de cselekedhet valaki félelemből is, mert fél a büntetéstől, esetleg a családját is érintő megtorlásoktól. Fordított esetben a parancsot megtagadók, vagy az országot elhagyók lehetnek fehér lelkű, háborúellenes békegalambok, nyugatbarát liberálisok, az eseményeket semlegesen szemlélők, vagy éppenséggel olyanok, akik szeretik a hazájukat, akár még jobboldaliak is, de semmi kedvük Putyinék céljai miatt eldobni az életüket egy értelmetlen háborúban stb-stb. Önálló egyéni sorsok és motivációk, amelyek közül lehetetlen az összeset feltérképezni.

Ezen ismeretek tükrében nehéz akármelyik döntés felett pálcát törni, ugyanakkor sajnálatos, hogy két fehér nemzet – akik ráadásul testvérnépek – egymás vérét ontják önző, tisztán hatalmi érdekek mentén. A disztópikus helyzetet pedig pontosan azok fokozzák, akik ennek az egész háborúnak az „arcai”. Kadirov könnyen okoskodik Telegram-csatornáján, nem ő fog harcolni az első sorokban, tevékenysége pedig leginkább egy „háború-celebséghez” hasonlítható. Zelenszkij pedig – ha éppen nem fegyverekért sír vagy a mártírt játssza – olyan üzeneteket fogalmaz meg Oroszország felé, amelyeket nyilvánvalóan ő sem gondol komolyan. Rutinja van benne, elvégre egy zsidó színészről beszélünk.

Az (erőszakkal) történő mozgósítás egyébként sosem jelent jó kilátást annak az országnak a számára, aki ezt meglépi. Amikor Sztálin harcba hívta a „Szovjetunió fiait” (és lányait), komoly esély volt arra, hogy a tengelyhatalmak felülkerekednek a vörösökön, nem sokkal később pedig, amikor megfordult a hadiszerencse, a Harmadik Birodalom hívta életre a Volkssturmot, hogy így növeljék a bolsevikok ellen harcolók létszámát. Azonban ezek mögött a kísérletek mögött – szemben a mostaniakkal – még volt mögöttes tartalom, motiváció és tényleges, valódi tét mindkét oldalon és mindenki számára (ha más nem, akkor egyik oldalon Európa védelme, a másik oldalon meg az Európába való beözönlés végtelen lehetőségeinek tárháza), ezt még azoknak is el kell ismerni, akik nem szimpatizálnak egyik vagy másik ideológiával. Ebből 2022-re mi maradt? Egy zsidó színész, aki szívfájdalom nélkül küld halálba ezereket nyugati érdekek és a saját hatalmának megtartása miatt, másik oldalon pedig egy celebségbe áthajló, hangzatos lehetetlenségeket állító, mindenhez is értő csecsen hadúr, meg egy orosz politikai klikk, akik a kétpólusú világ szakadékainak mentén szembekerültek a Nyugattal és eltiporják azokat, akiknek nincs kedve meghalni ebben a végtelen útvesztőben.

Még csak kicsit kevesebb mint 22 év telt el ebből az évszázadból és bár való igaz, hogy ritkább a háború, mint a kegyetlen vérzivataros 20. században, de őszintén szólva vitába tudnék szállni azokkal, akik szerint a 21. század messze emberibb, emberségesebb, mint az oly sokszor szidalmazott előző. Jobban fogalmazva máshogy embertelen. Színtelen, szagtalan, érzelemmentes, céltalan. Olyan, mint egy laborban őrzött, elszigetelt, steril tárgy. Nem csoda, ha valaki nem látja értelmét annak, hogy az ezt uraló hatalmi klikkekért harcoljon, vagy rosszabb esetben haljon meg.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info





Szólj hozzá!

Friss hírek az elmúlt 24 órából