Alföldi Géza: Iskariothi

Merre bujkálsz, Iskariothi?
Csak árulónak voltál nagy legény?
Most gyere, Júdás, Krisztus a kereszten
kiszenvedett a Koponyák hegyén!
Gyere, Júdás, nézz a szemébe,
most állj elébe, ha van benned mersz!
Mikor a lélek tisztán, szabadon
körötted szárnyal, kacagj és nevess!

Tudod-e, hogy amikor kínozták,
leköpték, rúgták, nem jajgatott!
S mikor a kereszten kiszenvedett,
a mosoly a bakók arcára fagyott?…!

Gyere, Júdás, állok egy ital bort!
Részegségbe fojtsd a bánatod…
Nagy úr lettél ma, Iskariothi,
s még nagyobb leszel, ha végig vállalod!

Fürödj a hírnév napsugarában!
Légy gőgös a Mestert te adtad el!
S az árulóknak mindég jól fizet
az Írástudók és gazdag Izrael…

Felejtsd el, hogy az elárult Mester
megosztotta veled a falat kenyeret,
s bár tudta, hogy egyszer áruló leszel,
megszorongatta remegő kezed.

Tagadd meg, hogy éretted is harcolt,
hogy megpihent rajtad fénylő szeme,
s ha elűzni kértek hívő népek,
megóvott tőlük féltő keze.
Csak ne csörgesd harminc ezüstöd gőggel,
hogy az: Iskariothi Júdás vagyok!…
Te, bolond!… Senki még egy ilyen Istent
ilyen olcsón itt el nem adott!
Ülj le a győzők teli asztalához,
falj, zabálj, mit meglát csak szemed,
mert egyszer éhezve, fázva
halálba hajszol a lelkiismeret.
Ürítsd, míg győzöd, a mámor poharát,
ünnepeltesd, merre jársz, magad,
mert neked is véged, Iskariothi,
ha ennek a mámornak vége szakad.
Legyél a hős a kufárok szemében,
Írástudók közt legyél a vezér,
mert nyivákoló kutyakölyök leszel,
ha egyszer a reggel sugara elér!
Ha áruló lettél, volt hozzá erőd,
állj elő, Júdás, s álljad a sarat!
Éljél nagy vígan, Iskariothi,
mert ma még neked lehet és szabad!
A holnap úgyis a szemétre sodor,
ott rothadsz el a férgek között,
s a dögkeselyűk is undorral szállnak el
fölbomló, bűzlő holttested fölött!
Ha bátor voltál árulóvá lenni,
s nagy a szád a cimborák mögül,
gyere, Júdás, most Krisztushoz vezetlek,
s otthagylak véle kettesben egyedül.
S ott légy bátor majd, ott légy a hős,
ha halott szép arca szemedbe mered.
Ott csörgesd a harminc ezüst pénzt!
Ott szidjad, Júdás, ha majd mered!…
Merre bujkálsz, Iskariothi?…
Csak árulónak voltál nagy legény?…
Most gyere, Júdás, Krisztus a kereszten
kiszenvedett a Koponyák hegyén.

Nagypéntek van, Jézus megfeszíttetésének, kínhalálának napja. Ahogy karácsonykor is a fény majdani győzelmét ünnepeljük az egyre sötétebb és hosszabban tartó éjszaka felett, úgy nagypéntek helyét is hamarosan a feltámadás, a megújulás eszményképe veszi át. Összhangban az ébredő természettel, az egyén is új erőre kap, kivirágzik, Krisztus kereszthalálával pedig bűnbocsánatot nyer.

Valóban „csak” ennyi lenne, ilyen „egyszerű”? A megváltás, Jézus halálának, majd feltámadásának üzenete évről évre megváltja, „megújítja” az emberiséget, sokan mégsem érzik ennek jelentőségét, hovatovább az egyes társadalmak olyan elánnal gurulnak le egyre mélyebbre a lejtőn, mintha ostorral csapkodnák őket. Az ember nem érzi – kollektíven legalábbis biztosan nem – ennek a megújulásnak a jelentőségét, valódi üzenetét, hiszen maga a világ, a saját életterünk sem újul meg a környezetünkben – pozitív irányban legalábbis biztosan nem. A jó győzedelmeskedik a gonosz, a szeretet pedig a gyűlölet felett, ám ezt sem a globális állapotokon, sem a társadalmunk lelkiállapotán nem különösebben tükröződik vissza, az egyéni sorsok túlnyomó hányadáról nem is beszélve.

Ahogy haladunk előre az időben, egyre fokozottabb ütemben váltják egymást az évek, jogosan érezhetjük, hogy valamiért megszaporodott a „nagypéntekek száma” az életünkben. Az európai civilizációt az általános bizonytalanság, a frusztráltság, a perifériára való sodródás valós félelme, a gazdasági nehézségektől való rettegés, a kiüresedés érzése járja át, s egészen biztos, hogy jelenleg nincs olyan személy ma a szóban forgó élettéren belül, aki az összes probléma alól ki tudja vonni magát. Ezzel párhuzamosan pedig – törvényszerűen – a társadalmi válság mellett megjelenik az egyén válsága is, egyiket a másiktól elvonatkoztatni nem lehet. Sokan már el sem tudják képzelni, nagyjából hogyan is néz ki egy boldog élet, lélekölő munkájuknak élnek, hogy aztán aludjanak egy kicsit, majd másnap újrakezdjék a mókuskerék hajtását. Az emberi kapcsolatok nagy része kiüresedik, jelentéktelenné válik, sokan az alapvető kommunikációra is képtelenek, Messengeren, szöveges üzenetek formájában bonyolítunk le olyan beszélgetéseket is, amelyeket egyáltalán nem ott kellene, ami eddig érték volt, elértéktelenedik, ami pedig értéktelen vagy egyenesen bűn, az felmagasztalást nyer. A sort még folytathatnánk.

Egyszerűbben szólva, eléggé nehéz úgy A nagypéntektől megnyilvánulni, ha a tönk szélére sodródott európai társadalom lassan mind a 365 napja nagypéntekekből áll. Alföldi Géza, a magyarság egyik legnagyszerűbb és méltatlan módon feledésbe merült költője rendhagyó és hiánypótló verset írt, mikor Krisztus helyett Júdást helyezte művének középpontjába. Júdás ugyanis sok olyan utálatos tulajdonságot megtestesít, amely jelen korunkat is jellemzi, s amelyek bizonyos esetekben lassan már pozitívumnak számítanak ebben a magából kifordult világban. Júdás azonban elnyerte méltó büntetését, ahogy mi is próbáljuk hinni, sorsunk és életünk egyszer jobbra fordul majd. Hitünket pedig az emberből talán egyetlen kiirthatatlan érzés, a Csokonai Vitéz Mihály által „csalfának” és „vaknak” jellemzett remény táplálja.

Minthogy Krisztus kereszthalála is törvényszerű volt, hiszen így váltotta meg az emberiséget és tette a keresztény vallást azzá, ami, úgy a természet ébredése sem vonatkoztatható el a megváltástól, lelki megújulásunktól. Szimbolizmusa, az általa teremtett atmoszféra még ebben az egyre tökéletlenebb világban is több fényt s talán egy kis reményt csempész az emberi lelkekbe. Persze csak akkor, ha a szürke hétköznapok zivatarában, háttérbe szorítva a kiüresedettséget, figyelünk rá.

Hazudnék, ha azt mondanám, akár itt, a „valódi nagypénteken”, Krisztus feltámadását várva, vagy akár az év bármely más részén, hogy könnyű időszak vár az egyénre, vagy magára a társadalomra. Azonban a kollektív társadalom magából az egyénekből áll, így a mindennapokhoz, egymáshoz, vagy éppen a problémáinkhoz való viszonyulásunk, az emberi kapcsolataink minősége jellemzi és határozza meg egy társadalom értékét (vagy éppen értéktelenségét), szellemi állapotát. Krisztus kereszthalálával, vértanúságával megváltotta ugyan az emberiséget, de a lelkünk belső forradalmát mi magunk tudjuk csak véghez vinni, senki más. A „külső segítség” a lehetőséget biztosítja, ám a saját belső akaratunk nélkül ezek évről évre üres üzenetek lesznek csupán. Ilyetén, le lehet írni 2020-ban, 2021-ben, 2022-ben és a jövőben is, hogy „rossz irányba tartunk, de húsvét van, és eljött a megváltás”, de a „júdások korát” szemléletváltás és a modern ember élethez való viszonyulásán végzett gyökeres átalakítások nélkül nem fogjuk tudni legyőzni.

Nagypéntek nélkül valóban nincs feltámadás, ám a legsötétebb órát felváltó fény is elenyészik, ha azt nem hasznosítjuk, nem engedjük be a lelkünkbe.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info