Tóth Károly Antal 2002-ben, a svédországi Új Kévében Imre Kertesz Nobel-díjának kapcsán megjelent zseniális kritikája Svédországtól a magyarországi judeo-kommunista lapokig  mindenütt kiverte a biztosítékot. Mi lehet az oka, hogy eme kis példányszámú folyóiratban közzétett elemzés ekkora vihart kavart a holokauszt-megélhetést biztosító médiában? A kérdés költői. TKA írása pedig magáért beszél.

A kifogástalan alapossággal és metsző kíméletlenséggel megírt remekművet a Kuruc.info sorozatban közli újra.

3. Az érvényesülés útjai
   
Továbbképző tanfolyamot tartottak Bukarestben a pionír egységparancsnokoknak 1970 tavaszán. Egy ilyen parancsnok az egész iskola pionírtevékenységét irányította (a pionír magyarországi megfelelője: úttörő), feladata volt segíteni, összehangolni az osztályfőnökök (osztagparancsnokok) által a gyermekekkel szervezett órán kívüli tevékenységet.
   
„Parancsnoki” minőségemben nekem is a román fővárosba kellett utaznom. A Bihar megyéből küldöttek jegyei egymás mellé szóltak, így már a vonaton összejött a bihari csapat. Igen jó hangulat alakult ki köztünk, a továbbiakban együtt jártunk a bukaresti pionírház előadásaira, gyakorlataira, sőt gyakran magáncélú városnéző kiruccanásokra is. Heten voltunk („mint a gonoszok”): három magyar és négy román. A magyarok között volt egy Neumann Ottó nevű fiatalember is. Tulajdonképpen fel se figyeltem a családnevére, mert számomra – és tapasztalatom szerint Erdélyben általában - az úgynevezett zsidókérdés nem létezett. Akkor talán még meg se fogalmaztam magamnak, de az én világomban a magyart nem a vér tette, hanem a kultúra, s ha valaki még valami más is volt, annak előttem nem volt semmi jelentősége. Amikor Nagyváradon először látogattam meg N. O.-t, és megismertem a családját, érdekes élményt jelentett számomra az édesapjával való találkozás, aki olyan volt, akár egy ószövetségi pátriárka.
   
Neumann Ottóval jó barátok lettünk, a barátság néhány éven át tartott, és pontosan nem is tudnám megmondani, miért hűlt ki lassan. Talán magánéletünk megváltozása is közrejátszott benne.
   
Akkoriban mindketten elhelyeztünk néha egy-egy cikket a nagyváradi Fáklya napilapban. Egy alkalommal megdöbbenve láttam az ő nevét egy Axente Sever nevű román nemzeti hőst méltató írás alatt, aki az 1848-as forradalom idején a román ellenforradalmi csapatok egyik véreskezű vezére volt, és többek között nyolcszáz nagyenyedi magyar civil lakos lemészárlásáért felelős. (Persze az újságban erről szó sem volt.) Amikor N. O.-val ezt követően találkoztunk, azzal védekezett, hogy hiszen a szerkesztőség felkérte, és valaki úgyis megírta volna a cikket. A kérdésre, hogy „de miért éppen te?”, kissé elrestellte magát.
   
Nagyon hosszú ideig nem tudtam semmit róla. Néhány éve a kezembe került egy Magyar Hírlap-beli cikke, amelyben Tőkés László püspököt támadta meg gonoszul. Nyilván az történt, hogy Neumann áttelepedett Budapestre, és ez az írás lehetett talán a „vizsgadolgozata” a baloldali, lényegében SZDSZ szellemiségű újságnál. Azóta rovata van a Magyar Hírlapnál, és az egyházi kérdések (főleg a történelmi egyházakkal szemben ellenséges) szakértője. De hát meg kell élni, ugye. Vajon mindegy-e milyen áron?
   
Csak most, utólag tudom igazán felmérni, az eseményeket visszapergetve felismerni, hogy Ara-Kovács Attila, akivel hajdan együtt készítettük Nagyváradon az Ellenpontok című szamizdat lapot, milyen alaposan kidolgozott stratégiával készült magyarországi pozíciófoglalására. Csak nemrég értettem meg, mire utalt a nyolcvanas évek közepén Budapesten, ahol akkor mindketten éltünk, amikor – látva milyen lelki mélyponton vagyok – valami olyasmit ajánlott, hogy politikai tevékenységbe kellene fogjak, ki kellene dolgoznom a magam politikai szerepét, és akkor minden sokkal könnyebb lesz. Nem egészen értettem, hogy javaslata mire vonatkozik, de úgy véltem, követendő mintaként talán az Erdélyi Magyar Hírügynökségre gondol, amit ő alapított Magyarországra történt áttelepedése után, és amit Hámos Lászlóék (a HHRF) erkölcsileg és anyagilag támogattak. Csak a kommunizmus összeomlása táján kezdtem észrevenni, hogy nem erről volt szó. A magyarországi úgynevezett demokratikus ellenzék, amely számomra csak tiszteletreméltóan bátor kommunizmusellenes társaságot jelentett, az ő szemében kezdettől fogva politikai szövetséges volt eljövendő pályafutása és megélhetése szempontjából. Már önmagában az a tény is, hogy szamizdatot alapított, előnyt biztosított számára, és segítette a társaságba való befogadását. Mint tudjuk, ma az SZDSZ tagjaként (noha az utóbbi tizenöt évben megjelent írásai hozzáértéséről nem, csak tendenciózus politikai irányultságáról tanúskodnak) helyettes államtitkár a mostanra szelíd szocialistává lett Kovács László minisztériumában, akinek „egész bandájáról”, vagyis az MSZMP funkcionáriusairól ezelőtt tizenöt-húsz évvel csak gyűlölettel tudott beszélni.
   
Bizony nem mindegy, hogy az ember kikkel cseresznyézik. Miután Csoóri Sándor Nappali hold című esszéjét egyesek (elég sokan vannak) antiszemita írásnak kiáltották ki, Mészöly Miklós is azok között volt, akik nyilvánosan elhatárolódtak a szerzőtől. Ezt követően talán maga is meglepődve vette észre, mennyire megnőtt külföldön a művei iránti érdeklődés. Addig is fordítottak néha tőle, de a termés csak most lett gazdagsággal terhes. Azelőtt félig-meddig még csak holmi pusztai írók közé tartozott.
   
Kertész Imrét a németek támogatták a Svéd Akadémiánál. És mily véletlen: éppen akkor négy svédre fordított könyvének példányai álltak készenlétben a Norstedt Kiadó raktáraiban! Kétség nem fér hozzá, hogy a díj odaítélése politikai döntés volt, hiszen a szerző írásainak művészi értéke elenyésző.
   
Esterházy Péter egy társaságba tartozik Kertész Imrével. Közös könyvük is jelent meg, voltak együtt író-olvasó találkozókon, legalább is Ausztriában. Évekkel ezelőtt a göteborgi helyi újságban egy egész oldalas interjú jelent meg Esterházyval, aki éppen itt járt egy könyvkiállításon. Az interjúnak az egyik válaszából kiemelt, az ő hova(nem)tartozását látványosan hirdető, ugyanakkor fennhéjázóan gőgös címe volt: Az én hazám a könyvtár. Valójában ő lett volna illetékesebb a Nobel-díj elnyerésére. Mert ha a jelleme nem is, de a tehetsége legalább nemesfémből való, nem pedig holmi olcsó ötvözetből. De úgy látszik, nem volt elegendő „politikai súlya” hozzá.

       
4. Vissza Auschwitzhoz
   
A szindróma
   
A haláltábor-élményt mindenki súlyos lelki teherként cipeli, általában egész életén át. Nem lehet tudni, a sárgacsillag kötelező viseletének társadalmi légköre, a deportálás, a Birkenauban, de főleg a Buchenwaldban és Zeitzban átéltek mennyire befolyásolták Kertész Imre további közérzetét, személyiségét, egész életét. A lelki traumáknak túlélő szindróma néven számon tartott következményeit (l. Várnai György: A holocaust késői pszichoszomatikus és pszichoszociális hatásai, In: Thalassa, 1994, 1-2; 147-159. o.) gazdagon megtaláljuk Kertész írásaiban. Ne tévesszük szem elől, hogy könyveiben mindig csak róla van szó, másról, mint magáról lényegében nem is tud beszélni. Ezt elméleti szintre is emeli: „…én arra a belátásra jutottam, hogy csupán egyetlen valóság létezik: önmagam, s hogy ebből az egyedüli valóságból kell megteremtenem egyedüli világomat.” (A gondolatnyi csend…) Mert „szinte minden tudás hiábavaló, ami nem közvetlenül önmagunkról való tudás”. (Gályanapló)
   
Félelem, rettegés, a biztonság elvesztése. „…Érzem, hogy mindenfelé csapdák nyílnak meg a lábam alatt, hibát hibára halmozok; minden észleletem, minden, ami körülvesz, arra szolgál csupán, hogy ellenem támadjon, kétségbe vonjon, aláaknázza valószínűségemet. (…) Azt gondolom, sosem hittem igazán a létezésemben.” (A kudarc); 1980., ösztöndíjjal Kelet-Berlinben: „Az Alexanderplatzon a »Bowling«. Teke a szuterénban. A dörgő visszhangok, a falakon csattogó, fülsüketítő üvöltözés. Olykor azon kapom magam, hogy félek.” (Gályanapló); „A hirtelen beállt sötétség egy forró estén, az erdők alján, a Zugligeti úton. A rám szakadó magány és szorongás. A kerítések mögött baljóslatúan felüvöltő kutyák; valahonnan elsütött légpuskák apró, gonosz csettintései. Gyakorlatoznak. Kik? Miért? Miféle ellenségek vesznek körül?” (Valaki más)
   
A személyiség elsivárosodása, az érzelmi élet leépülése: „… mintha valaki mindig visszalökdösné a tollamat, amikor az bizonyos szavakat készül leírni, úgyhogy végül a kezem más szavakat ír le helyettük, amely szavakból egyszerűen sosem kerekedik ki a szeretetteljes ábrázolás, egyszerűen talán mert félő, hogy bennem nincs szeretet, de – uram isten! – ugyan kit is szerethetnék én, és ugyan miért. (…) már rég nem törekszem arra, hogy úgymond, összhangban éljek az emberekkel, a természettel, vagy akár csak önmagammal is, mi több, ebben egyenesen valami erkölcsi nyomort látnék, valami undorító perverzitást, mint egy ödipális viszonyban vagy két rút testvér közti vérfertőzésben.” (Kaddis…)
   
A közösséghez fűződő kapcsolat lehetetlensége. „A gyötrelmes külvilág. Napokig hurcolok egy levelet az aktatáskámban, csak hogy ne kelljen bemennem a postára, emberek közé, sorban állni. Életem az élet kerülése, nem egyéb menekülésnél, bujkálásnál, illegalitásnál és tiltakozásnál. Mit fejez ki? Az ittlét elképesztő erőszaktételét, ezt a valamely abszurd merénylet létrehozta felfoghatatlan és mindenekfölött természetellenes állapotot.”; „A csöndes elégedettség, hogy teljesen idegen vagyok hazámban, idegen az emberek közt, idegen a világban. Feladatomat egy másik világ küldötteként teljesítem – miközben e másik világról sem tudok semmi pontosabbat: legföljebb annyit, hogy nem létezik.” (Gályanapló)
   
Szadisztikus fantáziaképek. A villamoson utazva egy katonát pillant meg, aki rendkívül ellenszenves számára. Rögtön meglódul a fantáziája: „Lerítt róla a szadista. Altiszti rangjelzés. Arany pecsétgyűrűjével állami felháborodásában bele fog vágni egy arcba, egy szájba, amelyből hirtelen bőven, megállíthatatlanul patakzani kezd majd a vér.” (Gályanapló)
   
Ezek a tünetek sokszor keverednek egymással, és az olvasó számára igencsak megdöbbentő, hogy az ilyen élmények leírását nem követi semmilyen racionalizálás, a távolságtartó tudat megnyilvánulása, amelyik (be)látja, hogy itt csak az idegek játékáról van szó. Az értelem hallgat, esetleg az ész kap szót ideológiák építésére, amelyek nem magyarázattal szolgálnak a tünetekre, hanem igazolják, „törvényesítik” azokat.
   
Az említett kelet-berlini tartózkodásáról jegyzi le Kertész a Gályanaplóban: „Az emberek anyagszerűen, mint valami pépszerű, fullasztó massza betöltik a kövek közötti réseket (…). Ennek az embermasszának az erkölcse, nekem legalább úgy tűnik, már csak az illem, kordában csupán lehetőségeinek jól ismert határa tartja. Érthetetlen, hogy minden éjszaka nincs tömegmészárlás, gyújtogatás, vérfürdő és rablás: reggel aztán ki-ki bemenne a munkahelyére.” Indoklás nélkül, ránézésre megállapítani az utcán látott embertömeg tagjainak erkölcsét kissé különös vállalkozás. Közben mintha az itt leírt, bár be nem teljesült szörnyű lehetőség az életnek természetes tartozéka lenne, hiszen „lényegében minden történés tényleg rémtörténés…” (Az angol lobogó)
   
A tünetekhez tartozik a depresszió is, amire gyakran, sőt előszeretettel utal. Magához való viszonyulása néha az önsajnálat és -sajnáltatás formáját ölti, mint egy szigligeti (gyakran időzött ott az írószövetség alkotóházában) esti séta rövid leírásában, amikor néhány természeti kép megjelenítése után váratlanul megjegyzi: „És egész lényem hangtalan, láthatatlan, csillapíthatatlan zokogása.” (Gályanapló) Ez akár színpadias formát is ölthet: „A karosszékben ülve s Hesse Demianját olvasva, hirtelen kinyúló kezem az alábbiakat firkantja gyorsan egy apró számlacédulára: «Ijesztő, mennyire nem érdekel a lény, aki vagyok».” (Valaki más)
   
Valóban levezethetők-e vajon az illusztrációkban rejlő tünetek az átélt élmények maradandó utóhatásaiból? Hiszen végül is bő kilenc hónapi fogolyéletének nagyobb részét kórházban töltötte, ahol elviselhetőbb körülmények uralkodtak, mint a munkatáborban. Előbb láttuk már, hogy a Sorstalanság főhőse hogyan viszonyult például az auschwitzi gázkamrákhoz, majd nem hiszünk a szemünknek, amikor új táborba költöztetésével kapcsolatban később ezt olvassuk: „Buchenwaldot én is hamar megszerettem”. (Sorstalanság) Úgy tűnik tehát, hogy a lelki sérelem nem lehetett igazán mély. Persze – legalább elméletben – ez a benyomás is lehet a túlélő szindróma egyik tünetének: a traumák szavakban történő megfogalmazása képtelenségének a következménye. Lehet, hogy Kertész e könyv írásának tizenhárom esztendeje alatt mindenekelőtt ezzel viaskodott. Az eredmény (a kirívó érzelemmentesség, a több ízben is előforduló, a helyzethez nem illő megfogalmazás) mindenesetre azt tanúsítja, hogy ez a küzdelem (ha volt) eredménytelen maradt.

Folytatjuk...

TKA: Nobelesdi 1. rész

(Megjelent: Új Kéve. X. évfolyam, 4. szám, Stockholm, 2002. december; Havi Magyar Fórum. Budapest, 2003/3.)