A minap sokat beszélgettünk az egyes hatalmi ágakról, azoknak szétválasztásáról (jobban mondva, álláspontom szerint inkább szétválasztási kísérletéről), valamint a médiáról, amit találóan csak negyedik hatalmi ágként aposztrofálunk. Túlsúlya évről évre olyan szinten nő (különösen a közösségi médiáé), amely kezd ijesztő szintre emelkedni. A közösségi média az újszerűségével és folyamatos bővülésével nem csak az életünk szerves része lett, de aki nem vigyáz, azt könnyen befolyásolhatja olyan irányba, amilyenbe csak akarja.

Bármi és bármikor egyetlen pillanat alatt elérhető, akármilyen anyag felkerülhet a Facebookra és társaira néhány másodperc alatt. Példának okáért, ha nem készül el az a bizonyos videó a George Floydon térdelő rendőrről, vagy legalábbis nem kerül fel a világhálóra, a legnagyobb valószínűség szerint ma nem lennének BLM-tüntetések. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ne lenne pattanásig feszült a faji helyzet, de akkor és ott nem létezett volna a kanócot meggyújtó ok az interneten való terjedés (és szervezkedés) nélkül.

Ezek alapján könnyen kikövetkeztethetjük, hogy a régebbi időkben mennyi minden „nem derült ki”. Pont, hogy a technikai fejlődés – amely elviekben az életünk könnyebbé tételét szolgálja – miatt van mindenki egyre inkább „radar alatt”, amelynek jó és rossz oldala egyaránt van (utóbbiból sajnos több), és akkor a manipulációs eszközökről, megtévesztések széles tárházáról még egyetlen szót sem ejtettünk. Az internet nyomán létrejött „technikai robbanás” előtt az élet szükségszerűen lassabb is volt. Nem ömlöttek az emberekre mindenhonnan a hírek, reklámok, ugyanakkor (Magyarországon főként a dualizmustól számítva) különböző napi- és hetilapok révén mégis hozzá lehetett jutni a legfontosabb hírekhez. Ma már a nyomtatott sajtó kora egyértelműen leáldozóban van, de az 1920-as, 30-as években – akkori mércével mérve – nagyjából olyan szerepet töltött be, mint most a „közösségi média”, s ezen még a rádió megjelenése sem változtatott érdemben. Fiala Ferenc az Igy dolgoztak…! című kiváló kötetében leír egy tanulságos történetet, egészen pontosan egy verset, némi magyarázattal. A vers egy az egyben visszaadja, hogy bő 100 évvel ezelőtt, amikor nem létezett Facebook, hogyan „ágyaztak meg” a Tanácsköztársaságnak.

A németországi vagy a magyarországi zsidóság jelentős része közvetlen vagy közvetett módon, de igyekezett aláásni a központi hatalmak háborús szerepvállalását, amely az idő múlásával és az egyre nehezebb erőfeszítéseink miatt csak erősödött. Ennek egyik módszere a (liberális) sajtóban való zsidó propaganda, amely egyre csak egyengette az utat az elhíresült „nem akarok több katonát látni” mondatig. Fiala kiválóan feltárja – nevekkel és újságcímekkel együtt – milyen zsidók dolgoztak ezeknél a lapoknál és (harctéri) tudósításaikon keresztül, hogy ásták alá itthon a háborús morált, keltettek kétségbeesést. Ahogy manapság a közösségi médiából ömlő híreket, akkoriban ezeket a tudósításokat sem tudta a lakosság egy része helyesen megszűrni, hiszen, ha „le van írva, akkor az biztosan úgy van”. Persze akkoriban még jobban működött az a bizonyos immunrendszerünk, meg hát voltak olyan emberek, mint például Fiala, akik feltárták ezeket a történéseket (itt jegyezzük meg halkan, hogy akkoriban ezt sokkal szabadabban tehették, mint ahogy mi tehetjük ma). A Népszava, Az Est, Az Ujság és még folytathatnánk a sort, tucatszám foglalkoztatott zsidó származású kollégákat, akik napról napra jobban várták a központi hatalmak összeomlását.

Vlagyimir Iljics Lenin 1917 októberében (forrás: Ann Ronan Picture Library / AFP)

A fentebb említett, Fiala által is leközölt vers szintén Az Est egyik lapszámában jelent meg, 1917. december 25-én (karácsonykor!), a háborúból hónapok voltak csak hátra. Lássuk, mivel mosták az emberek az agyát:

I.
Uj Krisztus jött, de oly közel ma még
Hogy fel sem éri ez a nemzedék,
S nem sugja szent érzések percein
Lenin, Lenin.

II.
Ember ő is, megcsúfolt, szenvedő,
Kivert száműzött, örök magvető.
Felnőtt milliók omló könnyein…
Lenin, Lenin.

III.
Torka itta a nyomor illatát,
Ajka dalolta a szolgák dalát
Szive vérzett gyötrő reményein…
Lenin, Lenin.

IV.
S amikor a rosszaság már égigért,
S bitangján szüretelték a vért,
Szólt: Ne legyen több vér, s fekete szin…
Lenin, Lenin.

V.
A vizekből, a légből, föld alól
Ahol csak gyilkos fegyver szava szól,
Jertek megkinzott, hős testvéreim…
Lenin, Lenin.

VI.
Császároknak dörögve álljt kiált,
Elparancsolja a bitor halált,
Tárt karral vár vágyóknak válaszin…
Lenin, Lenin.

VII.
S meglátta egymást minden szenvedő,
Szülő, gyermek, testvér és szerető,
Végigsuhant a népek szivein…
Lenin, Lenin.

VIII.
Termő lombbá lettek a fegyverek,
Testvérekké lettek az emberek,
Karácsony volt épp a Föld terein,
Lenin, Lenin.

Nos, így üdvözölték a bolsevizmus hazai helytartói az orosz proletár forradalmat, 8 hónappal később pedig Magyarország az őszirózsa rémképébe borult. Leninről még a baloldali sajtóban sem gyakran olvasni ilyen allegorikus, már-már negédes munkákat, de a „gusztusos felszolgálás” legalább annyira fontos, mint maga az étkezés, ugyebár.

A világ azóta felgyorsult, a módszerek finomodtak, a frontvonalak egy jelentős része a virtuális térbe költözött, de a szemben álló felek ugyanazok maradtak. Csak most Lenin-versek helyett LMBTQ-propagandát nyelünk.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info