Amikor a Netanjahu-látogatás kapcsán már kezdtük azt hinni, hogy a zsidó ülepek nyelvcsapásokkal fényesítését nem lehet kínosabban művelni, akkor kiderült, hogy még mindig lehet hová süllyedni. Ekkor találkoztunk egy egészen különleges publicisztikával a Mandiner blogon. A korábban a kormányt balról is kritizálni merő (jobb)libsi portál a közelmúltban betagozódott az SZDSZ-pozitív grúz-izraeli (magyarul: zsidó) itthon metróépülettel megajándékozott haverokkal bizniszelő Habony lakájmédia-birodalmába, és olyan zsidó és Izrael-dicsősítést adtak elő, amilyenhez hasonló még a legfajtajellegesebb és balliberálisabb médiumoktól is rendkívüli teljesítménynek számítana. Mindezt a kormány perverz Izrael-romantikájának igazolásának szolgálatában.

Rokon lelkek egymás közt
A szerzőnek, Szalma Györgynek szinte minden mondata elképesztő, néhányat most mégis kiragadunk ízelítőnek. Reméljük, gyengébb gyomrú olvasóink nem vacsoráztak mostanában, mert nehéz lesz benntartani az elfogyasztott falatokat.

A legtöbb nemzeti érzésű ember szívesen gondol a zsidó államra, mint példára: lám ők megcsinálták, szeretik a nemzetüket, az országukat, szem előtt tartják az érdekeiket – és mindez sikerült nekik. Ilyen államot akarunk mi is.

Minden reményünk megvan, hogy nekünk is ilyen országunk legyen, hiszen félig mi találtuk ki az övéket is.

Tudniillik Izrael egy kicsit magyar projekt is, ne feledjük el, hogy egy budapesti hazánkfia – nevezett Herzl Tivadar – csapott a homlokára egy napon, és gondolta, hogy: Izrael, mekkora ötlet, megcsinálom!

"Mi" találtuk ki az övékét, "hazánkfia" egy magyar zsidó, kár, hogy olyan nem létezik. Magyarországot és a magyarságot mocskoló, a hazánk területéről származó fajtársak annál inkább.

Zsidó lobbi a világpolitikában? Naná. De hát ki mondta, hogy az ördögtől való dolog?

Ki mondta, hogy nem tehetnek meg mindent a sajátjaik érdekében? Ki tiltja ezt meg nekik? A nemzetért való aktív cselekvés teljesen legitim. Fölösleges ezt démonizálni: utánuk kell csinálni, akkor majd egyből üdvös dologgá válik.

Sokféle nemzeti, etnikai lobbi létezik a világpolitikában, ütköznek az érdekeik másokéval, ez természetes. De a bosszú népének szájzártörvényeket kierőszakoló, háborús büntetéseket követelő lobbiját nem tennénk másokéval egy sorba. A magyar érdekeket árulnánk el, ha a legkártékonyabb, legagresszívebb lobbit elfogadhatónak tartanánk.

Az ezeken is túlmutató, Izraeltől és a cionizmustól gyakran külön vágányon futó, a zsidó érdekeket viszont igenis nagy faji öntudattal keresztülverő kultúrmarxista szellemi diktatúra mellett még kevésbé lehet elmenni. A nyugati fehér társadalmakat megmételyező és romboló aknamunkáról olvasnivalónak ajánljuk Csonthegyi Szilárd szemfelnyitogató írásait.

Mintha a saját sorsunkról írnám ezt: a megmaradáshoz, a kultúránkhoz való jogot szeretnénk mi is megszerezni. Persze nem kell túldramatizálni, közel sem vagyunk olyan veszélyeztetettségnek kitéve, mint egy párizsi zsidó, aki egy kebabos mellett lakik, az országunkra sem fenekednek olyan erősen a szomszédjaink, mint Izraelre.

Természetesen szövetségesek vagyunk Izraellel: egy izraeli zsidónak nem kell elmagyarázni, mit jelent az ősi föld, mit jelent a saját földeden kisebbségben élni, ott üldözést átélni.

Olyan sóvárogva nézni Jeruzsálemet, mint mi Kolozsvárt, Máramarosszigetet, Pozsonyt, Kassát, Beregszászt.

Saját földön kisebbségben élni, üldözést átélni? Az Ószövetség szerint az ősi földjükre megérkezve ők is üldözték hódítókként a többi a népet. A XX. század második felében az amerikai hátszélnek köszönhetően ők foglaltak el területeket a rájuk fenekedő környező államoktól. A terrort pénzelő szunnita országok közelebb állnak hozzájuk, mint a síita Iránhoz. Manapság a merényletek ellenére is egyértelműen ők üldözik a szintén jó ideje helyben élő palesztinokat, fosztják meg őket a jogaiktól, és szorítják ki őket Ciszjordániából is. A felsorolt  magyar városokban mi nem vagyunk elnyomók. Soha nem is voltunk, legfeljebb a kisantant propagandája szerint. Annak is annyira érdemes inni a szavait, mint a zsidóét.

Izrael és a zsidók azonban nem egy és ugyanaz. Nekünk a zsidó ügy hazafias ügy kell, hogy legyen; nekünk tartozásunk van. Ne feledjük, a kisantant országai együtt sem végeztek olyan arányú „magyartalanítást” az elcsatolt részeken, mint amit a holokauszt idején önmagunk ellen elkövettünk. Kolozsvár lakosságának 16 százaléka volt zsidó vallású a második világháború előtt (a nagyváradi illetve a máramarosi zsidóságról nem is beszélve), ezt a jelentékeny magyar közösséget sikerült a „magyar” vezetésnek elpusztítania majdnem teljes egészében.

Persze a jövőre nézve vannak biztató jelek. A Mazsihisz, más zsidó szervezetek és a magyar kormány támogatásával pezseg a zsidó élet, anyaországban és határon túl egyaránt, Kolozsvár és Kárpátalja saját zsidó napokkal büszkélkedhet.

Hazafias szempontból az antiszemitizmus magyargyűlöletnek számít. Keresztény szempontból ők az idősebb testvéreink.

Az első bekezdés a gyártósorról lekapott balliberális ajvék is lehetne. Már megint bűnös nép vagyunk, akik kiirtották a honfitársaikat. De áljobbos elem, hogy Orbán, az ellenzéki, de faji jellege miatt csak módjával kritizálható Mazsihisz és Köves Slomó kormánybarát zsidajai hazafiasan elhozta a Kánaánt, a "magyar zsidó" reneszánszt. Sokat üldözött idősebb testvéreink megkönnyebbülhetnek végre. Ehhez már nem is érdemes semmit hozzáfűzni.

Vannak az írásnak olyan részei, amelyekkel bárki egyetérthet, ha nem az SZDSZ-es vadliberalizmus vagy a szocionizmus menthetetlen híve. A Kárpát-medence valóban földi paradicsom (lehetne), a cionista Izrael is a nemzeti érdekérvényesítésnek magas fokát testesíti meg, amit magyar kormányzattól évtizedek óta nem látni, de az ezekere az igazságmorzsákra felhúzott Izrael- és Orbán-imádat hazug és szolgalelkű, és ezzel biztosan ártalmasabb minden "magyargyűlölő" antiszemitizmusnál. Az valójában önvédelemként szolgál, a cionista és zsidórajongó propaganda önfeladó árulásként.

Az alábbiakban teljes egészében közöljük az eredeti fércelményt. Jó olvasást hiába is kívánnánk hozzá.

(Kuruc.info)

Szalma György: A magyarok rokon lelkek a zsidókkal

Természetesen szövetségesek vagyunk Izraellel: egy izraeli zsidónak nem kell elmagyarázni, mit jelent az ősi föld, mit jelent a saját földeden kisebbségben élni, ott üldözést átélni. Olyan sóvárogva nézni Jeruzsálemet, mint mi Kolozsvárt, Máramarosszigetet, Pozsonyt, Kassát, Beregszászt.

Szalma György
Se szeri se száma azoknak az írásoknak, amelyek az elmúlt napok eseményeire reflektálva azt elemzik, hogy mi végre van ez az új keletű barátság Izrael és Magyarország között. Mi lesz ennek a vége? Kitör a világbéke? Vége a magyarországi pártpolitikai antiszemitizmusnak? Miféle gyanús szövetség körvonalazódik? Miből fognak eztán élni azok, aki főállásban antiszemitázták a kormányt?

A legtöbb nemzeti érzésű ember szívesen gondol a zsidó államra, mint példára: lám ők megcsinálták, szeretik a nemzetüket, az országukat, szem előtt tartják az érdekeiket – és mindez sikerült nekik. Ilyen államot akarunk mi is.

Minden reményünk megvan, hogy nekünk is ilyen országunk legyen, hiszen félig mi találtuk ki az övéket is.

Tudniillik Izrael egy kicsit magyar projekt is, ne feledjük el, hogy egy budapesti hazánkfia – nevezett Herzl Tivadar – csapott a homlokára egy napon, és gondolta, hogy: Izrael, mekkora ötlet, megcsinálom!

Az első cionista kongresszustól azonban hosszú út vezetett a valódi államiság megteremtéséig.

Egy maréknyi zsidó elhatározta, hogy lesz államuk – és lett. Nem mondtak le az Isten által nekik ígért földről. Ezek a pimasz zsidók nem mertek kicsik lenni, nem akartak hang nélkül beolvadni a népek tengerébe, nem gondolták, hogy a saját ország, illetve az ősi föld gondolata sérti a szomszéd népek érzékenységét.

De miért példa ez nekünk, magyaroknak?

Azért, mert bámulatra méltó, ahogy a sivatagban létrehozták a modern Izraelt. A világ minden tájáról özönlöttek a zsidók, hogy részt vegyenek az új haza építésében. Gazdasági csodát csináltak a sivatagban. Nekünk, magyaroknak néha nehezünkre esik észrevenni, hogy a földi paradicsomban élünk itt, a Kárpát-medencében. Csak be kellene végre lakni rendesen, ez a hely be van nekünk rendezve hegyekkel, folyókkal; csak használni kellene, örömmel.

Életöröm, cselekvő szeretet, ez az eltanulandó attitűd.

Izrael a demográfiai kérdést részben sajátjai hazahívásával, illetve a vallásos közösségek támogatásával oldja meg. Nem újdonság, hogy a vallásos közösségek nagyobb számban vállalnak gyermeket, mint a laikus többség. Itthon ez úgy történik, hogy a baloldal kampányt folytat a határon túliak ellen, nehogy 23 millióan Budapestre menjünk, nehogy lenyúljuk a nyugdíjat, sorba álljunk az SZTK-ban fogat tömetni. Egyes politikai alakulatok pedig mifelénk habzó szájjal rontanak neki mindennek, ami keresztény és hagyományos. Mindezt a humanizmus és a felvilágosodás nevében.

A zsidók nem mondtak le a területeikről, nem fogadják el, hogy ők idegenek lennének az őseik földjén, a nemzeti összetartozás gondolata pedig teljesen természetes. Ők maguk határozzák meg, hogy ki számít zsidónak; és azokat, akik megfelelnek a mércének, nagy szeretettel várják. Mindenkit szeretettel várnak, de elsőbbség illeti meg a zsidókat.

Zsidó demokrácia. Ezt a kifejezést főként politológusok használják, de nem nehéz kitalálni miről szól, a hangsúly mindkét szón egyformán erős. A Zsidó Állam az egyetlen demokrácia a környéken, azonban annak mibenlétét magukra szabták, nem ültek fel annak a hantának, hogy demokrácia csak egyféle lehet.

Zsidó lobbi a világpolitikában? Naná. De hát ki mondta, hogy az ördögtől való dolog?

Ki mondta, hogy nem tehetnek meg mindent a sajátjaik érdekében? Ki tiltja ezt meg nekik? A nemzetért való aktív cselekvés teljesen legitim. Fölösleges ezt démonizálni: utánuk kell csinálni, akkor majd egyből üdvös dologgá válik.

A legtöbb zsidó szíve Jeruzsálemben (is) dobog (és sokaké Munkácson és Kolozsváron és Beregszászban és Budapesten is). Ennek kellene lennie a mi célunknak is. Hogy a világon szétszóródott magyarság és az anyaországiak szíve, ha nem is Budapesten, de együtt dobogjon. Ez nem olyan „kárpátiás-szirupos” hazafiság, ez a nemzeti érzésbe oltott praktikum.

Izrael harcot folytat annak érdekében, hogy a világ elfogadja az önvédelemhez, megmaradáshoz való jogát. Legyen joguk a zsidóknak a szülőföldhöz, illetve azt elhagyva az ősi földhöz.

Mintha a saját sorsunkról írnám ezt: a megmaradáshoz, a kultúránkhoz való jogot szeretnénk mi is megszerezni. Persze nem kell túldramatizálni, közel sem vagyunk olyan veszélyeztetettségnek kitéve, mint egy párizsi zsidó, aki egy kebabos mellett lakik, az országunkra sem fenekednek olyan erősen a szomszédjaink, mint Izraelre.

Természetesen szövetségesek vagyunk Izraellel: egy izraeli zsidónak nem kell elmagyarázni, mit jelent az ősi föld, mit jelent a saját földeden kisebbségben élni, ott üldözést átélni.

Olyan sóvárogva nézni Jeruzsálemet, mint mi Kolozsvárt, Máramarosszigetet, Pozsonyt, Kassát, Beregszászt.

Hatalmas ellenszélben érvényesíteni a nemzeti akaratot, a nemzeti érdeket.

Talán egy kicsit kevesebb Bayerrel, több Sík Sándorral, Edith Steinnel hitelesebb lenne a pozitív viszonyulásunk, de ezután talán így lesz.

Izrael és a zsidók azonban nem egy és ugyanaz. Nekünk a zsidó ügy hazafias ügy kell, hogy legyen; nekünk tartozásunk van. Ne feledjük, a kisantant országai együtt sem végeztek olyan arányú „magyartalanítást” az elcsatolt részeken, mint amit a holokauszt idején önmagunk ellen elkövettünk. Kolozsvár lakosságának 16 százaléka volt zsidó vallású a második világháború előtt (a nagyváradi illetve a máramarosi zsidóságról nem is beszélve), ezt a jelentékeny magyar közösséget sikerült a „magyar” vezetésnek elpusztítania majdnem teljes egészében.

Persze a jövőre nézve vannak biztató jelek. A Mazsihisz, más zsidó szervezetek és a magyar kormány támogatásával pezseg a zsidó élet, anyaországban és határon túl egyaránt, Kolozsvár és Kárpátalja saját zsidó napokkal büszkélkedhet.

Hazafias szempontból az antiszemitizmus magyargyűlöletnek számít. Keresztény szempontból ők az idősebb testvéreink.