Furcsa álomra ébredtem a minap. Egy lugasos argentin vendéglőben ültünk barátokkal, amikor az előttünk lévő mezőre érkezett két kamion. Az egyikre hatalmas betűkkel egy film címének egy részét festették fel: „Fideszes zsidó”. A másikra „Darálandó zsidó”. A kamionokból nyalka huszárok ugrottak ki, majd az első kamion terhét elkezdték az előre odaásott verembe hajigálni. Röpült a mélybe Fónagy János, Fellegi Tamás, Deutsch Tamás, Lánczi András, Habony Árpád, Vitézy Dávid, Hankiss Ágnes, Hegedűs Zsuzsa, Schmidt Mária meg vagy további húsz példány.

Figyelmünket ekkor a pincér vonta el, aki megkérdezte, hogyan szeretnénk a húst. „Véresen” – mondtuk szinte egyszerre, majd figyelmünket a második kamionra fordítottuk, amelyből kötélre fűzve vezették Konrád Györgyöt, Heller Ágnest, Haraszti Miklóst, Bauer Tamást, Kenedi Jánost, Kőszeg Ferencet, Radnóti Sándort, Fischer Ádámot, Fischer Ivánt, Schiffer Andrást, Demszky Gábort, Vásárhelyi Máriát, Eörsi Mátyást és vagy húsz médiazsidót. Ekkor megmozdult a föld, és kiemelkedett egy hatalmas húsdaráló szája. Olyan lehetett, mint amit az ávós időkben a Margit híd melletti Fehér Ház alagsorában használtak. Elkezdték őket sorba belökni oda, amikor egy barátnőm felemelkedett az asztaltól. Hogy ő segít, és megvédi ezeket, mert mégiscsak…

Nő létemre soha nem verekedtem. De most kihasználtam magasságomat és a testépítésben szerzett erőmet. Akkorát vágtam a nyakára, hogy majdnem összeesett. Ráordítottam: „Megőrültél?”

„Miért?” – kérdezte riadtan.

„Nem hallottál Montgomery nagykövetről?” – kérdeztem. Álombeli történet, álombeli fordulat. A táskámban ott hevert John Fluornoy Montgomery nagykövet csapnivaló kitalációkra épített emlékirata, de érvelni és idézni kezdtem belőle. Ő volt az USA nagykövete Magyarország ún. német megszállása idején. Szóval idéztem belőle a nyakoncsapás után szipogó ostoba libának:

„Hősi tett volt a kormány részéről, hogy igen sok külföldi, főként lengyel, szlovák és osztrák zsidót engedett be. Már az is elegendő bizonyítéka lett volna bátorságának, ha a kormány – a német nyomással dacolva – saját zsidó polgárait védte volna meg, és ugyanakkor lezárja határait. De Magyarország többet tett, mint amit morálisan el lehetett várni tőle azzal, hogy sajátjain kívül külföldi zsidóknak is menedéket nyújtott.”

Az amerikai nagykövet emlékiratában idéz Anne O’Hare McCormicknak a New York Times 1944. július 15-i számában megjelent cikkéből is. Ezt is felolvastam neki:

„Magyarország javára szól, hogy ameddig Németország meg nem szállta, az ország a Németországból, Ausztriából, Lengyelországból és Romániából menekült zsidók utolsó mentsvára volt Közép-Európában.”

Ugyanő 1945. november 26-án pedig ezt írta, folytattam a vendéglői történelemleckét:

„A zsidók Magyarországon nem szenvedtek annyit, mint a szomszédos országokban élő zsidók, mert a legrosszabb üldözés csak azután kezdődött, hogy a németek 1944-ben teljes mértékben a markukba kaparintották az országot. Az előtt zsidó vállalkozásokat ’árjásítottak’, de az átvevők közül sokan a tulajdonukból megfosztottak barátai voltak és a vagyonukat őrizték számukra.”

Elmondtam barátnőmnek, hogy Horthy Miklós Koszorús Ferenc ezredes együttműködésével miként akadályozta meg a csendőrpuccsot, és miként vált ezzel lehetővé több ezer zsidó "megmentése".

„És mi lett a hála, te naiv kretén!?” – üvöltöttem barátnőm fülébe, miközben a szájába tömtem az éppen akkor feltálalt bélszínes tányér mellett fekvő újságot, amely egyik fotóján láthatóan ott gajdoltak a Szabadság téri vérzsidók, Mekkájuk, a washingtoni Capitolium felé fordulva, ahonnan éppen 30 zsidó szenátor és képviselő küldött nekik bátorító levelet.

Barátnőm ekkor igazi úrinői fordulatot vett. „Alitea”, mondta, „igazad volt, hogy nyakon vágtál. Soha többé ezen a hála helyett féktelen bosszúval fizető fajon nem fogok segíteni”.

Leült és dacosan belevágta villáját a véres húsba, majd életében először a földre köpött.

A rétbe süllyesztett húsdaráló monoton hangja elandalított bennünket. Arcunkat a nap felé fordítva néztük, ameddig az utolsó darálandó testet nem lökték a befogadó nyílásba.

Az első kamion utasait addigra már elnyelte a verem. Az egyik huszár felénk fordult és mosolyogva mondta: „Harminc éles dárda várta őket estükben.”

Ekkor felébredtem. Ránéztem az órára és megriadtam. Megértettem, hogy nem érek időben az uszodába az edzés megkezdésére. Szörnyű érzés volt.

Alitea Guzmán